Hajnal csillaga – 13. rész

Ávhriol látta, hogy a megtalált lény él és mozog, és ez nagy reményekkel töltötte el. Nekiállt, hogy a mintájára teremtsen hasonló, hófehéren izzó, szárnyas lényeket. Gyakorolni akarta a műveletet, mielőtt a fiának is ilyen új testet készít.

Ávhriol közben feltérképezte a környező bolygókat is… és az egyiken talált küllemre önnön magához hasonlatosakat. Embereknek hívták őket. Először azt gondolta, maga mellé állít párat közülük, mégpedig a legkülönlegesebbeket és kiképezi őket, megosztva velük tudását.

Alaposan válogatott. Csak azok jöhettek szóba, akik képesek voltak arra is, hogy az örök fiatalság titka szerint, de főképp az ő elvárásai és szabályai szerint éljenek. Azt gondolta, így létrehoz magának harcosokat, akik mellette állnak majd, ha véletlenül a fények ismét rátalálnának.

Jónak tűnt a terv, de aztán rájött, hogy az emberi létnek korlátai vannak. Nem lehettek halhatatlanok, mivel meg tudtak sérülni. Azzal vigasztalta magát, hogy azért még élő pajzsnak jók lesznek. Ha az ellenség közeleg, majd velük lesz elfoglalva, ő pedig a fiával elinalhat. Ez volt a terve.

Szeretett volna azonban igazi, halhatatlan harcosokat is vagy legalább olyanokat, akiknek a teste többet bír ki, mint egy emberé. Ezért kezdett teremteni. Csakhogy ennek is megvolt a hátránya. Nem ismerte a lelkeket, melyek a testekbe kerültek. Bár… kezdetben abban se lehetett biztos, hogy egyáltalán van-e lelkük. Igaz, miért is számított ez? Annyi volt a lényeg, hogy tiszteljék és becsüljék őt, de az se lett volna baj, ha rettegik. A lényeg, hogy teljesítsék minden parancsát és amikor majd megérkezik a rettenetes ellenség, hajlandóak legyenek érte felvenni velük a harcot.

Persze eszébe jutott, hogy végezhetne az őt követő, már kiválogatott emberekkel, majd elhelyezhetné őket, az ő lelkeiket a tökéletes testekben, de ez nem lett volna hatékony. Kipróbálta ugyanis ezt a folyamatot mások esetén, de bárkit is választott, az valamiért, talán mert az új test ideghálózata is új volt, de az ilyen esetekben az emlékek is elvesztek, senki se emlékezett később már a múltjára. Így aztán a már gondosan kiválogatott, kiképzett emberekkel ezt meg se kísérelte, hiszen ezáltal velük igen sok időt vesztett volna. Márpedig Ávhriol folyamatosan úgy érezte, bármely pillanatban utolérhetik. Tehát az idő volt a legfontosabb érték a számára. És persze a nyakában függő kristály, melybe a fia lelkét zárta. Már alig várta a pillanatot, hogy végre élni lássa, de nem kapkodhatott. Biztosra kellett mennie, nehogy a lelke a folyamat közben elvesszen a térben. Így aztán tovább gyakorolt és csak gyakorolt, miközben a két bolygó közt oda-vissza utazgatott, figyelve teremtményeit és a kiválasztottakat. Nem gondolta, hogy milyen nagy baj lehet abból, ha ennyire túlterheli magát és közben még a figyelmét is megosztja. Igaz, sejtette, hogy ezáltal nagyobb a hibalehetőség és gond lehet abból is, hogy a következményekkel se ér rá hosszasan elmélkedni, de annyira rettegett a fényektől, hogy nem bírta rávenni magát a hosszabb pihenésre és ráadásul csak futtában étkezett.