Hajnal csillaga - 76.rész
Nem hitte, hogy valaha még így fog érezni, de azok a nagy, barna szemek, az a színes virágokkal díszített egyenes, gesztenyebarna hajzuhatag… az a finom, világos bőr… és az az üde ibolyaillat, mely megcsapta, ahogy a lány, sietős zavarában tovalebbent… Épp csak egy rövid pillanatig állt meg előtte és köszöntötte… egymáshoz se értek, mégis mindketten érezték azt a különös érzést. Mintha apró villámok cikáztak volna köztük a térben és valami erős mágnes akarta volna összerántani őket. Nem értette, hogy mi ez az egész, de egyszer már érzett hasonlót. Akkor, amikor Celestével találkozott és nem is tudott neki nemet mondani. Elszégyellte magát, mert nem akart más nőt magához közel engedni már, de e pillanattól kezdve nem tudott másra gondolni, csak erre a tündéri jelenésre. Felmerült benne a gondolat, hogy talán vele újra boldog lehetne. Ő is, és a fia is. Talán boldog család lehetnének. Erre gondolt, de azonnal el is szégyellte magát, mert ismét eszébe jutott egykori szerelme, Celeste.
A többiek alig ismertek rá Ávhriolra, oly gyorsan változott, mint egy évezredeken át sivatagban hánykolódó gaz, mely váratlanul pár csepp vizet kap és éledezni kezd és még többet akar. Folyton ott volt a lány körül. Mindent megtett volna érte, de megszólítani nem merte. Észre se vette, hogy a többiek el-, elmosolyodnak látva lelkes, de esetlen igyekezetét. Rég nem volt dolga nővel. Óvatosan közeledett tehát, nehogy elriassza. A leány szemlátomást élvezte a társaságát, rá- rápillantgatott, várta már, hogy megszólítja, de ő mintha ezt észre se venné, nem bátorodott fel, csak még nagyobb zavarban sütötte le szürke tekintetét, kerülve a kedves őzike szemeket. Ávhriol úgy viselkedett, mint egy megzavarodott denevér lenne a tűz fénye körül. Újra és újra esetlenül közelítette meg a lányt, de aztán mintha csak eszébe jutott volna valami, mintha csak hirtelen fontosabb dolga akadt volna, váratlanul elinalt. Később aztán ismét próbált magán erőt venni, de újra és újra elszállt a bátorsága. Maga se tudta mi van vele. És ez ment egész éjszaka, miközben tartott a visszatérte feletti boldogságban rögtönzött örömünnep. Végül aztán Ávhriol elfáradt a saját ostobaságától és újra félrevonult, de ezúttal jóval távolabb, hogy ne találhassanak rá egykönnyen. Úgy érezte rendeznie kell a gondolatait, de leginkább az érzéseit. Fáradtan ült hát le az egyik sziklaszirten.
A Nap fénye közben lassan előbukkant a távoli horizont mögül. Első sugarai már meg-, megcsillantak az Égei-tenger vizén, melyet onnét, ahol ült, jól láthatott. Gyönyörű panoráma tárult megfáradt, szürke szemei elé. Tőle balra, az általa „teremtett” istenek palotái és szentélyei ezüstös fényben tündököltek, ahogy az aranyló sugarak játszottak az épületek márványoszlopain és díszein. Az égbolton úszó felhők kósza foszlányai festői képpé varázsolták a tájat. A távolban az tenger hullámai halk susogással csaptak a partokra. Ávhriol nem sejtette, hogy éppen részese lehet egy, az emberek által évezredek múlva visszavágyott antik korszaknak. A tenger felől érkező enyhe szellő simogatta gondtól megfáradt arcát, játszott érzékeivel, felidézve egykori kedvese, Celeste érintését. Mélyet sóhajtott arra gondolva, hogy nem lehet, nem akar és soha nem is tudna hűtlen lenni hozzá és az emlékéhez. Még mindig hitt abban, hogy egy nap majd viszontláthatja és a bocsánatáért esedezhet. Arra gondolt, ha a fiának új életet tudna adni… talán a lány… de nem… tudta, semmiben se reménykedhet. Közben az olajfaligetek és a vadvirágok illata lengte körül. Bazsarózsa illatos elegyét fújta arra időnként a szél. Behunyta szemeit és átadta magát a frissülő, hűvös levegőnek. Aztán megérezte, az illatos, fehér ibolyát…és közeledett… nem merte kinyitni a szemeit. Lélegzetvisszafojtva várt, miközben hallotta a madarak vidám csiripelését és tudta, a hosszú és sötét, számára már több száz éve tartó éjszaka után lassan közeledik… közeledik a Hajnal… Halk lépteinek nesze borzolta érzékeit.
Jön a folytatás!
Holnap este 19-kor!
Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!