Végzetes terv – 2. rész

Ávhriol azt se sejtette, hogy e képesség által teremtménye hamarosan megsejti legféltettebb titkait is. Kár, hogy nem mondta ki. Kár, hogy nem magyarázta el neki. És kár, hogy Ávhriol harc közben nem tudott összefüggően gondolkozni. Kár, hogy a múlt miatt csak önmagát vádló gondolatok cikáztak fel időnként elméjében. Ez pedig így… töredékeiben sajnos éppen az ellenkezőjére volt csak elég. Arra, hogy teremtménye az ellenségének gondolja és félreértse őt és még hevesebben harcoljon ellene.

Ávhriol hamar belátta, hogy nincs túl könnyű dolga vele szemben. Az első adandó alkalommal tehát sietve teleportált, mégpedig jó messzire. Aztán várt. Nem kevés idő kellett neki ahhoz, hogy megnyugodjon és felfogja, hogy teremtménye nem képes követni őt. Ijesztő volt azonban a gondolat, hogy hová fajulhat még ez az egész. Tudta, amilyen gyorsan csak lehet, tovább kell fejlesztenie magát, hogy mielőbb meg tudja állítani őt. Be kellett látnia, hogy egyelőre nem tehet mást. Hátrahagyta hát ezt a megzabolázhatatlan, lázadó, büszke teremtményt és a többi hozzá hasonlót is. Nem érdekelte már, hogy mit tesznek. Nem akart miattuk meghalni. Az se érdekelte már, ha tönkreteszik az egész bolygót. Átköltözött inkább máshová és vitte magával az űrhajót és minden tudását. Egy távoli bolygón ismét megteremtette az idillt és ő maga is új életet kezdett. Így telt-múlt az idő és figyelmét új lények, az emberek felé fordította. Közben persze sok időt töltött új barlangjában is és tovább fejlesztette a tudását. Kezdetben másfajta lényeket is próbált teremteni, de ezek a kísérletei nem sok sikerrel jártak. Aztán eljött a pillanat, amikor eszébe jutott, hogy akár az ember is lehet új szövetségese. Arra gondolt, ha már nem tud megfelelően tökéletes lényt teremteni, olyat, aki biztosan őmellé áll majd, talán érdemes lenne fordítva gondolkoznia.

Arra gondolt, mi lenne, ha előbb megismerne egy már létező lényt és aztán, ha méltó rá, akkor az örök élet ajándékával maga mellé állítaná. Sajnos akkoriban még nem ismerte a halhatatlanság titkát, de az örök fiatalságét már igen. Úgy vélte azonban, hogy az embereknek ennyi is elég lesz. Neki pedig végülis nem legyőzhetetlen, öröklétű harcosokra volt szüksége, csak olyanokra, akik kiállnak érte, ha kell és akik időt nyernek neki, hogy megszökhessen titkon, ha egykori bosszúszomjas ellenségei, a fények utolérik és végezni akarnak vele.