Hajnal csillaga – 26. rész

Nem kellett sokáig töprengenie, de azért még előbb végtelenül ártatlan arccal visszakérdezett:

– Nekem is az embert kell szolgálnom?

– Igen – felelte gyanútlanul a kérdezett.

– De hiszen én éppen azt teszem – mosolyodott el főhősünk jellegzetes, később sátáninak nevezett, gúnyos mosolyával, majd, hogy a gyengébbek számára is érthető legyen, hozzátette még: – Vagy a nő talán nem ember?

Váratlan kérdésére elakadt a szavuk egy pillanatra, aztán tétován, suttogva így felelt az egyikük:

– Igaza van.

– Ne forgassátok ki a parancsot! A teremtőnk egyértelműen azt mondta, vigyázzuk és segítsük az embert, mindenben. És reá mutatott.

– De.… valóban ezt a szót használta. Nem azt mondta, hogy a férfit – szólt közbe egy másik is.

– Igen, de akkor még a nő nem is létezett – ellenkezett egy harmadik.

– Akkor most? Most mi legyen? Te szembe mennél a paranccsal? – jött az újabb kérdés.

– De.… nem jól van ez így.

– Ez igaz.

– De te mégis mit javasolsz?

Emígyen töprengtek a különös, hófehér szárnyú, opálos bőrű lények. Aztán egyszer csak azt vették észre, hogy igencsak kezd megoszlani a csapat. Egy részük már fizikailag is ott állt főhősünk mellett. Pillanatok alatt megoszlott az addig szilárdnak hitt egység. Félő volt, hogy hamarosan kitör a harc az addig végtelenül békésnek hitt lények között.

A vita közben egyre hangosabbra fordult, anélkül, hogy főhősünk bármit szólt volna. Bőven elégnek bizonyult az a pár mondat és mint szalmára vetett szikra, kezdett lángra lobbanni az indulat.

Főhősünk még mosolygott kicsit, majd intett a lánynak és szép lassan elkezdtek kihátrálni a helyzetből.