Hajnal csillaga – 30. rész

Így kezdődött ez a történet, a történetük és mielőtt még észbe kaphattak volna, már lángolt a harc és az egész vidék. Háromfelé szakadt a világ. Egy részük támadta barátunkat, vezérük mellé állva, míg másik részük a segítségére sietett, mert egyetértettek vele abban, hogy kimentette a leányt, aztán pedig jogosnak érezték kérdését, azt, hogy ha az ő fénye is lehet akkora, vajon miért ne lehetne ő a vezér.

Így gondolta az űrhajó falában talált lény is, aki mindent feledve tért vissza közéjük. Hála Ávhriol első, nagyravágyó szárnyas teremtményének, illetve alattomos támadásának, semmire se emlékezett abból, hogy ki volt ő valójában. Erős fénye is eloszlott a térben, és láthatóvá váltak kellemes, megnyerő vonásai. Többé már nem volt gondolatolvasó se. Mivel pedig úgy nézett ki, mint a többiek, bizonytalan léptekkel, mintha csak akkor született volna, csatlakozott hozzájuk. Amikor megtudta, miről folyik a vita, nem volt kérdés a számára, hogy az igazság és nem a hatalom oldalára kell állnia, még akkor is, ha ez utóbbinál van az erő. Sejtette, hogy végül el fogják veszíteni a harcokat, mégis vállvetve küzdött barátunk mellett.     

A többi hófehér szárnyú teremtmény közben csak nézte őket, nem tudták, hogy mit tegyenek. Ők nem akartak harcolni és döbbenten bámulták az eseményeket, azt, hogy miként szabadult el a pokol ezen az idilli világon, ahogy főhőseink pusztán a gondolataik erejével feltámasztották a háborgó szeleket, zivatarral és villámokkal dúlva fel a világot. Az ott élő egyéb teremtmények rettegve menekültek tova. Az édenre mindenütt hullottak a hófehér szárnyak tollai, véresen.

Halhatatlanoknak teremtették azonban őket, így bár sorra estek le a talajra… nem sokkal később mindig új erőre kapva tértek vissza a harcokba.

Ávhriol döbbenten nézte őket, amikor visszatért. Először nem értette, mégis mi történhetett. Eleinte kíváncsian figyelt. Aztán elhatározta, hogy a csata végén előlép majd és a győztesek elé áll, mondván, hogy milyen büszke rájuk. Igaz, nem mind az ő teremtménye volt, de ezt nem kellett tudniuk. Azt remélte, így kiválasztódnak majd a legjobbak, legrátermettebbek. Mert mi is volt az eredeti könyörtelen célja? Sereget akart magának, mégpedig nem is akármilyet. Olyat akart, mely nemcsak kész harcolni érte, de tud is, sőt képes akár győzni is, ha eljön az idő, amikor a bosszúra szomjas fények rátalálnak. Mire azonban Ávhriol észbe kapott, már úgy tűnt, lehetetlenség leállítani a harcokat. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy mindez túlnőtt az ő képességein is.