Alex Blogja

Tetszik lentebb az egyperces történet?
Lépj be, ha mindent el akarsz olvasni!
Regisztrálj és még több ingyenes történet vár!

Hajnal csillaga – 60-71. rész

Oszd meg, ha tetszik a blogom! Köszi.

Hajnal csillaga - 60-71. rész

A pilinke azonban jól tudta, hogy túl kockázatos lenne változtatni az eredeti szándékán. Még nem azért volt ott, hogy a kertet visszaszerezze. Nem erővel és nem is csellel akarta. Azt akarta, hogy elismerjék az igazát és önként engedjék vissza az elűzött, kizárt társait. Elégtételt akart venni, de ennek még nem volt itt az ideje. Egyelőre csak szórakozásból bosszantotta őket, mutogatva fölényét, erejét. Terve lényegi része, még váratott magára. Előbb még más célja volt.

Mélyet sóhajtott hát, aztán úgy döntött, jobb, ha tartja magát az eredeti tervéhez. Igaz, volt még egy befejezetlen ügye azzal, aki vezérnek hívatta magát, de az még ráért. Arra gondolt, hogy korábban csak azért tudta majdnem végleg legyőzni őt, mert sunyin és alattomosan támadt reá. De vajon mi lenne, ha szemtől-szembe kéne megküzdenie vele? Felnézett az égre, ahol nagy fényvillanások jelezték, hogy a többi hozzá hasonlatos lény, akiket kizárt a bolygóról, folyamatosan próbálják megtörni a pajzsot, újabb és újabb nagy lendülettel rohamozva meg azt. Úgy vélte, még nincs itt az ideje annak, hogy odaálljon elé, szemtől-szembe. Még fejleszteni akarta magát, képességeit. Biztosra akart menni.

– Be akartok jönni? – mosolyodott el gúnyosan. – Akkor csak tessék! – azzal kivárta a pillanatot, aztán csak koppintott a bottal, mire összeomlott a védőburok és mindannyian zuhanni kezdtek lendületük hevétől. Nem várta azonban meg, míg földet érnek. – Mondd meg nekik, – fordult sietve a lányhoz – hogy azt üzenem, ez még csak a kezdet. Rettegni fogják a nevem és sűrű elnézések közepette kérik majd a bocsánatomat. Az állítólagos vezérük sose volt isten. Nem több nálunk. És ezt be is fogom bizonyítani, de előbb van még egy kis dolgom – azzal sietve teleportált mielőtt még a feldühödött had odaért volna.

Dehogy kellett neki a kert. Méghogy az eredeti otthona… méghogy visszavágyott… nem volt ő ennyire se érzelgős se nosztalgikus. Mégcsak nem is a hatalom érdekelte. Az igazság elismerésére vágyott. Bizonyítani akart.

Tudta jól, hogy akkor és ott mindenki, még Ávhriol figyelme is rajta van, illetve ezen a bolygón, azon, hogy a burkot áttörjék és vele leszámoljanak. Dühösek voltak rá. Igaz, okkal. És dühükben, remélte, nem veszik észre a cselt.

Sietve teleportált a közeli barlangba, majd pedig egy cetli kíséretében hátra hagyta a botot. Ez állt a papíroson: „Köszönöm, erre már nincs szükségem. Elviszek helyette valami mást, de nyugalom, csak kölcsönbe.”

Mire Ávhriol e sorokat olvasta, a pilinke már rég átteleportált abba az űrhajóba, amelyben nemrég felgyógyították, mégpedig annak is az irányítótermébe, már lezárta a zsilipjeit és ezzel a láthatatlanná tévő védelmi pajzsot is, hogy megakadályozza azt, hogy Ávhriol a fedélzetére teleportáljon, sőt már fel is emelkedett vele a magasba és el is tűnt. Ávhriol először azt hitte onnan, a barlangból vitt el valamit, de ahogy gyorsan körbetekintett röntgen szemeivel, nem tűnt fel semminek a hiánya. Parancsára a berendezés leltárprogramja is lefutott és kimondta: „Nem hiányzik semmi. Innen.” E szóra Ávhriolnak elállt a lélegzete, mert borzalmas sejtése támadt. Egek! A másik űrhajó! Az igazi! És benne minden tudás! Azonnal teleportált, de már elkésett. Az igazi űrhajója helyén csak egy nagy kráter tátongott. Csak állt ott döbbenten és nézte az eget, és tudta, ezzel mindennek vége. Legalábbis így érezte. Biztos volt abban, hogy teremtménye bosszúból egyenesen a fényekhez megy. Tudta, azonnal menekülnie kell. De hová és mivel? A másik barlang nem az igazi űrhajó volt, csak egy díszlet. Ekkor lépett hozzá az egyik pilinke és átnyújtott neki egy cetlit: „Ezt találtuk a szökőkút káváján.” – mondta.

Hajnal csillaga – 61.rész

A papíroson ez állt: „Elvittem egy körre, mert gondolom arra már hiába várok, hogy megtanítasz vezetni…. Apám! – még a leírt szavaiból is sütött a gúnyos keserűség. Ávhriol szürke szemei elhomályosultak, miközben tovább olvasta – Na, persze, mindketten tudjuk, hogy nem vagy az. Nem is értem, hogy hihetted el, mégha csak pillanatokra is, hogy emlékszem, amikor már tudsz arról, hogy hallom mások gondolatait. Sejthetted volna, hogy így a te emlékeidről is mindent tudok. Szánalmas.” E szavaknál megremegett Ávhriol keze és kihullott belőle az írás, ahogy karja erőtlenül hullott alá. Pedig már épp kezdte volna hinni… szerette volna hinni, hogy ő az… Már nem tudta mit tegyen… mit gondoljon. Csak egyet tudott. Ennek véget kell vetnie, mégpedig mielőbb.

Ávhriol életben akarta hagyni a pilinkét, mert kezdett hinni a királynak és kezdte megkedvelni, de már bánta. Biztos volt abba, hogy személyében a lehető legnagyobb ellenséget teremtette meg magának. Tudta, sürgősen ki kell találnia ellene valamit. Valami alattomos, sunyi terv kellett, mert nem nézhetett vele többé szembe. Biztos volt abban, hogy teremtménye, miután fölényét hangoztatva eljátszadozgat vele, egyszer ezt megunja és egy alkalmas pillanatban végez majd vele. Úgy vélte, tennie kell valamit. Mégpedig mielőbb. De vajon mi vagy ki lehetett volna méltó ellenfele egy ilyen hatalmas lénynek, ki az űrhajót ellopva nemsokára a tudást is megszerzi mind és akkor legyőzhetetlenné válik?

Ávhriol nem sejtette, hogy a pilinkének nem az ő tudása kell és nem is a fényeké. Mégcsak bosszút állni se akart. Teljesen más tervei voltak az űrjárművel. Miután hiába igyekezett, manuálisan nem bírta elindítani, sietve ment át és feküdt le a regenerációs helyiség egyik falmenti ágyszerű deszkájára és utasította a gépet, hogy az műszereivel a testére kapcsolódjon. Hamarosan ismét az űrhajó fedélzeti rendszerében találta magát. Nem értette még mindig, hogy ez miként lehetséges, de ez nem is volt fontos. Végtelen sötétség vette körül. Többé nem tudott mozdulni, nem volt képes cselekedni, de bármire gondolt, kérdésére azonnal felvillant körötte, előtte a válasz. Előbb sietve utasította az űrhajót és szavára vagy inkább a gondolataira beindultak a hajtóművek, aktiválódott a védelmi rendszer és elindultak. Nem ment azonban túl messzire vele. Csak elrejtőzött vele a Hold túloldalán, miután nagy sebességgel farolt be mögé. Aztán nekiállt célirányosan kérdezgetni. Ávhriol fiáról akart még többet megtudni. Azt remélte, hogy így könnyebben rátalál majd a lelkére. Azt gondolta, ha megtalálná, teremtője azt értékelné, és talán akkor már számítana neki az ő léte is, és nem kéne többé provokálnia azért, hogy figyeljen rá.

Az űrhajó fedélzeti computere mindent tárolt, mindent felvett a gyermek születését és az utána zajló eseményeket is. Mindent, amit addig átéltek. Mennyire más volt így végignéznie, mint amikor Ávhriol gondolataiban látta őket… kuszán, zavarosan. Mennyire valóságossá vált, minden körötte. Mintha ő is ott lett volna és szemtanúként nézte volna végig az eseményeket. De hiszen… hiszen valóban ott volt! Hirtelen futott végig rajta a felismerés. Már emlékezett mindenre. És a jelenet a kristállyal… végig, amíg Ávhriol nyakában függött, onnét látott mindent. Ezekről az emlékekről az űrhajó nem tudhatott. Aztán emlékeiben látta az új, számára teremtett testet, a szárnyas, hófehéren izzó lényt. És Ávhriol akkor a mezítelen mellkasra tette a nyakéken függő kristályt az előkészített gyógynövények mellé, majd elrohant valamiért. Már emlékezett az erőre, mely ekkor hirtelen magával rántotta. Aztán hirtelen ült fel… ismét… levegő után kapva, mintha újra átélné a történteket… és szinte újra hallotta az aláhulló kristály csörömpölését is, amint az szilánkjaira tört a padlózaton. Akkor még fogalma se volt semmiről, de most összeállt benne a kép. Tehát ő az… ő volt az. Tényleg a fia. Ő Ávhriol annyira keresett és elveszettnek hitt fia. Csakhogy ezt sose hinné el neki. Kiváltképp azok után, amit legutóbb üzent neki, … – mélyet sóhajtott, mert tudta, azt a kevés kis bizalmat, amit a király felépített őiránta Ávhriol szívében, azt ő már százszorosan rombolta le az elmúlt időkben… sőt…

Hajnal csillaga – 62.rész

A pilinke tudta, hogy a történtek után többé már esélye se lesz arra, hogy az apja higgyen neki… hisz beszélni se tudott volna már vele, mivel nem is merhetett többé a színe elé állni. Biztos lehetett benne, hogy önvédelemből azonnal támadna és ő nem élné túl.

Gépies mozdulatokkal kapcsolta le magáról a berendezést és távolította el az érzékelőket, miközben az ágy szélére ült. Mit tegyen most? Fogalma se volt. Biztos volt abban, hogy Ávhriol személyében a lehető legnagyobb ellenségre tett szert. Mit tegyen hát? Egyértelmű volt, hogy olyas valakire van szüksége, aki nála bölcsebb. Egy kívülállóra, aki ismeri az addig történteknek legalább a nagyrészét és tanácsot tud adni. A legnyilvánvalóbb az lett volna, ha a királyhoz tér vissza, bár sorsát valószínűleg akkor se kerülhette volna el.

Hátrahagyva az űrhajót, teleportációval a birodalom határán kívülre érkezett egy kis kalyibához, melyet egy még csak részben felépített kerítés vett körül.

– Hamar visszaértél! – nézett felé az udvara szélében üldögélő, egykor vén demiurg vezér, akinek hálából és talán azért is, hogy kicsit bosszantsa, ő adta vissza a fiatalságát nem sokkal azután, hogy e világra, közéjük zuhant ők pedig megmentették az életét. Többször is. Persze csak azután, miután előbb meg akarták ölni őt.

Mindketten jól tudták, hogy ha ez nem történik meg, akkor a demiurg bár még mindig vén lenne, de legalább a palota békés fényűzését élvezhetné, így azonban, megfiatalodva, visszanyerte a vérmérsékletét is, aminek köszönhetően sikeresen összekülönbözött a leendő királlyal. Talán nem kellett volna kihívnia arra a párbajra. De mégis mi mást tehetett volna? Az asszonyokat választás elé kellett állítani. Csak egy vezetője lehetett a hordának. A harcban aztán szégyenszemre alulmaradt és így nemcsak a tekintélyén esett csorba, hanem elveszített mindent, kivéve az életét. A leendő király megkegyelmezett neki. Azt hitte ezzel jót tesz vele, de ő úgy érezte, csak még jobban megalázta. Ennek a világnak teljesen más volt az értékrendje. A demiurg vezér tehát elhagyta a vidéket és azóta a határ melletti részről figyelte az eseményeket, a birodalom virágzását. Dühös volt a királyra és féltékeny, de a pilinkét kedvelte és büszkeséggel töltötte el, hogy benne jobban bízik, hozzá fordul a gondjaival.

– Gyere, ülj le ide és mondd el, mi történt! – intett.

A pilinke oda is ment hozzá és leült a fekete, puha talajra, széttárva maga mögött hófehér szárnyait.

– Ávhriol, azaz Thánáthosz fia vagyok – csak ennyit mondott.

– Thánáthosz fia? – visszhangozta az egykori demiurg vezér, Wellnorán. – Akkor most már béke lesz köztetek?

– Viccelsz? Ez a vég.

– Ezt nem értem.

– Nem tudtam, hogy az vagyok… ő meg nem hitte. Bosszantottam. Össze akartam zavarni. Fölényeskedtem. Átvertem. Kinevettem. És most… már mindenre emlékszem… valóban én vagyok az… az egykori fia, akiről azt hiszi, elveszítette. Csakhogy már hiába mondanám, nem hinne nekem. Az űrhajóját is elloptam. Nem kerülhetek a szeme elé többé.

Hajnal csillaga – 63.rész

Az egykori, vén, már több száz évet megélt feketebőrű, hegyesszarvú, ravasz tekintetű, nyurga demiurg vezér, Wellnorán, figyelmesen hallgatta a pilinkét, majd így szólt:

– Várj csak! Nyugalom! Itt biztonságban vagy. Itt nem keresnének. Mesélj el mindent, mert csak úgy adhatok tanácsot, ha mindent tudok! – A pilinke erre mesélni kezdett. Mindent elmondott. Amikor a végére ért, meglepetésére a demiurg vezér így szólt: – Nagyon egyszerű a megoldás. Közvetítőre van szükséged. Tudod, hogy én nem vagyok oda érte, de a király erre a legalkalmasabb. És nem csak azért, mert ő is Náthosz fia, bár mostohafia, hanem mert jól bánik a szavakkal.

– Nincs más mód? Egyéb ötlet?

– Ha élni akarsz, akkor nincs. A király segítségét kell kérned.

– Márpedig én oda, hozzá vissza többé nem megyek! – állította elszántan a pilinke.

– Neked mégis mi bajod vele? Az, hogy én ki nem állom, az egy dolog, de az érdemeit el kell ismernem. Én mondhatom, hogy nem akarom látni se többet, hisz azzal, hogy a párbaj után életben hagyott, engem rettenetesen megalázott. És ráadásul a hordám asszonyai is mind érte vannak már oda. Nekem jogom és okom van arra, hogy dühös legyek rá, de neked mégis mi bajod? A legjobb barátod volt.

– Hazudtam neki – suttogta a pilinke alig hallhatóan.

– Mit tettél? Hazudtál a királynak?

– Igen. És a birodalomban nincs helye a hazugságnak. Nem kerülhetek többé a szeme elé.

– Ahh. Tehát nagyon dühös rád?

– Nem hinném, hogy tudja. Nem a szemébe mondtam, hanem leírtam. Hazugságot írtam a búcsúlevelemben, mert azt gondoltam, a halálba megyek és nem akartam, hogy aggódjon, vagy utánam jöjjön.

– Ez bocsánatos vétek. Szerintem elnézi neked. Jobban fog örülni annak, ha láthat és megérti majd a tettedet.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne. Ő jó. Túl jó! Legnagyobb bánatomra semmi rosszat nem tudok rá mondani – ingatta fejét Wellnorán, az egykori demiurg vezér. Egy ideig hallgattak, majd ismét megszólalt a pilinke:

 – Nekem nincs bátorságom ehhez. Inkább megyek és szembenézek Thánáthosszal – azzal már fel is pattant, de az egykor vén vezér fürgébb volt nála, szintén felpattant és utána kapva megragadta a karját.

– Azt biztos nem hagyom. Most azonnal teleportálj a kastélyba!

– Tessék? Azt mondtad, te oda soha, semmi körülmények közt nem akarsz menni.

– Az, hogy akarok-e vagy se, az most mellékes. Nem engedhetlek így el, mert magadtól a vesztedbe rohannál. Megyünk, és együtt beszélünk a királlyal. Meglátod, nem lesz semmi gond. Induljunk!

Hajnal csillaga – 64.rész

A pilinke lenézett a fekete kézre, mely hófehéren izzó karját megragadta. Erősen szorította, ellentmondást nem tűrően. Mégis tudta, hogy elég nagy az ereje ahhoz, hogy lerázza magáról egy könnyed mozdulattal és oda teleportáljon, ahová csak akar, de… tisztelte őt… úgy tekintett rá, mintha az apja lenne. Nem akart tehát ellenkezni vele. Mélyet sóhajtott tehát, majd felnézve a szigorú, fekete szemekbe csak enyhén bólintott és a következő pillanatban már a palota oszlopcsarnokában találták magukat egy érkezőfülkében, melyet kifejezetten neki építettek ki a teleportációihoz, hogy senkibe ne ütközzön bele.

Legnagyobb meglepetésükre amint megérkeztek, egy mélységi árny lelkendezve a következőkkel fogadta őket:

– De jó, hogy itt vagy! A tieid égen-földön keresnek már! Gyere gyorsan!

– Engem? Miért? – lepődött meg a pilinke és hátrébb húzódott, így az, nem tudta megfogni a karját.

– Azt hiszik meghaltál, hogy véged. Azt mondtad nekik, hogy a hegyhez mész, de nem találtak ott. Idejöttek hát, de mi se tudtunk rólad semmit, csak azt, hogy hozzájuk mentél. Mi ez az egész?

– Tettem egy kis kitérőt, amint látod – intett a pilinke Wellnorán felé – Alig telt el idő, és máris fellármáznak mindenkit?

– Azért mondom, gyere és nyugtasd meg őket! A tanácsteremben vannak éppen.

– És a király? – vette hangját suttogóra a pilinke.

– Hamarosan ő is itt lesz. Küldettünk már érte. Na, gyere!

Így léptek be nemsokára a tanácsterembe, ahol aztán kitörő örömmel fogadták nemcsak az övéi, de az árnyak is. Majdnem szó szerint a nyakába ugrottak és nemcsak a hölgyek, amint meglátták. A pilinke ki tudja már hányadszor, ezúttal ismét meglepődött ezen, hogy ennyire számít a léte, de azért szokásához híven rideg rutinnal hárította a számára még mindig oly idegen érzelmeket úgy téve, arrébb lépve, mintha észre se venné.

– Köszönöm az aggodalmat, de mint látjátok, semmi baj nem ért, csak jártam erre-arra és gondolkodtam.

– És elloptad a teremtőnk űrhajóját – vágott közbe Gávhriél.

– Óh, igen! – nevetett fel erre a pilinke – Arról a kis apróságról majdnem meg is feledkeztem.

– Ez nem olyan vicces! Ne vedd könnyelműen! Szörnyen dühös lett, amikor meglátta. Szerencséd, hogy nem ő talált rád.

– Az ő szerencséje meg az, hogy én őt nem is kerestem. Eddig.

– Ne csinálj meggondolatlanságot! – vonta össze szemöldökeit Gávhriél – Még mindent rendbe tudunk hozni. Mi mind melletted állunk. Mondd el hol a hajó és megvisszük neki a hírt. Lecsillapítjuk. Kimagyarázzuk. Nem ér az egész annyit!

– Rendben hát… – kezdte kis gondolkodás után a pilinke beleegyezően, de ekkor még az egyikük hozzátette:

– Tudod, hogy jobb, ha nem szállunk szembe vele. Ő teremtett minket. Sokkal erősebb és jobb is nálunk – ezt hiba volt mondania. A pilinke élénkzöld szemeiben dacos büszkeség villant e szavakra.

Hajnal csillaga – 65.rész

Mindenre elszántan lépett előre és felemelte a hangját:

– Erősebb? Nálam? Akkor ki mert volna állni a fiáért és az asszonyáért a fények ellen, sőt az egész világ ellen is, ahogy én tettem volna. És hogy jobb lenne? Na, ne nevettess! Hisz folyton azt hangoztatja, hogy tökéletes lényeket teremtett és én voltam az utolsó, tehát a legtökéletesebb. Hogy lehetne ő jobb, a tökéletesnél is tökéletesebb? – erősödő fényétől nem lehetett látni, de szemei egyre jobban villogtak összevont szépívű szemöldökei alatt. Tőle addig nem megszokott fellépésétől társainak elállt a szava.

– Ávjeryn! – hallotta váratlanul a női hang suttogását. Ezt a nevet adták neki, amikor annakidején félholtan közéjük zuhant és nem emlékezett arra, hogy ki ő valójában. Érezte, valaki lágyan meg akarja fogni a karját, de ő lerázta magáról.

– Mit akarsz tőlem, Cynidor (Szünidor)?! – próbált dühösnek látszani, pedig még nem volt az. Csak azt akarta, hogy utálják, gyűlöljék meg őt, hogy felejtsék el, hogy ne számítson többé a léte. Most már mindennél jobban oda akart állni Thánáthosz elé, és tudta, az a véget jelentheti. Nem akarta, hogy bárki sírjon utána.

– Ávjeryn! Csillapodj! Te nem vagy ilyen! – szólt rá a lány.

– Miért? Milyen vagyok? Naiv és kihasználható? Olyan, aki ugrik a parancsra és mindent megtenne egy jó szóért, aki lohol egy kis szeretetért, megbecsülésért? Hát nem! Csakhogy tudd, Thánáthosznak volt igaza velem kapcsolatban. Ti meg ostobán naivak voltatok, hogy kiálltatok mellettem. De már nincs szükségem rátok, így nem fogom ezt a színjátékot se folytatni tovább. Elegem van! Te meg inkább a királlyal törődj, ne velem! Úgyis őt szereted, velem meg csak játszottál!

– Ez nem igaz! Mi van veled, hogy ilyeneket mondasz?

– Én most elmegyek. Mindenki felejtsen el, és ne jöjjön utánam senki! Különb vagyok mindannyiótoknál – azzal már fordult is, hogy távozzon, majd teleportáljon, de a lendület hevében nekiütközött valakinek.

– Nálam is különbnek tartod magad? – kérdezte egy hang és a kék szemek egész közelről néztek rá. A király volt az.

Erre elakadt a lélegzete. Hirtelen nem tudta mit szóljon vagy mondjon, de aztán a vén demiurgra tévedt a pillantása, aki csendben nevetve fogta a fejét. A csendben jól hallotta a gondolataikat és egyértelművé vált a számára, hogy az öreg már egy ideje tudta, hogy a király megérkezett és szinte mindent hallott. Persze közben alig várta, hogy ez kiderüljön. Kíváncsi volt arra, hogy mennyire meglepődik majd a pilinke. Végre ő, aki folyton másoknak okozott döbbenetet, végre ezúttal neki áll el a lélegzete. És így is lett. Szemlátomást igencsak mulattatta a dolog Wellnoránt.

A pilinke tudta, hogy valami frappáns módon ki kéne vágnia magát a helyzetből, de azt is tudta, hogy ezzel már elkésett. A hosszú néma csend, az, hogy nem tudott azonnal mit felelni, egyben annak az elismerése volt, hogy még mindig behódol a királynak, aki szemlátomást már nem várt választ kérdésére, hisz egyszerűen csak elhaladt az elképedt pilinke mellett, miközben így folytatta: – Tehát, ha jól értem, meg akarod öletni magad – jegyezte meg, mintegy mellékesen, majd mivel nem kapott választ, kék szemei kérdőn a pilinke felé villantak.

– Ne feledd, miért jöttünk! – szólt közbe a vén demiurg.

Hajnal csillaga – 66.rész

A pilinke erre mély lélegzetet vett, majd így szólt:

– A helyzet közben kissé megváltozott. Nem fogok megalázkodni Thánáthosz előtt.

– Eddig se erről volt szó – jegyezte meg Wellnorán.

– Akkor mi ez az egész? – kérdezte erre a király.

– Közvetítőre van szükségünk – mondta ki a vén vezér a pilinke helyett. – Történt egy és más. Thánáthosznak meg kell valamit tudnia, de bölcsebb, ha nem Ávjeryn áll ezzel elé, mert ő már az elmúlt időszakban eléggé felbőszítette.

– És mi lenne az?

A pilinke erre felemelte a fejét és úgy mondta ki, egyenesen a királyra tekintve:

– Van egy rossz hírem! – hangjából érződött az erős irónia – Testvérek vagyunk… persze már amennyire a testvérem lehet egy talált gyerek – tette még hozzá hangjában színlelt lenézéssel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze szemét a szőke fiatalember, miközben fejéről majdnem leesett a korona.

– Én vagyok az, akiről Thánáthosz azt hiszi, hogy elveszett… a fények lányától, Celestétől fogant gyermek… akit ez a mi bátor Thánáthoszunk… – e szavaknál megvetően húzta el száját miközben a tőrre gondolt – nade ismerik a történetet.

– De hát az a lélek elillant az összetört kristályból, nem? Thánáthosz szerint lehetetlen, hogy te… Honnét veszed ezt?

– Már emlékszem. A kristályt a teremtett test szabad mellkasára tette, és nem volt szükség semmi másra ahhoz, hogy átkerüljek. Amikor tehát magamhoz térve felpattantam, már az üres kristályt vertem le.

– De akkor… ha mindenre emlékszel… gyűlölöd is azért, ami tett, igaz?

– Nem. Megértem. Gyávaságából ennyire futotta.

– Nem értem. Most akkor neheztelsz rá vagy se? Mit mondjunk neki? Békét akarsz vagy vérbosszút?

– Nem is tudom… talán csak elismerést. Nem neheztelek rá. Hozott egy döntést. Már bánja. Azt is látom. De azt is bánja, hogy élek. Az a kérdés, hogy ő mit akar. Nekem rá, mint apára nincs szükségem, de a szemébe akarok nézni, és hallani akarom tőle is, és minden teremtményétől a bocsánatkérést és azt, hogy elismerik, végig igazam volt.

– És akkor? Mi lesz akkor?

– Békén hagyom őket és élhetnek úgy és ott, ahol akarnak és én is mennék az utamra.

– Azt hittem maradnál. Hogy boldog vagy nálunk.

– Tán nem olvasta felséged az üzenetemet? – kérdezte erre a pilinke, hangjában ismét gúnnyal.

– De, olvastam, a hazugságod. Nem is értem, mit hittél, amikor megírtad.

Hajnal csillaga – 67.rész

– Ezekszerint nem a hangsúly a titok – nevetett fel, hogy oldja a helyzetet, miközben legszívesebben elsüllyedt volna ott helyben a szégyenében, így inkább élcelődni kezdett – Akkor miből vette észre? Máshogy formázza a betűket egy hazug?

– Nem. Egyszerűen csak ismerlek – felelte szomorú melankóliával a király, majd így folytatta – És jósnak se kell lennem, hogy megmondjam, ha ezt így folytatod és tovább provokálod Thánáthoszt, akkor annak igen rossz vége lesz.

– Reméljük, hogy a számára – nevetett még mindig a pilinke.

– Jól van, jól. Látom, nem változol. De ha egy kicsit is számítok neked, ígérd meg, esküdj meg nekem, hogy nem keresed fel Thánáthoszt az engedélyem nélkül és ha ő jönne ide, … nos, akkor azonnal hozzám teleportálsz.

A kék szemek ellentmondást nem tűrően néztek rá.

– Rendben. Megígérem – bólintott rá a pilinke.

– Akkor hát, hol van az űrhajója?

– A Hold mögött.

– Rendben. Ti menjetek vissza – fordult a pilinkék felé – Próbáljátok megkeresni Thánáthoszt és ha látjátok, mondjátok meg neki ezt és azt, hogy békejobbal várjuk. Néhányan, ha kérhetem, a hegyhez menjetek. Az gyorsabb, mintha követeket küldenék. Reméljük ott megtaláljátok. Vagy a régi kertnél – szavára a pilinkék hirtelen sorra villantak fel és tűntek el, hogy teremtőjüket megkeressék.

– Nem túl nagy veszély idehívni őt?

– Az, de még így is ez a legbiztonságosabb módja – azzal a király odalépett a vén demiurghoz és így szólt: – Köszönöm, hogy idehoztad őt, hogy rábeszélted erre, mert tudom, egyedül nem jött volna el – azzal jobbját nyújtotta felé. Wellnorán lenézett a barátságot ajánló kézre, de aztán meg se mozdult, csak ennyit szólt:

– Nem érted tettem. – Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán a király leengedte a kezét és így szólt.

– Tudod, mily nagyra értékellek. Az életemet is nektek köszönhetem. Befogadtatok és…

– És visszaéltél vele – ráncolta homlokát a demiurg vezér.

– Fantasztikus! – szólt közbe a pilinke gúnyos nevetéssel Wellnoránhoz intézve szavait. – Szerinted komolyan éppen ő fogja megoldani a konfliktust az apámmal, amikor még a saját ügyét se tudja rendezni veled?

A vén demiurg vezér erre felkapta a tekintetét és elszántan nézve a király szemeibe, így szólt:

– Ha a pilinke ügyét megoldod, és viszályát az apjával elsimítod, azonnal megbocsájtok. Kezet rá! – azzal felé nyújtotta a jobbját. A fekete, erős kezet határozottan szorította meg a mindenre elszánt emberi kéz.

– Köszönöm. És ígérem, a kettőnk ügyére is találok megoldást – szavára az egykori demiurg vezér hitetlenkedve ugyan, de elfogadóan bólintott.

Hajnal csillaga – 68.rész

Ezzel úgy tűnt, végre a happy-end felé kanyarodhat a történet, csakhogy annak még igen hosszú sora volt és sajnos számos fordulat várt még rájuk, hiszen máskülönben nem születhetett volna meg Phosphor, minden olvasó kedvence és egyben a birodalom ádáz ellensége, Ávhriol pedig nem rettegett volna többé, hisz, ha a pilinke mellé áll, együtt talán legyőzhetetlenek is lehettek volna. A sors azonban vagy talán a végzetük, másként akarta.

Miközben a pilinke eltöprengve üldögélt a tanácsteremben néhány árny és a király társaságában, várva Thánáthosz megjelenésére, egy különös kis színes lény repült a helyiségbe. Apró szárnyaival verdesve megállt a pilinke előtt, aki nem lepődött meg, hiszen látott már hozzá hasonlót nem egyet a kertben, egykori otthonukban.

– Nocsak! Te meg hogy kerülté ide? – kérdezte, miközben felemelte jobbját, hogy az, az ujjára szállhasson. A lény nem felelt, csak perdült egyet és csillámport szórva a levegőbe, kirajzolódott az üzenet:

„Szökjünk el! Lillith.”

– Ki ez a Lillith? – kérdezték szinte egyszerre többen is, de a pilinke zavarában hirtelen nem tudta mit feleljen.

– Egy lány, aki… – kezdte helyette a választ a király, de az immáron ifjú egykori demiurg vezér, Wellnoran vigyorogva közbevágott:

– Egy igen jó csaj, nemde?

– Sajnos – csúszott ki a szőke Cynidor száján a meggondolatlan szó, aki még mindig nem tudott választani a fiatalember és a pilinke, azaz a király és az angyal közt. Amikor már azt hitte, döntött a szőke fiatalember mellett, váratlanul felmerült a vetélytárs gondolata. Egy fekete, gyönyörű nő. Más körülmények közt barátnők is lehettek volna, de így…

– Biztos nagyobbak a mellei és kevésbé harcias – lökte oldalba nevetve a lányt a megifjodott egykori vezér, aki úgy érezte, többé már nem kell a korához méltón viselkednie.

– Több tisztelettel, ha kérhetem! – szólt közbe a király.

– Nahát! Neked mindig az a lány kell, aki nekem? – nevetett a pilinke. – Vagy most kivételesen Cynidorra is gondoltál?

– Szerintem inkább magára gondolt – súgta Wellnorán úgy, hogy mind hallják – Csak magára gondol, ha nőkről van szó.

Szavára villogott ugyan a király irreálisan kék tekintete, de nem szólt semmit, csak felkelt:

– Nekem most fontosabb dolgom van ennél. Össze kell szednem a gondolataimat, mert Thánáthosz bármely pillanatban megérkezhet – azzal elhagyta a tárgyalótermet, de nem ment messzire. Miután becsukta az ajtót, nekidőlt a hűvös márványfalnak és felnézett, mintha az égre nézne, mintha fohászkodna, majd egy pillanatra behunyta a szemét.

Mire kinyitotta, a pilinke már ott állt mellette:

– Sajnálom. Ön nem ezt érdemli. Csak oldani akartam a hangulatot, de nincs túl jó humorom.

– Azt tudjuk. És tényleg tetszik neked az a lány? Vele mennél?

Hajnal csillaga – 69.rész

A pilinke eltöprengett a kérdésen, majd így felelt:

– Az igazat megvallva, már gondoltam rá… arra, hogy magammal viszem… messze innét nyugodtan élhetnénk… de nem mertem kezdeményezni. Talán épp jókor jött ez az üzenet. Mi van, ha ez a sors keze?

– És mi van, ha csapda?

– Csapda? Ugyan! Ő nagyon jó. És nagyon szeret. Tényleg őszintén szeret. És azt is tudja mi vagyok. És így is szeret.

– De mi van, ha nem ő küldte az üzenetet?

– Ki más küldte volna?

– Ugyan! Hisz vannak bőven ellenségeid a régi kertben, nem?

– Igaz… – töprengett el a pilinke – De ezeket a lényeket ő tanítgatta írni és olvasni.

– Azért legyél óvatos! Ha akar valamit, jöjjön ide! Majd küldetek érte és meglátjuk, tényleg ő van-e az üzenet mögött. Rendben lesz így? Ezt még ki tudod várni? – a pilinke erre csak bólintott – Most menj vissza, kérlek, hadd gondolkodjam!

– Rendben, de ugye nincs harag?!

– Nincs. Csak ezt oldjuk meg! – felelte a fiatalember, homlokán borús fellegekkel.

A pilinke tehát magára hagyta és visszatért a többiekhez. A kis lény, térült-fordult és ismét odaszállt az orra elé, majd leereszkedett a kezére és csillámok rakódtak le az asztalra, apró betűket formázva: „Találkozzunk a titkos helyünkön!”

Ez már elgondolkoztatta a pilinkét. A titkos helyről kettejükön kívül más nem tudhatott. Teleportálva szokott érkezni. Mégis mi történne, ha ezúttal is odateleportálna? Végülis csak egy pillanat az egész. Csak elhozná a leányt. Mégis miért várakozik ő ott Thánáthoszra, amikor úgyis a király akar beszélni vele először? Semmit se számítana, ha nem lenne ott pontosan, amikor megérkezik. Tudta, hogy a többiek még így is elleneznék, meg aztán amíg győzködné őket, azalatt már rég térülhetne, fordulhatna. Elmerengve gondolt a fekete szemű, sudár leányra, akitől a nevét is kapta, amikor elhozta számára a fényt. Ő is választott neki nevet, mert a lány nem szerette, amit a teremtőjétől kapott. Lillith. Túl rövid volt, és zordan, keményen hangzott a vége. Legalábbis a lány szerint. Így lett az új neve Katherina. És így kezdett bimbózni a szerelmük. Arra gondolt, ha veszélyes lenne, ő akkor is érte menne. Nem sokat teketóriázott tehát. Mire a többiek megsejthették volna mit tervez, ő már el is tűnt egy nagy fényvillanás kíséretében. A következő pillanatban megjelent az eldugott kis réten, a forrásnál, de abban a pillanatban hatalmas erő vágódott neki:

– Te senkiházi, te! Majd én móresre tanítalak és megtudod hol a helyed! – felismerte ragyogó vezérüket és tudta, csak az egyikük maradhat életben. Visszateleportálhatott volna ijedtében, amikor meglátta kezében a lángoló kardot, melyet előrántott, de egyrészt nem félt. Sose félt. Másrészt akkor a teleport az ellenfelét is magával rántotta volna és hatalmas erejükkel pillanatok alatt rommá döntötték volna a száztornyú várkastélyt. Amikor megpillantott egy másik kardot, nem messze a talajba szúrva, mintha rá várt volna, nem gyanakodott, csak kirántotta és sietve védte ki ellenfele csapását.

Hajnal csillaga – 70.rész

A pilinke önszántából nem ment volna még neki fénylő ellenfelének, de akkor és ott tudta, már nincs más választása, harcolnia kell. Nem akarta azonban megölni ellenfelét. A terve az volt, hogy bebizonyítja, hogy helytálló a feltételezése, miszerint nem több náluk. Azt gondolta, ha sikerül kifárasztania, elveszíti majd a fényét és beismeri, hogy neki van igaza.

Hosszú ideig tartott a küzdelem. Egyikük se adta könnyen. Végül már a föld porában térdepeltek, de csak harcoltak, harcoltak tovább… Nem sejtette, hogy mindketten azt hiszik, a véletlen hozta így, hogy csapataik nélkül találkoztak, hogy lehetőségük nyílt a tiszta, fair küzdelemre, szemtől-szembe, hogy a sors döntse el, ki a jobb, ki az erősebb. Sajnos hiába volt gondolatolvasó. A harc hevében még a saját gondolatai közt se tudott rendet vágni, nemhogy a másik káoszos elméjében eligazodjon. Addig harcoltak, míg végül mindketten vértől és sártól mocskosan nyúltak el a földön, felállni se bírtak már a rengeteg sebtől véresen. Kardjaik tüzüket veszítve ott hevertek tőlük nem messze, de már egyikőjüknek se volt ereje arra, hogy megpróbálja elérni a sajátját.

– Ha belehalok… se hagyom, hogy legyőzz! – szólalt meg ekkor ellenfele.

– Viccelsz? – nevette el magát fájdalmai közepette a pilinke. – Azt mondtad, … te vagy az isten! Ha belehalsz, … az az én igazamat támasztja alá.

– Nem teszem meg neked… ezt a szívességet! Én vagyok az istened! Egy nap… – és ekkor kimondta a nevét, az igazi, eredeti nevét, melyet még Lillith adott neki és e szóra egy pillanatra úgy érezte, visszatér szívébe a múlt. Újra akarta a kertet, a virágokat… a napfényt… a csillámló szökőkutakat… a régi otthonát. Képzelete elrepítette a világba, ahol már egy talpalatnyi föld se lehetett az övé. Nem csoda hát, hogy úgy érezte, a túlnani világ minden tüze fellángol benne, amikor az ellenfele még hozzátette – … te is el kell, hogy ismerd ezt!

– Soha! Csak egy vagy közülünk! Be fogom… bizonyítani!… Mindenki látni fogja! Ennyi erővel… én is lehetnék az isten!

– Mindenki mellettem áll már… nekem hisznek… száz főt kivéve…esélyed sincs…

– Akkor nem értelek… – jegyezte meg letörölve ajkairól a vért a pilinke. – …miért nem küldted rám inkább a sereget… magad helyett?

– Ezt úgy mondod, mintha tudhattam volna, hogy itt leszel.

– Nem tudtad? – figyelt fel erre barátunk és felé fordította tekintetét. – De akkor mit keresel itt?

– Kaptam egy üzenetet… amikor megláttalak, tudtam, hogy te csaltál tőrbe.

– Én ugyan nem! Találkozóm lett volna… várj csak!… egy lánytól kaptad azt az üzenetet?

– Igen, mert?

– Fekete, hosszú, hullámos haj… sötét szemek… és Katherin… a neve?

– Katé. Ismered?

– Ezt nem hiszem el… az egész… az ő műve! Összehozta, … hogy találkozzunk, hogy végezzünk egymással.

Hajnal csillaga – 71.rész

– Tévedsz! – szólalt meg ekkor egy hang zordan és egy fekete köpönyeges, csuklyás alak érkezett. – A lány csak eszköz volt, hogy végezhessek veletek. Azzal odalépett a másikhoz és egy könnyed mozdulattal átvágta kardjával a fényt. Mozdulatára, mint köd illant el a fehérség.

A föld porában egy élettelen test hevert. Bőre még kissé izott fehéren, hófehér szárnyait vér és sár áztatta. Zafír szemei egyenesen rá néztek, de már nem láthatták őt. Egy kérdés fagyott kitágult pupilláiba: miért?

A fekete árny neki háttal letérdepelt mellé. Nem tudta mit csinálhat, de azt tudta, ez az utolsó lehetősége. A pilinke minden erejét összeszedve, fájdalmaival viaskodva térdepelt fel félig, hogy kúszva-mászva a kezéből kirepült kardjáig elérjen. Minden mozdulatánál újabb és újabb adag vér buggyant elő ajkai közül. Lábait már nem tudta használni. Ez más körülmények közt nem jelentett volna nagy gondot, hisz úgy teremtették, hogy teste képes volt gyorsan regenerálni magát, de most… erre már nem volt idő. Végül sikerült elérnie a kardot, és meg is ragadta azt, ám ebben a percben egy csizmás láb lépett a pengére, majd egy könnyed mozdulattal elkapták előle. Felnézett. A lány volt az.

– Miért? – suttogta a kérdést, melyet ellenfele már nem mondhatott ki.

– Sajnálom. Nem tehettem mást.

– Kényszerített?

– Nem. De nem tehettem mást…. ez a harc… tönkretesztek közben mindent, a világot… túl erősek, túl hatalmasok vagytok. Le kellett, hogy állítsunk… és… csak egymásnak lehettetek…méltó ellenei.

– Hazugság volt minden… hogy szeretsz… hogy megértesz…hogy mellettem állsz.

Erre a lány már nem felelt. Felemelte róla tekintetét és sietve vonult félre, mert közben az árny, felkelt a másik mellől és megindult, hogy emezzel is végezzen. Ekkor fogta csak fel, hogy nincs tovább, hogy ezek az utolsó percek. Pánikba esett. Nem akarta a halált. Kétségbeesetten próbált menekülni, de már feltérdepelni sem tudott. A csuklyás árny megragadta és könnyedén megfordította, hogy végezzen vele. Tudta, semmi esélye sincs ellene, és jól tudta, nevetséges, sőt szánalmas, ahogy ennek ellenére még kapálózik, verdes a szárnyaival.

– Állj! – kiáltott fel. Ez meglepte az árnyat, pedig valójában önmagára kiáltott. – Nyugalom! – tette még hozzá a meglepett árnyra szegezve tekintetét.

– Azt hiszed megúszhatod? Azt hiszed elengednélek? – kérdezte amaz. Hangja az álcázóvarázs miatt felismerhetetlen volt, arcát pedig sötétség fedte, de lassan kezdtek előgomolyogni borús és kezdetben még kusza, érthetetlen gondolatai.

– Pillanat! Csak hogy értsem… – suttogta a pilinke – a harc csak úgy érhet véget… ha én vagy az ellenfelem halott… igaz?

– Igen, de mit akarsz ezzel? Azt, hogy mivel vele már végeztem, megoldódott a probléma, téged futni hagyhatlak?

Jön a folytatás!

Holnap este 19-kor!

Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!

Hívd a barátaidat is és hosszabbak lesznek a részletek!

*Képeket is használhatsz a blogomról, ha a blogot szeretnéd reklámozni más Facebook csoportokban és a blog linkjét is megadhatod másnak! Ha a Küldj Meghívót! menüpontot használod, akkor virtuális ékköveket is szerezhetsz, melyeket majd titkos történetekre válthatsz be.

Leave a Comment

error: Content is protected !!