Hajnal csillaga – 54. rész

Tudta, hogy Ávhriol fél, sőt már retteg tőle, de azt is tudta, igen nagy, számára még felfoghatatlan tudással és hatalommal bír. Nem mert vele szembeszállni. Akkor még nem.

– Mindenesetre köszönöm mindannyiótoknak, hogy mellettem voltatok, hogy segítettetek, ahogy tudtatok – szólalt meg végül, majd így folytatta – Közben hallom, kaptunk egy ajánlatot és döntenünk kell a jövőnket illetően. Ha számít a szavam, én úgy vélem, jobb, bölcsebb maradni. Ez a kert is tűnik legalább annyira szépnek. Szerintem hagyjátok a felesleges hadakozást! Itt boldogan élhettek.

– És veled mi lesz? Úgy beszélsz, mintha te nem akarnál maradni – jegyezte meg erre Gávhriel.

– Maradnék én is, de… Ávhriol, aki megmentett minket… elmondta nektek a történetem. Már én is tudom, hogy ki vagyok. Tudjátok, nem szoktam érzelgősködni, de ő szeretné, ha töltenénk együtt egy kis időt, mint apa és fia, úgyhogy én vele tartok a hegyhez. Tehát az útjaink most elválnak. Ti mindenesetre tartsatok ki egymás mellett is, ha baj van… de ne legyen! Indulhatunk? – fordult Ávhriol felé.

– Máris? – lepődött meg Gávhriél.

– Igen – szólt közbe Ávhriol. – Nekem mielőbb vissza kell mennem, mert sietve jöttem el. Aggódhatnak már miattam. Ti maradjatok és vigyázzatok a kertre! A védelmi berendezések meg tudnak óvni titeket. Úgy állítottam, hogy a hangotokra reagál. Csak kiadjátok a parancsot és… Viszont csak védekező parancsot teljesít. Nem lehet vele ártani senkinek. Mehetek ám egyedül is, ha maradnál – fordult ekkor barátunk felé, aki elmerengve nézte a helyet, a napsugarak közt repdeső kis lényeket, a vízcseppeken megcsillanó fényeket – Hallod? Maradj nyugodtan a többiekkel! Lesz még időnk, amit együtt tölthetünk. – Kedvesen csengtek Ávhriol szavai, hisz annak szánta őket. Könnyedén megtéveszthetett vele bárkit, de nem őt, hiszen ő hallotta, mindenki gondolatait, így Ávhriolét is. Tudta tehát, hogy mi a helyes válasz, ha szeretné a mellé állókat biztonságban tudni.

– Semmi gond! – felelte sietve, mert nem akart rosszat a többieknek – Indulhatunk!

Ávhriol erre csak bólintott, majd egyik, immáron újra kesztyűs kezével megérintette, miközben a másikban tartott különös bottal koppintott a talajon és máris eltűntek az őket körülvevő tekintetek elől. Így érkeztek meg a hegyhez, de valóban csak igen kevés időt töltöttek ott. Barátunk még kettőt se pislogott és Ávhriol már újra koppintott egyet a bottal és máris ott álltak a birodalom fekete földjén az üstként kavargó sárgás-vöröses égbolt alatt, pár lépésre a vár kapujától.

– Köszönöm a hazautat! – jegyezte meg a pilinke, hisz újra annak érezte magát ezen a helyen, ahol közel egy esztendőt élt, miután e különös, pokoli lények közé zuhant. Aztán már fordult is, hogy induljon vissza a várba, a palotába. Legalábbis úgy tett.