Hajnal csillaga – 17. rész

Amikor Ávhriol első tökéletesnek hitt teremtménye, az első másolat, a hosszú, aranyhajú, hófehér szárnyú, magasztos lény a barlangba bekukucskált és meglátta a rengeteg különös berendezést, nem sejtette, hogy az egy űrhajó. Sose látott még hasonlót.

Először azt gondolta, hogy ez a ragyogó vezérük titkos helye, az otthona, de aztán hamar rájött, hogy ez nem így van. Vezérük ugyanis, akit addig titkon követett, éppoly meglepett kíváncsisággal nézett körbe, ahogy azt ők tették miután e világban magukra eszméltek, de aztán… egyértelműen látta, hogy felismeri a helyet. Tehát járt már ott korábban. Kíváncsi figyelemmel követte mozdulatait azon elmélkedve, hogy ki lehet valójában és mi lehet ez az egész.

Ávhriol Gláhál is látott mindent, hiszen éppen ő rendezte meg ezt a találkozót, igaz, arra nem számított, hogy a megtalált fényes lényt követni fogja a barlangig az első teremtménye. Nem avatkozott azonban közbe. Kíváncsian várta a fejleményeket.

Nem lepődött meg nagyon, amikor látta, miként térnek vissza a fényárban úszó lény emlékei. Sejtette, hogy különleges és hogy nem véletlenül volt bezárva az űrhajó falába. Még mindig nem tudta azonban, hogy szövetségesre lelhet-e a személyében vagy jobban tenné, ha rettegne tőle. Amikor aztán látta, ahogy könnyedén be tud lépni az űrjármű irányító egységébe, biztosra vehette, hogy nem akárki volt és már kezdett félni tőle, miközben arra gondolt, hogy talán hiba volt felfedni előtte a barlangot. Aztán a járművön talált, kristályokba zárt lelkekre gondolt, akiknek szintén sorra életet adott. „Talán egykoron ők mind fények voltak? Vagy egy általuk leigázott civilizáció lelkei? Mi van, ha csak azért zárták be őket, mert nem akartak ölni és valójában azok mind ádáz ellenségek?” – ilyen gondolatokon töprengett Ávhriol Gláhál, miközben nézte a jelenetet és szürke tekintetét összehúzva, aggódva figyelt.

Ebben a pillanatban azonban váratlan csattanás vonta el mindannyiójuk figyelmét. A helyiség közepén az új életre előkészített test ült fel hirtelen és a mellkasán felejtett kristály, melybe úgy hitte, sikerült bezárnia és ezzel megmentenie a jövő számára a fia lelkét, nagy csörömpölés közepette zuhant a padlóra és ezer darabra tört.

Ávhriol Gláhál rémülten kapott a fejéhez, miközben riadtan hőkölt hátra. “Nem, ez nem lehet!” – kiáltott fel gondolatban, mert sehogy se értette, miként térhetett magához teremtménye lélek nélkül. Vagy talán egy másik lélek foglalta el az elkészült testet? Ez azonban mindegy is volt, hiszen őt csak egy dolog érdekelte már hosszú évszázadok óta. A fia lelkét akarta megmenteni. Kétségbeesetten nézte a padlón szétszóródott apró szilánkokat. Már nem tehetett semmit. Átjárta a rettenet, hogy ezzel minden reménye, minden, amiért addig küzdött, a sok munka, gyakorlás, idő és energia… minden egyetlen pillanat alatt odaveszett. Elkeseredésében azonnal teleportált. Nem érdekelte többé semmi és senki. Nem sejtette, hogy mekkorát tévedett. Nem sejtette, hogy ha csak egy pillanatot is vár, megláthatta volna a lény felnyíló szemeit és meglepődhetett volna azon, hogy a tekintete éppoly élénkzöld, mint amilyen a fiáé volt egykoron.