Hajnal csillaga – 75. rész

– Állj! – szavára a felvétel kimerevedett. – Nagyítást kérek! – mondta – Egek! – suttogta aztán – Ez az! A bizonyíték!

Ávhriol nem értette azonnal, de azt már kezdte sejteni, hogy miről lehet szó. Sietve adta ki utasítását a fedélzeti computernek, mely egyszerre jelenítette meg számára, egymás mellett az akkori kamerafelvételt és a korábbi anyagot. Parancsára a rendszer úgy játszotta újra neki, hogy mindkét képernyőn ugyanakkor üljön fel a pilinke. Hamar egyértelművé vált, hogy azokat a pillanatokat élte újra. De aztán vajon mit vehetett észre, amit ő még nem? Többször újraindította és figyelte, megállította, kinagyította… és akkor… akkor végül észrevette a pillanatot a lassított felvételen. Mielőtt még életre kelt volna az újonnan teremtett test, egy pillanatra megrezzent a pilinke szempillája, amit bár még nem volt túl nagy a fénye, de az opálos izzás miatt, nem lehetett könnyen észrevenni. Korábbra tekerte. És akkor…

Akkor észrevette, hogy a mellkasán felejtett lélekkristály a pillanat törtrészéig felfénylett, majd… újra és újra lejátszotta a felvételt és akkor azt is észrevette, hogy meg is repedt. Egek! Futott át rajta a bizonyossággá vált felismerés… A fiam! – lehelte a szót – Ő volt az… Végig ő volt az és én végig tagadtam… Nem akartam hinni… – ismét a mellkasához kapott, hogy ruháján keresztül megragadja az új, biztonságos védőtokban lévő lélekkristályt. – Egek! Milyen ostoba voltam! – Rettenetesebb büntetés volt ez számára mindennél. Megszédült a gondolatra és többre már nem emlékezett.

Ávhriol arra tért magához, hogy a terem érzékelői visszahúzódtak. „Minden életfunkció rendben. Felkelhet – jelentette be a gépi hang és eszébe jutott a jelenet, amikor a fia volt az… bár most is az lenne… bár itt lenne vele… Bár… igaz, ott van. Ismét a lélekkristályra tapasztotta kezét. „Mielőbb új életet kell adnom neki, de ezúttal nem hibázhatom el. Nem tökéletes test kell neki, hanem tökéletes család.” Nem is volt kérdés a számára, hogy hol találhatja meg ezt a helyet. A hegyre gondolt. Vajon mi lehet azóta a hátrahagyott követőivel? Azt tudta, hogy jól vannak és istenként tisztelik és követik őket. Hírük messzire futott a világban. Arra gondolt, hogy őket legalább sikerült jól összeválogatnia. Mindben bízni lehetett és kitartottak a valóban fontos értékek mellett, kiállva egymásért, összetartóan. Náluk jobb családot keresve se találhatott. Már csak egy nő kellett. Egy nő, aki vállalta volna, hogy megszüli a gyermeket. Egy asszonyt kellett találnia maga mellé. Úgy érezte, ez lesz a legnehezebb feladat, mert bár igen sok idő eltelt már, de Celesztén, a fények leányán kívül nem hitte, hogy mást is a szívébe tud még valaha engedni. És most… másik nőt, másik anyát akart választani a fiának. Nem tetszett neki a gondolat, de mégis mi mást tehetett volna? Egykori szerelme, ha még életben is lett volna… mégha fel is kereste volna, a történtek után többé nem állt volna szóba vele… a fények pedig… amint megtudták volna, hogy a fia még újra élhet, azonnal megsemmisítették volna… vagy elrabolták volna tőle. Nem, ezt nem kockáztathatta meg.

Ávhriol reménykedő szívvel, bizakodva érkezett a hegyre. Legnagyobb meglepetésére ezúttal is lelkes örömmel fogadták és azonnal meg is ünnepelték jöttét. Nem értette mi szükség folyton erre a felhajtásra, de elnézte nekik. Körbetekintve látta, hogy új arcokkal is bővült a „család”. Voltak, akik csatlakozni szerettek volna, míg mások csak vendégségben jártak ott, de olyanok is akadtak, akik még nem sejtették, hogy azért hívták meg őket, mert remélték, hogy egy nap majd közéjük fognak tartozni. Sorra mutatták be neki azokat, akiket még nem ismert. Komor arccal, rideg szürke szemekkel nézte őket, úgy hallgatta neveiket és fekete kesztyűs kezével sorra fogadta a férfiak baráti jobbját, miközben a nők csak megálltak előtte és enyhe főbólintással és pár kedves szóval köszöntötték őt. És akkor, hirtelen ott állt előtte a nő!