Hajnal csillaga – 21. rész

Az erdőből kilépő lény fekete szemei szinte szikrákat szórtak dühében. Az addig látottakkal ellentétben testének nagy részét se toll, se szőr nem fedte, csakis a felső részén, de ami ott nőtt az igen sötét volt, akár az éjszaka és hátul a földig ért. Testéből négy végtag nyúlt ki, de ezek közül csak kettőn állt. Minden végtagjából további öt apró rész állt ki. Elég furán nézett ki. Csupasz volt és nem tűnt túl életrevalónak, de két gyönyörű, nagy „almája” magára vonta főhősünk tekintetét.

– Téged is csak ezek érdekelnek? – hallotta váratlanul vádlón csilingelő hangját, miközben a lény újra nekiindult és megérintve főhősünk mellkasát félrelökve őt, bosszúsan elhaladt mellette.

Nem ellenkezett, csak hagyta, hogy félretolja útjából és ámulva tekintett sudár, büszke alakja után. Aztán azonban már lépett is, hogy a lény karját megragadva rászóljon, hogy várjon. Tettének következménye valószínűleg egy pofon lett volna, de az egyik hófehér szárnyú társa megragadta főhősünk kezét:

– Ne! – szólt rá – Jobb, ha hagyod! Nem éri meg az útjába állni!

– Mert ki ő?

– Nem tudjuk.

– És mi lehet a baja?

– Azt se tudjuk.

– Fantasztikus! – mosolyodott el főhősünk. – Miért is nem csodálkozom?

– Várj! Most hová mész?

– Megkérdem.

– Ne tedd! Nem láttad milyen? Letépheti a fejed.

Erre csak elmosolyodott, de nem állt meg. A többiek ezúttal nem merték követni.

Sokáig ment, csak mendegélt, de csak nem találta a különös és egyúttal gyönyörű lényt. Már kezdte úgy vélni, hogy esélytelen. Már keresztül-kasul bejárta a környéket, az erdőségeket is és egyre távolabb jutott. Közben be is esteledett. A sötétségben pedig már csak önnön fénye segítette abban, hogy el ne botoljon. Aztán egyszer csak meghallotta a zokogást.