Hajnal csillaga – 72. rész

Egy hosszú pillanatnyi néma csend következett, ami alatt nem vették le egymásról a tekintetüket.

– Nem – hangzott erre a megfontolt felelet. – Az úgy… nyilván… nem lenne fair. De.… nem akarok gyáván meghalni. – mély lélegzetet vett, fájdalommal teli, mély lélegzetet. – Rendben – szólt – Készen állok. Csak még egy kérdésre felelj!

– Elképesztő, hogy még egy ilyen helyzetben is vannak kérdéseid.

– Érteni akarom a dolgokat – suttogta a pilinke – Azért harcoltam… mert be akartam bizonyítani… hogy ő nem isten… csak egy közülünk… és most láttam… igazam volt… bár ezt mások már nem fogják megtudni. De azt is hiszem… valójában… Te vagy az… aki minket… mindannyiónkat teremtett. Tudni akarom, igaz-e ez?

– Igen. És éppen ezért, az én hibám, ami történt… nekem kell eltakarítanom – suttogta az árny hátravetve csuklyáját, felfedve igazi énjét. Jól sejtette. Ő volt az! Thánáthosz! Ávhriol! Az apja! Egek! Most mit tegyen? Mit tehetett volna? Felfedje előtte az igazságot, azt, hogy már mindenre emlékszik? Elmondja, hogy valójában ő a fia, az, akit elveszettnek hitt? És mi lenne akkor? Nagy boldogság, öröm és békülés? És minden rendben lenne, miközben ellenfele halott? Nem, az nem lenne fair, nem lenne igazságos. Tudta, hogy most már ő se maradhat életben, ha viszont Ávhriol megtudná az igazat, nem végezne vele. Nem mondhatta hát el neki.

– Értem és elfogadom – hangzott a meglepő és rideg felelete, miközben megadóan fordította el a fejét és várt. – Sajnálom! – suttogta még korábbi ellenfele üveges tekintetébe nézve, miközben a penge gyors, biztos mozdulattal futott át szívén. Ezúttal a jobboldalon.

Nem sokkal később újabb kis szárnyas lény érkezett a palotába és új üzenetet hozott: „Megszöktünk. Ne keressetek!”

Persze a király ennek ellenére se adta fel, és sokáig kereste, kerestette, de sehol se találták még a nyomát se. Úgy tűnt, minden rendben van már. Thánáthosz is megnyugodott, legalábbis ezt üzente, hisz meglett az űrhajója.

Senki más nem sejtette, mi történt valójában.

Ávhriol azt gondolta, ezzel lezárta ezt az ügyet. Nem akarta végleg megölni őket, de úgy vélte, túl erős volt számukra a kapott angyalszárnyú, fények energiájából álló test. Kristályok csapdájába ejtette hát őket.

Időt akart nyerni és átgondolni mi legyen, miként szülessenek újjá és egyáltalán mit tegyen. Mélyet sóhajtva érintette meg mellkasát. Minden lélek, minden kristály biztonságban volt, más-más zsebben. Nem volt bűntudata, mert tudta, hamarosan új életet ad nekik és mert nem sejtette, hogy valójában mit tett, milyen végzetes hibát követett el.

Úgy döntött, pihen egyet, mert ez az ügy, egyelőre ráér. Elég aggodalomban, izgalomban és félelemben volt része az utóbbi időkben. Arra az elhatározásra jutott, hogy most inkább megkeresi a fia lelkét, de azt még nem tudta, ki segíthetné ebben, kitől kaphatna válaszokat. Aztán arra jutott, hogy a legidősebb lények közül kell megkérdeznie valakit. Nem is tétovázott soká, hanem nekiindult a nagyvilágnak, a galaxisoknak.