Hajnal csillaga – 23. rész

A leány csak állt ott szótlanul. Főhősünk erre odahajította hozzá a vásznat, majd miközben továbbra is elfordulva maga köré csavarta a megmaradt részét, így szólt:

– Elnézést, de nem tudtam, hogy zavar, ha néznek.

A lány egy pillanatig hezitált, de aztán sietve kapta fel a vásznat.

– Most azzal fogsz jönni, hogy te nem vagy olyan, mint a többiek? – suttogta közben.

– A hozzám hasonlók? – kérdezte főhősünk, de még mindig nem nézett hátra.

– Igen.

– Nem tudom milyenek. Nem igazán ismerem még őket. Nemrégóta létezem.

– Valóban? – ismételte magát a lány, most már valódi csodálkozással. – És hogy hívnak?

– Mondják, hogy gyere.

– De mi a neved?

– A mim?

– Most már megfordulhatsz – szólt ekkor a lány. – És köszönöm neked.

– Szívesen.

– Az én nevem Lillith – folytatta a lány – Ha ezt mondod, tudom, hogy rólam beszélsz.

– Lillith – suttogta megismételve.

– Igen – mosolyodott el a lány. – És mi a tiéd?

Főhősünk elgondolkozva nézett. Nem tudta a választ.

– Azt hiszem nevem az nincs – suttogta szégyenkezve.

– Semmi gond! – mosolyodott el a lány biztatóan és közelebb lépve hozzá, megérintve mellkasát hozzátette még – Tudod, nem a név számít, csak a tettek. És te elhoztad nekem a fényt. Szó szerint is és átvitt értelemben is.

– Ezt hogy érted?

– A reményre gondolok. Azt hittem egyedül maradtam és senki se érthet meg. De te… te más vagy mint a többiek.

Akkor még egyikük se sejtette, hogy mennyire. Ahogy azt se, hogy a név, melyet a leány azon az éjszakán neki adott, évezredeken át fennmarad vele együtt és a remény hajnalcsillagaként ragyog majd az égen. És azt se sejtették, hogy lesznek majd oly lelkek is, melyeket éppen ez a név tölt majd el végtelen rettegéssel és félelemmel.

De ne fussunk még ennyire előre! Főhősünk ekkor még teljesen ártatlanul élvezte, élvezhette a hely idilli boldogságát.