Hajnal csillaga - 43.rész
Szerencsére a testük sok mindent kibírt, így a légüres űrben se estek darabjaikra és jól bírták oxigén nélkül is. A bolygók és csillagok mellett elhaladva próbálta lerázni üldözőit, de nem sok sikerrel. Teleportálhatott, de sajnos ahhoz az kellett, hogy ismerje a célt, azaz látnia kellett már korábban, hogy gondolatai erejével oda képzelhesse magát. Nem sok ilyen hely volt. Párat kipróbált, de hamar be kellett látnia, hogy felesleges ugrálnia a térben, hisz már a többiek is rendelkeztek ilyen képességgel. Tehát könnyedén követhették.
Közben kezdett már igencsak elfáradni a hajszában. Ráadásul nem volt elég, hogy üldözték bármerre is szállt, de egy idő után már tüzes lángcsóvákat is elkezdtek utána hajigálni. Tudta, mielőbb fedezékbe kell vonulnia, hogy szembe fordulhasson velük, védekezve, sőt támadva, mert csak így élheti túl. Igaz, akkoriban még mind halhatatlannak hitték magukat, legalábbis egyikük se gondolta, hogy komolyan árthat a másiknak, hogy végleg megsemmisíthet egy magához hasonlót, hiszen eladdig akárhogy támadták egymást, folyton azt látták, hogy idővel mind új erőre kapnak és mindent túlélve harcolnak tovább. Valójában tehát nem akartak végezni vele hisz azt se gondolták, hogy ilyesmi lehetséges lenne.
Sorra érték a támadások. Szaggatta testét, szárnyait az újabb és újabb becsapódó lánggömb. Hiába gyógyult viszonylag gyorsan, tudta, ezt nem bírhatja sokáig. Az se adhatott neki reményt, hogy üldözői közé keveredtek hívei is és így az őt követő rajon belül is fel-fellángolt a harc.
Sietve ereszkedett le az egyik bolygó óriási, kopár hegyekkel tarkított felszínéhez, hogy ott, a sziklák közt kanyarogva rázza le támadóit, illetve amikor végre teret nyer, akkor egy alkalmasnak tűnő helyen szembe forduljon velük.
Nagy sebességgel manővereztek a sziklák közt jobbra-balra kanyarogva. Aztán egy pillanatra eszébe jutott egy gondolat. A helyzet ellenére is elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy ha nem dobálnák lángoló villámokkal, még azt is hihetné bárki, kívülálló, hogy ő a vezérük, és csak azért özönlenek utána. De… miért is nem ő a vezérük? Miért ez a harc? Hiszen mind egyszerre zuhantak át abba a kegyetlen világba. Valószínűleg mind ugyanazt élték át, ugyanolyan rettenetes lényekkel találkozva, ugyanolyan viszontagságos időket élve át. Vagy legalábbis igen hasonló lehetett a sorsuk. Leszámítva persze, hogy ő velük ellentétben igen hamar jó barátokra lelt és felépült vele és részben általa a várerőd és a birodalom. A hely, ahol mindenki biztonságban érezhette magát, ahol mindenkinek saját lakosztály jutott. Arra gondolt, miért ne állíthatná maga mellé az üldözőit egy ígérettel? A királyban nagyon bízott, úgy vélte, nem ellenezné.
Hirtelen megemelte tehát függőleges helyzetbe a szárnyait, és kitérve, egy helyben csapkodva, lefékezett a levegőben. Lendületük miatt, mint meteoritraj, úgy záporoztak el mellette a többiek.
– Állj! – kiáltott utánuk, mintha máris ő lenne a vezérük, mintha ő uralná a helyzetet. Hangja visszhangozva csengett a hegyóriások között, mialatt a többiek is lassítottak, majd fékeztek és már fordultak is felé – Várjatok! – kiáltott rájuk – Van egy ajánlatom! Bizonyára sokat szenvedtetek odaát, abban a kegyetlen világban, de nem kell tovább gyötrődnötök. A király a barátom. Biztos, hogy titeket is befogad és jólétben, biztonságban élhettek.
– Miket beszélsz? – kiáltott ki valaki a tömegből – Megőrültél? Éljünk egy sötét és kegyetlen, barbár helyen megtűrtként, hálát rebegve neked, amikor a fényes, és színes otthonunkba is visszatérhetnénk?
Nem lepődött meg ezen, mert hamarabb hallotta a választ, mielőtt még az illető kimondta volna így már meg is felelt:
– Jól van, nyugalom! Nem akartam erőltetni, csak egy ajánlat volt. Akkor hát térjetek haza! Minden jót… – azzal már fordult volna a levegőben, hogy ott hagyja őket, mintha addig nem is üldözték volna. Talán túlzás volt közben részéről a gúnyos mosoly, nem tudni. Talán emiatt történt, vagy egyébként is túl dühösek voltak már, de többen rákiáltottak:
– Ne mozdulj! Megállj!
Erre megtorpanva fordult meg és látta, hogy fenyegetőn emelik újabb támadásra jobbjukat és markukban már izzottak a tüzes golyóbisok.
– Mégis mit akartok tőlem? Megölni úgyse tudtok.
– Visszaviszünk és bocsánatot kérsz mindenért mindenkitől, aztán pedig többet nem akarunk ott látni.
– És ettől mégis mit reméltek? Hogy így újra hazatérhettek? – szólt közbe Gávriél, aki közben szárnyaival megkavarva a levegőt, mellé fordult. Azok, akik vele értettek egyet, mellé fordultak, de így csak jobban kirajzolódott, hogy túl kevesen vannak a szemben állók seregéhez képest. Így már nem csak magáért volt oka aggodalomra. Tudta jól, hogy Gávrielék az életük árán is védelmeznék, de ezt nem akarta.
– Rendben, visszamegyek veletek! – szólalt meg ismét – Előbb azonban még valamit meg kell tudnotok! Aztán, ha még mindig vinni akartok és azt akarjátok, hogy megalázkodjak, megteszem… Értetek – hangja határozottan csengett, de még fogalma se volt arról, hogy mit mondhatna nekik, mivel állíthatná le őket. Elméjében sietve cikáztak a saját gondolatai és gyorsan pörgette mindazt, amit a többiek elméjéből kiolvashatott. Valami meglepő, valami megdöbbentő kellett volna. Valami titok, ami eltereli a figyelmüket, legalább egy időre. De ezek a lények… semmi különösről nem tudtak. Amíg harcaik el nem kezdődtek, mindannyian boldog gondtalanságban éltek. Fogalma se volt mit mondhatna nekik, de valamit mondania kellett, mert figyeltek rá. Az utolsó szóval, azzal az egyetlen szóval lebilincselte figyelmüket. “Értetek” Vajon ezt hogy gondolta? Ezzel sikeresen felkeltette a kíváncsiságukat.
Jön a folytatás!
Holnap este 19-kor!
Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!