Hajnal csillaga – 52. rész

Azzal Ávhriol már fordult is, mintha természetesnek tartaná, hogy vissza fog térni, mintha nem is lenne más választás. Nem is akart még gondolni se arra, hogy valójában van más választás. Pedig valószínűbbnek tartotta, hogy nem fog hallgatni rá. Így tehát igazából csak azért fordult és indult, hogy mielőbb elhagyja a helyet, mielőtt még ez a nagyhatalmú lélek ráébred valódi lehetőségeire és arra, hogy ő éppen a fogja és ha lezárja a zsilipkapukat, bármit megtehet vele.

– Várj! – szólt rá váratlanul a hang, pedig már oly közel ért az első ajtóhoz, mely a kiút felé vezetett. Nem tehetett mást. Meg kellett állnia. Nem akarta magára haragítani. Nem akarta mutatni, hogy mennyire fél, sőt, retteg, bár tudta, nemrég az érzékelők már detektálták fizikai állapotát, verejtékezését, hangjának, testének egyébként még alig észlelhető remegését. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy úgy tegyen, mintha neki minden mindegy lenne.

– Igen? – fordult vissza közömbösséget színlelve. És akkor, bekövetkezett, amitől tartott:

– És mi van, ha nem térek vissza? – kérdezte a hang.

– Azt teszel, amit csak akarsz, de a többieknek neked kell elmondanod.

– Amit csak akarok? Fel is szállhatok az űrhajóval és visszavihetem azokhoz, akiké valójában?

Ávhriol szürke szemei elkerekedtek. Sejtette, hogy van erre esély, de hogy ezt így ki is mondja… Nyelt egyet.

– Ahogy mondtam, azt teszel, amit jónak látsz. Eddig se hallgattál a szavamra, nem álmodozok arról, hogy ezután fogsz. Ha viszont az űrhajót visszaviszed, teljesen elveszed tőlem a reményt, hogy valaha a fiam lelkét megtaláljam és új testet, új életet adjak neki.

– Akkor gondolom mindent megtennél, hogy bosszút állj rajtam, igaz?

– Nem. Elfogadnám. Viszont azzal megsemmisítenél. Nem lenne többé értelme az életemnek.

– Nyugalom! Ez csak egy elvi kérdés volt. Kíváncsi voltam, hogy mivel fenyegetne meg, de én sose tennék ilyet.

– Akkor hát… mit fogsz tenni?

– Az már nem kérdés. De egy dolgot még nem értek.

– Mi lenne az?

– Azt mondtad, kedvelsz. Azt is mondtad, szeretnéd, ha visszatérnék. Azt mondtad, induljunk. De akkor miért helyeztél egy fémtövist a gerincembe, mely a mozgásomat blokkolja?

– Óh, egek! – kapott a fejéhez Ávhriol. – Erről teljesen meg is feledkeztem. Azonnal kiveszem.

– Várj! Ne jöjj közelebb!  Előbb azt mondd meg, miért tetted!?

– Én csak… attól tartottam, hogy… a történtek után… amint magadhoz térsz, azonnal rám fogsz támadni. Beszélni akartam veled. Most viszont már beszéltünk. A fémre már nincs szükség.

– Fantasztikus! Íme a hazugságok és a félrebeszélés atyja. El se hiszem, hogy mindent azonnal meg tudsz magyarázni. Mindegy. A fémet már eltávolítottam. Ha maradok, ha visszatérek, nem vagyok kiszolgáltatva neked. Csak kíváncsi voltam, mivel magyarázod. Hát, ügyesen kimentetted magad ismét… Most mondd meg nekem: ezek után, hogy higgyek neked?… és főképp: mit tegyek veled?