Végzetes terv – 4. rész

Amikor szánjával áthajtott a sztyeppéken, látta a szőke, otthagyott gyermeket, de nem érdekelte. Nem volt szokása, hogy oly dolgokkal foglalkozzon, amik nem állnak közvetlenül az érdekében. Miután azonban továbbhajtott, nem bírt szabadulni az emléktől. Folyton ott lebegett előtte a gyermek nagy, irreálisan kék tekintete, mellyel csak nézte őt. A saját fiára emlékeztette, pedig az nem volt sose ily piszkos és sáros és nem volt ily szőke se. És az ő fia… ekkor jutott eszébe újra, oly sok idő után… igen. Eszébe jutott az a távoli bolygó. Eszébe jutott a fények vezére és az, amit tett. Ökölbe szorult a keze a dühtől. Ha nem oly gyáva egykoron, ha nem teszi meg, akkor vele végzett volna a vezér és akkor… az ő fia… éppígy üldögélt volna ott a semmi közepén, elhagyatottan. Felrémlett előtte tündöklő, smaragdzöld tekintete, bájos kis orcája. Oly naiv volt még és oly ártatlan…

Összeszorult a szíve az emléktől. Attól, amit vele tett. Igaz, később új életet adott neki…
Nem tudta, miként nézett volna ki, ha felnő… de az a tekintet… Valami különös csoda folytán, hiába készített neki új testet, a szemei éppoly élénk smaragdszínben ragyogtak fel. Mintha a múlt nem engedte volna, hogy Ávhriol egykori tettét feledje.

Erre gondolt, miközben megállította a lovakat, majd visszateleportált az idegen, szőke gyermekért.
Nem akarta ő felnevelni. Egyáltalán foglalkozni se akart vele. Egyszerűen csak el akarta vinni a legközelebbi lakott helyig. És így is tett. Ott átadta az elöljárónak, gondolván, hogy jó helye lesz. Közben beesteledett. Az éjszakát tehát ott töltötte és csak másnap indult tovább. Úgy ült vissza a szekérre, mint aki jól végezte dolgát és a lovak már vágtattak is tovább. Már messze járt, ismét a sztyeppe kellős közepén, amikor megállt egy kicsit. Úgy vélte, elérkezett az evés ideje. Számára és a lovak számára egyaránt. Aztán megfordult és félrehajtotta a ponyvát.