Hajnal csillaga – 37. rész

Ávhriol egy ideig figyelte a szőke fiatalembert, fogadott fiát. Szorosan, de észrevétlenül haladt a nyomában, mint egy éjszín, sötét árny. Amikor meglátta, hogy a sziklák szélére lép… hogy végső elkeseredésében, mivel nem vitte semmire, a tengerbe akarja vetni magát… döbbenten nézte és őszintén szólva igen nagy csalódást érzett. Nem gondolta, hogy képes feladni. Többre tartotta. Sokkal többre. Persze akkor és ott abban a pillanatban még megállíthatta volna, megakadályozhatta volna, hogy végezzen önmagával, de minek tette volna? Úgy gondolta, hogy a továbbiakban egy ilyen alakra úgysincs szüksége, aki ily hamar feladja. Miután tehát Aidóneusz a tengerbe vetette magát, nem várt tovább, csak csalódottan legyintett és ment tovább. Így aztán akkor és ott még nem tudta meg, hogy milyen különleges világba érkezett nem sokkal később és milyen kalandokat élt át ezt követően.

Ávhriol így ment-mendegélt tovább, miközben a fiatalemberen töprengett és azon, hogy mekkorát tévedett vele kapcsolatban. Aztán eszébe jutott a fia… illetve zöld szemű, hófehér szárnyú teremtménye. Vajon mi lehet vele? Vajon életben van még? Valószínűleg, hisz úgy tervezte, hogy teste mindent kibírjon. Arra gondolt, hogy talán rosszul kezdett hozzá a dologhoz és talán vissza kéne mennie. Ha még életben van, akkor megkísérelhetné megbeszélni vele a helyzetet. Talán sikerülne. Ezen töprengett és nem is sejtette magáról, hogy miközben egyre többet tanult, tudása egyre jobban növekedett, képességei egyre erősebbé váltak és gondolatai ereje képes volt már arra is, hogy befolyásolja jövőjét.

Mivel tehát ezen teremtményeire gondolt… nem volt véletlen, hogy váratlanul szinte leszakadt az ég és a rég feledett háború egy része éppen oda zuhant elébe. A pilinke, akit persze ekkor még nem így hívtak, mocskosan és porosan állt fel előtte. Ezer sebből vérzett és egyik lábára nem is tudott ráállni, de teste szemlátomást gyorsan regenerálódott. Ekkor vette észre őt. Élénkzöld szemei szikrákat vetettek, mert eszébe jutott a múlt. Fejük felett két pillanat alatt eltakarták a Napot a rettenetesen fekete fellegek. Villámok kezdtek cikázni és csapkodtak le köröttük. Mielőtt még Ávhriol bármit tehetett vagy mondhatott volna, teremtménye puszta kézzel megragadott egy cikázó nyalábot és már el is térítette, éppen felé. Hatalmas képességeit látva Ávhriol lábai a földbe gyökereztek. Mozdulni se bírt. Ha nincs ott az új vezér, hogy félrelökje őt, akkor bizony ott fejezte volna be létét. Ő ugyanis nem volt halhatatlan, mint a teremtményei.