Hajnal csillaga – 59. rész

A pilinke koppantott a bottal a virágos talajon, mire a védőburok egy pillanatra meggyengült, és a botból új erőhullámok törtek elő. Erejüktől meg se rezdültek a fák levelei, egyetlen szirom se hullott le a virágokról, de Ávhriolt mindent elsöprő lendülettel találta mellkason és messzire repítette, ahogy az első burkot közben erővel áttörni próbáló, hozzá hasonló teremtményeket is, majd pedig létrejött egy még nagyobb, még erősebb védőburok, de ezúttal már az egész bolygó körül.

– Na, ki az erősebb… apám! – szólt a pilinke gúnyosan hangsúlyozva a szót. Csak azt sajnálta, hogy Ávhriol a távolból ezt már nem hallhatta. Mindenesetre elégedetten nézett körbe a tarka színekben pompázó, különleges növényeken és az újra előmerészkedő állatokon – Minden az enyém lett – jegyezte meg büszkén.

– És mit kezdesz vele? – szólt egy lágyan zengő hang, mire érezte, amint negédes bizsergés fut végig a testén. Megfordult és ámulattal nézte, ahogy Lillith előlépett a fák közül. Sudár, kecses alakját részben különleges, saját maga által készült ruházat fedte. Fekete, dús haját kétoldalt varkocsba fonta, homlokán pedig valamiféle pántot viselt. Nyakában, fülében, csuklóin fából faragott egyedi ékszereket viselt. Már sokadszorra találkozott vele, de még mindig lenyűgözte a látvány. – Tudod, hogy nem szeretem, ha megbámulnak! – jegyezte meg a lány játékosan, mire a pilinke zavartan kapta el zöld pillantását.

– Látom, te lettél itt újra az egyetlen nő – jegyezte meg, miközben rá se mert pillantani.

– Én pedig azt látom, hogy te lettél itt a legmagányosabb győztes – mosolygott a lány.

– Azt hittem azért jössz, hogy a társaságom legyél…

– És mit csináljunk mi ketten? Talán népesítsük be a bolygót? – kérdezte pajkosan a lány, hogy elterelje a pilinke figyelmét a komoly dolgokról, de az figyelmen kívül hagyta szavait:

– Mindent hallottál igaz? – zöld szemeivel még mindig a távolba nézett.

– Igen… – suttogta a lány – De nem élhetsz a múltban és nem harcolhatsz folyton önmagaddal.

– Én csak az igazságot akarom, de sosem lesz becsületem előtte. Sose fogok neki számítani.

– De vannak mások, akiknek számítasz… – suttogta a lány és meg akarta érinteni a karját, hogy hozzá bújjon, de a pilinke, mintha ezt észre se venné, elindult a szökőkút felé, így elkerülte a kínos pillanatokat. Tudta, hogy a lány vonzódik hozzá. Már nem volt az az egykori naiv pilinke. Tudta már mi az a szerelem, de azt is tudta, hogy ennek nem lenne jó vége… ha Ávhriol megtudná, hogy van, aki fontos a számára, még megzsarolhatná vele. De… végül is…

A barlang felé tekintve elmosolyodott, mert átvillant rajta a gondolat, hogy a sors akár ismételhetné is önmagát… Talán eljött az idő, hogy kipróbálja az újonnan szerzett űrhajót. Egy lopott hajó és egy lány. Végülis mi más bizonyíthatná jobban, hogy ő nem más, mint az apja vére?