Hajnal csillaga - 77.rész
– Üdv! Elnézést… – szólalt meg a leány odaérve hozzá. Ruhájának széle megérintette Ávhriol karját, lágy hangja pedig a szívét. Érkezése nem törte meg a varázst, csak még jobban fokozta azt. – Imádom a napfelkeltét! – csilingelt a hangja – Én is mindig itt szoktam ülni – azzal már helyet is foglalt a férfi mellett.
– Bocsásson meg, kérem! – pattant fel erre Ávhriol zavartan és máris menekülőre fogta – Nem tudtam… Elnézést, hogy elfoglaltam a helyét… – és már ment volna, de a lány utána kapott és megérintette a karját, amitől megdermedt:
– Várjon, kérem! Nem azért mondtam. Van itt hely elég! Ha szépen kérem visszaül, ugye?
Ávhriol félve ránézett. A leány bíztatóan mosolygott rá. Hogy is mondhatott volna nemet?
A férfi óvatos lassúsággal ült vissza mellé, mintha még mindig azon gondolkozna, hogy tudna elmenekülni. Csendben ültek egy ideig, együtt szemlélve a gyönyörű látványt. Ávhriol érezte, amint a lány közelsége andalítja érzékeit. Szeretett volna közelebb húzódni hozzá, megérinteni, átkarolni őt. Óvatosan rátekintett. Cseresznye ajkaira. Rég nem érzett már ilyet, pedig az eltelt több száz év alatt sok lány, nő forgolódott körötte. Ahogy nézte a lány bájos arcát, arra gondolt, mily jó lenne csókot lopni tőle. Aztán váratlanul szóra nyíltak a lány ajkai, miközben nagy szemeiben a távol fényei csillogtak:
– Ez a csillag a legszebb és a legkülönlegesebb, nem? – mutatott az ég felé. Ávhriol felnézett és megdobbant aszíve. Az Esthajnal csillaga volt az. A csillag, melyet egykor Celestével csodáltak és amelyről egykor a fiúkat is elnevezték. Ez ismét visszarántotta őt a valóságba. Tekintetét a sziklás talajra vetette és hullámos, barna hajába túrt.
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Ön is hallott már a kedvesemről és a fiamról, nem? – suttogta alig hallhatóan a férfi.
– Elnézést – szeppent meg a lány – nem tudtam, hogy… – itt elakadt a szava – Ha beszélni akar róla, én itt vagyok… de ha kéri, elmegyek és nem zavarom.
– Ne mondja, hogy a többiek nem mesélték még el!
– Nem mondtak Önről semmit sem, hiába kérdeztem. Csak annyit tudok, hogy mind nagyon szeretik és már nagyon aggódtak önért, mert rég járt erre.
– Azt se mondták hány éves vagyok?
– Úgy, harmincöt lehet, de… elég rosszul néz ki… nem akartam tolakodó lenni, úgyhogy én megyek is, de ha valakivel beszélne a történtekről, én tényleg itt vagyok és tőlem senki nem fog semmit megtudni.
A férfi nem felelt azonnal, így a leány már kelt volna fel, hogy induljon.
– Várjon! – szólalt meg a férfi – Ha tényleg szeretné tudni, elmondhatom…
A leány lassú óvatossággal ült vissza mellé, nehogy megzavarja gondolataiban. A férfi pedig mesélni kezdett. Lassan, és fáradtan. És elmondott mindent a lánynak. Mindent, ami eladdig történt.
Jön a folytatás!
Holnap este 19-kor!
Szólj hozzá lentebb és 5 tűzopált kapsz!