Hajnal csillaga – 14. rész

Így telt-múlt az idő és így lett Ávhriolnak egyre több követője és egyre több teremtménye. Sokáig úgy tűnt, minden rendben lesz, bár adódtak nehézségek az emberek világában, de az egy másik történet. Teremtményeivel azonban minden a legnagyobb rendben volt. Nem véletlenül. Tökéletesek voltak. Legalábbis ő ezt gondolta róluk. Nem sejtette, hogy a tökéletesség nem a testen, hanem a lelken múlik. Azt azonban nem ő válogatta.

Ávhriol büszkén szemlélte őket távolabbról. Azt látta, hogy békében és boldogan élnek egymással. Idilli volt a hangulat. Csak egy dolog lepte meg. Amikor egyik alkalommal visszatért, még a legelején, azt tapasztalta, hogy a magához térített szárnyas lény fénye sokkal erősebb, mint a hozzá hasonló, az ő mintájára, általa készült fehérszárnyú teremtményeié. Nem értette, mit hibázik, miért nem tud pont olyat létrehozni. Az űrhajó falában talált lény olyannyira fénylett, hogy egyáltalán nem lehetett látni nemcsak az arcát, de még az alakját se.

Ávhriol azt gyanította, hogy egy egészen magas szellemi szinten lévő fény lehetett egykor vagy valami még náluk is különlegesebb lény. Ráadásul magához térve, a fények nyelvét beszélte. Ez kicsit megrémisztette ugyan, hisz nem tudta, mire számíthat majd tőle, de úgy döntött, a háttérből figyel és vár és ráér majd később dönteni. Mindenesetre abban bízott, hogy mivel ő térítette magához, tehát tulajdonképpen megmentette az életét, új lehetőséget adva neki az életre, a létezésre, így majd őmellé áll a fények elleni harcban.

Azt nem tudta, hogy amikor a lény magához tért, látta-e, hogy az életét neki köszönheti, de ez mindegy is volt. Az űrhajó fedélzeti belső kamerái a folyosón mindent rögzítettek. Úgy döntött hát, hogy előbb megfigyeli, milyen jellem, hogy gondolkodik, mit tesz különböző helyzetekben és aztán majd eldönti, hogy felfedi-e előtte az igazságot vagy hátrahagyja. Mindenesetre vezető típusnak tűnt és magának való bölcsnek. Azok, akiket Ávhriol teremtett, hódolattal tekintettek a ragyogó lényre, bár talán csak a fénye miatt, vagy azért mert nem kereste a többiek társaságát, mindig külön utakon járt.

Az iránta érzett tiszteletükben persze az is szerepet játszott, hogy valamennyien azt hitték, általa léteznek. Ávhriol ugyanis próbára akarta tenni őt. Miután tehát visszatérve látta, mily erős a fénye a többiekéhez képest, elhatározta, mindent megtesz azért a látszatért, hogy úgy tűnjön mindenki számára, hogy ő teremt. Ezért aztán időről-időre egy gomolygó felhőt teleportált elé, melyben az új testeket elhelyezte és csak az ő érintésére oszlott el a hófehér hab, felfedve újonnan érkező társukat, aki aztán magára eszmélve mindig őt látta meg elsőként.

Kíváncsi volt arra, mit kezdene a talált lény a hatalommal és arra is, mit tennének a többiek, követnék-e, megtennének-e neki bármit. Legnagyobb meglepetésére a teremtményei hiába ébredtek rá sorra a képességeikre, mégis behódoltak az elsőnek a látszat miatt. Ő azonban nem élt vissza kiváltságos helyzetével, hatalmával, bár nem is igazán foglalkozott a többiekkel.

Ávhriol azt gondolta, minden tökéletesen a tervei szerint halad. Valamire azonban nem számított… Így amikor egy alkalommal újra visszatért, gyanútlanul azt gondolta, annyira édeni és idilli a hangulat és annyira tökéletesek szárnyas teremtményei, hogy eljött a pillanat, fiának új testet adhat és közéjük helyezheti.