Hajnal csillaga – 44. rész

Ávhriol félrevonulva üldögélt az éjszakában és onnan nézte a mulatozó társaságot. Végül is igen büszke volt mostohafiára, hogy király lett azon a rettenetesen barbár világon, ahová vetődött és büszke volt két fogadott fivérére is, a szárazföld és a tengerek urára, ahogy a többiekre is, hiszen valamennyiőjüket szinte istenekként tisztelte már a nép. Megérdemelték tehát, hogy jól érezzék magukat, örömmel ünnepelve az életet, elért sikereiket. Ávhriol gondolatai azonban messze jártak. Még mindig nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volt életben hagyni a pilinkét, de azzal nyugtatta magát, hogy a király mellett talán tényleg megváltozott. Hisz közel egy esztendeig nem okozott gondot a világban. Remélte, hogy ezzel megoldódott ez a gond.

Ekkor vette észre az égbolton a felfelé hulló csillagot, majd az azt követő fénylő rajt. Azonnal tudta, hogy miről van szó. Sietve teleportált vissza elrejtett űrhajójába, gyorsan bepattant az egyik kis felderítőkabinba, és már indult is előbb hang- majd pedig fénysebességgel a közelükbe teleportálva önmagát és az álcázott szerkezetet. A fény úgy tört meg különleges burkolatán, hogy nem vehették észre, miközben elsuhantak mellette. Sietve követte őket és várta, hogy mi fog történni, de azt még nem tudta, mit fog tenni, hogy egyáltalán közbeavatkozna-e.

Ahogy így követte őket, nagy sebességgel cikázva, egyszer csak váratlan dolgot jeleztek a kabin érzékelői. Egy nagy erejű lény csatlakozott hozzájuk szintén a nyomukba eredve. Fénylett, látta, az energiáját, de… egyébként láthatatlan volt. Egy, az övéhez hasonlóan álcázott kis kabinnal vetette magát a hófehér szárnyú teremtmények után. Vajon honnét… ? Egek! Futott át Ávhriol elméjén a felismerés. Hisz ez az a lény volt, akit az űrhajója falában talált! Megrémült, látva, hogy vezetni képes a mentőkabint… és hogy jutott hozzá? Ezek szerint bejárt a barlangjába, amíg ő nem volt ott? Csoda, hogy el nem vitte az egész hajót már a történet legelején. Ávhriol megborzongott a gondolattól, pedig még jól működött a fűtés. Semmi kedve nem volt egy ilyen nagy erejű, ki tudja milyen képességekkel bíró lény útjába kerülni. Szeretett volna láthatatlanná válni, de aztán rájött, hogy már régóta az. Mégse tudott megnyugodni.

Óvatosan, tisztes távolból követte a lényt, aki űrkabinjával hamarosan utolérte az üldözöttet és üldözőit. Ávhriol azonban nem volt gondolatolvasó. Nem hallotta annak tépelődő gondolatait. Így aztán azt se sejtette, hogy valójában a talált lényre megszólalásig hasonló, de azóta már különleges erőre szert tevő első, tökéletesnek remélt teremtményével van dolga, azzal, kit csak egyesnek nevezett, akit alaposan megkínzott az elején, hogy halhatatlanságát próbára tegye.