Hajnal csillaga – 41. rész

Onnan fentről, ahol üldögélt, a várkastély teljesen kihaltnak tűnt. Macskaköves utcáin sötétség kanyargott. Csak a szüntelenül vereslőn sárga égbolt jelentett némi fényt ott, ahová elért. A falakon lévő fáklyák kívül nem a világítást szolgálták. Lángjukat, ha szükséges volt, jelzőtűzként használták, és különféle anyagok által számos színben tudták fellobbantani őket. Jól lehetett látni ilyenkor, ahogy végigfutott mindenütt a hír. Most azonban csend volt és alkonyt idéző részleges sötétség. Pedig nem volt néptelen a vár. A lakosztályokban beszélgettek, szórakoztak, olvastak, dolgoztak. Mindenki végezte a rá osztott munkát vagy épp pihent.

Békeidő volt ugyan, de a falaknál és a kapuknál mindig álltak őrök a sötétségben meglapulva. Senki se hanyagolta a várerőd védelmét, bár oda a vastag kőfalakon és acél pántú hatalmas kapukon át aligha jöhetett volna be ellenség. A légi ragadozók ellen pedig a sűrűn elhelyezett, bebetonozott, vastag lándzsák védtek melyeknek erős és hegyes végeik az ég felé mutattak.

Látszólag tehát nem volt ok a félelemre vagy az aggodalomra. Ráadásul a várkastély több körből állt. Legbelülre csak azok juthattak, akik a király legfőbb bizalmasai voltak. Az érkező vándorok, idegenek számára a külső körben szolgáltattak biztonságot, de ők beljebb csak igen kivételes esetben és akkor is csak őrök kíséretében juthattak. Barátja már akkor mindent megszervezett amikor még nem is volt király. Így a távollétében is mindenki biztonságban érezhette magát.

Sokféle ellenséggel és lénnyel volt már dolguk, de a legrettenetesebb mind közül az volt, aki hófehér szárnyaival és különleges képességeivel egyáltalán nem illett erre a vidékre. Ő volt az. A pilinke.

A pilinke, aki sokáig nem emlékezett a múltjára, arra, hogy ki ő, hogy miféle hatalmas lény és arra, hogy milyen harcokat vívott nemrég a vélt vagy valós igazáért. Mélyet sóhajtott. Hisz jóideje mindenre emlékezett. Mégse akarta folytatni korábbi életét. Azt gondolta, már nem érdekli a kert, ahol magára eszmélt, a kert, mely oly gyönyörűen szép volt és békés.

Nem akart már visszatérni. Nem akart többé harcolni másért csak ezért a világért, ahol befogadták, ahol számított a léte. Az se zavarta, hogy mindenki azt hitte, a királynak sikerült megszelídítenie őt, vagy legalábbis parancsolni tudott neki. Különleges képességeivel, erejével könnyedén tönkre tehette volna ezt a világot is, ahogy korábban a harcok során pár másikat, de nem akart ártani senkinek.

Személyében tehát talán a világ legrettenetesebb lényét állították a saját oldalukra az őslakos demiurg népek, de ezt cseppet se bánta, hiszen a körükben végre otthon érezhette magát. Pedig sejthette volna, hogy ez nem tarthat örökké, mert nem ő az egyetlen fehérszárnyú, rettenetes teremtés. A többiek pedig már közeledtek, mégpedig miatta… és vele ellentétben nekik nem számított az itt élők világa, élete.