Hajnal csillaga – 78. rész

A közelben lévő patak partján a suttogó víz halkan játszott az apró kavicsokkal. A közelükben magasodó bölcs tölgyek és büszke platánfák mintha értetlenül suttogtak volna, nem értve, hogy mi tartja még távol egymástól e két vágyódó szívet és miért nem borulnak egymás karjaiba. Sehogy se értették, hogy a nagy tudású, több ezer évet megélt, küllemre még mindig fiatal férfi miért hezitál, miért beszélget ahelyett, hogy magával ragadná a lányt és megengedné maguknak a boldogságot.

Aztán a férfi megérintette a lány állát és óvatosan megemelte, Hajnal pedig erre feltekintett rá. Ahogy pillantásuk újra találkozott, a távoli galaxisból származó Ávhriol számára a világegyetem központjának tűnt az Olympos hegye, a sziklák, ahol éppen ültek. Elmosódott az idő és közben érezte, hogy a lány ajkai az övéhez közelednek. Már-már össze is értek, majdnem elcsattant a csók, de ekkor váratlanul megérkeztek a többiek. Ételt és italt hozva megzavarták ugyan a pillanatot és mindketten zavartan sütötték le tekinteteiket, de már tudták, lelkeik végzetesen összekapcsolódtak és úgy érezték, senki és semmi nem szakíthatja már el őket.

Ávhriol akkor és ott megfogadta magában, hogy ezt nem hibázza már el és mindent megtesz azért, hogy végre boldog családja legyen. Neki is, a fiának is és a nőnek is, aki által újra felizzott rég fagyott szíve.

Ahogy telt múlt az idő, Ávhriol és Hajnal közt lassan kibontakozott a mindent magával ragadó szerelem. A férfi még soha nem érzett ilyet. Boldog volt ő egykor Celestével is, de ahogy az idő múlt, Hajnal sokkal közelebb került hozzá, megérintette nemcsak érzékeit, de a lelkét is. Sokat beszélgettek. A lány megértette őt és szívesen hallgatta. Nem hitte, hogy valaha, valaki még Celesténél is jobban szeretheti őt. Kezdetben folyton eszébe jutott korábbi szerelme és állandóan hasonlítgatta őket, így a kapcsolatuk csak lassan haladt előre, de aztán idővel Hajnal fénye kezdte túlragyogni a múltat és általa egy új nap, új kezdet érkezett Ávhriol életébe. A férfi lassan feledni kezdte gyötrelmes múltját.

Mindenki csodálkozott azon, hogy a rajongó, őszinte szeretet és az odafigyelő, gyengéd törődés mennyire képes megváltoztatni őt. Már nyoma se volt a mindig borongós, összevont szemöldökkel élőholtként járkáló Ávhriolnak. Erejét is visszanyerte a sok nélkülözés, aggodalom és szorongás után. Elsimultak homlokán az őt megöregítő ráncok és szívében a háborgó hullámok, mert a lány új reményt adott neki.

Már szinte látta képzeletében, ahogy gyermeke majd futkos a zöldellő, virágba borult réteken, ismét kacagva, bár egy másik anyával, de újra boldogan. Ezúttal semmit nem akart elrontani. Lassan, lépésről-lépésre haladt tehát. Ahogy pedig az idő múlt, lassan kezdett feloldódni ő is, és kezdett visszatérni egykor mosolygós, jókedvű, bizakodó énje, bár még csak igen bátortalanul. Nem merte hinni még, hogy oly sok nehézség és viszontagság után ismét boldog lehet. És mindig elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy a leányt Hajnalnak hívják. Hajnal… egy új nap kezdete… egy új remény ígérete. Mámorította Ávhriol érzékeit a szó.

Így kezdődtek el Phosphor kalandjai, mert gondolom mondanom se kell, hogy ő volt egykor a pilinke. Így kapott tehát hamarosan mindent feledve egy új életet, új lehetőséget, új családot. Az égen ragyogó csillagról nevezték el, mely az utolsó pillanatig látható odafent, jelezve a reményt, egy új nap kezdetét.

Így lett ő Hajnal csillaga és így kezdődtek el új életének kalandjai.