Hajnal csillaga – 55. rész

Ávhriol úgy látta, teremtménye teljesen megváltozott, ahogy visszaértek a birodalom pokoli vidékére. Mintha új életre kelt volna. Mintha itt érezné igazán otthon magát, ami nem is volt csoda, hiszen itt mindenki elfogadta, befogadta.

– Várj! – szólt még utána Ávhriol, mire visszafordult – Ne feledd a megállapodásunkat! – suttogta – Nem hagyhatod el ezt a világot. Ezen kívül sehol nem szeretnék találkozni veled.

– Ezekszerint még szeretnél találkozni velem? – mosolyodott el a pilinke és játékos gúnnyal hozzátette: – Hiszen ez fantasztikus!

– Vedd komolyabban és ne feleselj!

– Mert? Miért ne? Talán megpróbálsz megölni? – hangjában kihívó gúnnyal kérdezte.

– Megtehetném – felelte Ávhriol, villámló szürke szemeit résnyire szűkítve – Csakhogy nem áll szándékomban. Még. Mert bízom a királyban és abban, hogy rá hallgatni fogsz továbbra is. Ennek ellenére tettem óvintézkedéseket. Csak hogy tudd, – és ezt a többieknek is elmondtam már, – ha velem valami történne, minden teremtett lélek a kertjeimen kívül találja magát és minden megsemmisül. Az űrhajók is. Ha pedig visszatérsz, megszegve a megállapodásunkat… én magam hajítok ki mindenkit és többé nem érdekeltek.

– Fantasztikus! Örömmel látom, mindenre gondoltál. Akkor most már mehetek?

Ávhriol hitetlenkedve mérte végig.

– Rendben. Menj! De ajánlom, hogy ne kerülj többé a szemem elé!

A pilinke erre csak enyhén bólintott és indult is. Ávhriol gyanakodva nézett utána. Alig merte hinni, hogy ezzel békésen lezárhatják ezt a történetet anélkül, hogy bárkinek végzetes baja esett volna. Nem láthatta erős fényétől, hogy közben teremtménye arcán sokat sejtető, gúnyos mosoly villan fel. „Csak mert te teremtetted a testem, – gondolta a pilinke – azt hiszed a lelkem is a tiéd és parancsolgathatsz nekem? Ehh. Különb vagyok nálad is. Majd megmutatom én neked, hol a helyed. Méghogy egyedül csak a tiéd lehet a tudás… Méghogy éppen engem zársz ki, amikor nekem van igazam… Várj csak! Majd megmutatom én neked!”

Ávhriol megkönnyebbült, amikor visszatért a napfényes világba. Első útja a hegyhez vezetett. Még nem ért véget az ünnepség, de amint megtudták tőle, mi történt, a király úgy döntött, azonnal visszatér. Sajnos azonban még így is elkésett. Mire a palotába belépett, a pilinkének már csak hűlt helyét találta. Senki se tudta vagy látta, hogy hová ment, ami persze nem is volt csoda, hisz képes volt könnyedén teleportálni pillanatok alatt. A király csak egy pergament talált tőle az asztalán. Egy hátrahagyott rövid üzenetet. “Sajnálom, de nincs kedvem itt élni. Visszatértem az enyémekhez. Azért, kösz mindent.” És a végére az eredeti nevét írta…

A király számára ekkor véget is ért ez a történet és nem tehetett ez ellen semmit. El kellett fogadnia, hogy a pilinke máshol boldogabb. Azzal vigasztalta magát, hogy mindig is tudta, barátja amint egyszer emlékezni fog, el fogja hagyni ezt a kegyetlen világot. Hiszen hiába próbálta szebbé tenni a helyet, ez mégiscsak maga volt a sötéten lángoló pokol, mégpedig szó szerint. Mégis ki akart volna önszántából itt maradni? Főleg egy olyan valaki, aki sokkal szebb, színesebb, barátságosabb helyről érkezett…