Hajnal csillaga – 34. rész

Volt, aki erre, más arra a képességre volt fogékonyabb. Volt, aki képes lett az érintéssel gyógyításra, mások harcolni tudtak. Volt, aki villámokat is tudott szórni, és olyan is volt, aki mintha a jövőbe látott volna. Emígyen gyülekeztek egyre többen és többen olyanok, akik érte bármire képesek lettek volna. Mindez persze igen sok időbe került… mire kiismerte valaki jellemét és mire kiderült, hogy az illető képes-e arra, hogy az örök fiatalság minden szabályát betartsa. És aztán ha valaki idáig eljutott, részt vehetett beavatási szertartásán, melyről mind azt gondolták, enélkül nem élhetnének örökké. Pedig valójában ez már csak a látszatról szólt. Arról, hogy azt gondolják, szükségük van Ávhriolra, mert nélküle ez az egész nem működne. Eme módszer által huszonöt esztendős kora előtt senki esetében nem történt meg a beavatás.

Ávhriol, akit akkoriban fekete csuklyája és baljós külleme miatt egyszerűen csak halálként, azaz Thanathoszként emlegettek, alaposan megválogatta, hogy kivel osztja meg tudását.

Persze egyszerűbb lett volna, ha árvákat gyűjt össze és azokat a maga elképzelései szerint alakítja, neveli, de két oka is volt arra, hogy ezt nem tette. Egyrészt utálta a gyerekeket, mert saját, elvesztett fiára emlékeztették, arra, hogy milyen boldogok voltak és arra, hogy mit tett vele. Másrészt úgy érezte, türelme se lenne a nevelgetésükhöz. És az idő is fontos tényező volt. Tudta, ahogy múlik, egyre nagyobb az esélye annak, hogy a fények bármely pillanatban rátalálhatnak. Mielőbb minél több szövetségesre volt tehát szüksége. Egyszerűbb volt hát és gyorsabb is, ha a felnőtt, kifejlett egyedek közül válogatja ki a megfelelőket.

Amikor szánjával áthajtott a sztyeppéken, látta a gyermeket, de nem érdekelte. Nem volt szokása, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amik nem állnak közvetlenül az érdekében. Miután azonban továbbhajtott, nem bírt szabadulni az emléktől. Folyton ott lebegett előtte a gyermek nagy, kék tekintete, mellyel csak nézte őt. A saját fiára emlékeztette, pedig az nem volt sose ily piszkos és sáros és nem volt ily szőke se. És az ő fia… ekkor jutott eszébe újra, oly sok idő után… igen. Eszébe jutott az a távoli bolygó. Eszébe jutott a fények vezére és az, amit tett. Ökölbe szorult a keze a dühtől. Ha nem oly gyáva egykoron, ha nem teszi meg, akkor vele végzett volna a vezér és akkor… az ő fia… éppígy üldögélt volna ott a semmi közepén, elhagyatottan.

Felrémlett előtte fia tündöklően smaragdzöld tekintete, bájos kis orcája. Oly naiv volt még és oly ártatlan… és elvesztette őt. Akkor még azt gondolta, hogy végleg. Összeszorult a szíve az emléktől. Attól, amit vele tett.