
Az első olvasóim
- Írta: Mandy Kristóf -
Olvasási idő: 1 perc
Hajnal felé járt már az idő. Szempilláim le-lecsukódtak, ám ujjaim még könnyedén táncoltak féltve őrzött Commodore számítógépem klaviatúráján. A telihold fénye a monitoréval elvegyülten halvány derengésbe vonta padlásszobám szegényes bútorait. Képzeletem, mint megáradt folyam, mely áttörte gátját, nekilódult, népeket, különféle lényeket, egy egész Világot teremtve, miközben a percek észrevétlenül suhantak. Észre se vettem, mikor fejeltem meg a billentyűzetet.
Váratlanul fagyos szél borzolta meg hajam. Riadtan kaptam fel fejem. Egy sötét alak éppen kilépett a szobából és ekkor nagy csattanással dőlt le a számítógép házának oldala. A winchester, gépem lelke, az írásaim, életem értelme… nem volt sehol. Azonnal megragadtam a baseball-ütőm. Az ablakon át ugrottam ki, hogy elébe kerüljek. Az idegen megtorpant váratlan megjelenésemre. Azonnal felé sújtottam. Mozdulatomra ordítása volt a felelet.
– Adja vissza, mert péppé verem! – kiáltottam rá, de nem felelt. Kissé furán nézett ki, de annyi fantasy történetet írtam már, hogy ez meg se lepett. Ütésem újabb ívét sikerült ugyan elkerülnie, ám a rozoga korlát kiszakadt és lezuhant a tetőre. Sietve ugrottam utána.
– Adja vissza, amit elvett! – kiáltottam rá újra.
Tényleg idegen lehetett, mert valami különös nyelven üvöltött vissza. Nekem se kellett több. Rávetettem magam. A következő percben azonban nagy erővel vágott a hóba, majd elrohant.
Egy kétméternyi, lapos tárgy emelkedett fel a tetőről. Utasa kapkodva nyomkodta a gombokat. Az iménti ütés okozta fájdalmai erősödtek. Szédülés környékezte. Sietve kapcsolt előremenetbe. Sőt! Azonnal hangsebességre, hogy mielőbb elhagyhassa ezt az átkozott helyet. Idegességében azonban rossz gombot nyomhatott, így nagy erővel lendült hátra a jármű. Aztán hangos csattanás, ő pedig előre zuhant. Még látta, hogy egy hengeres, csíkos építménynek farolt neki, aztán bekapcsolt az automatavezérlés. Újabb rántás, ezúttal előre és pár pillanat múlva a jármű a légkör legfelső határát is elhagyta.
Odakünn, a csillagos univerzum ében bársonyán egy kivilágítatlan űrhajó várt a Hold mögött rejtőzve. Pilótánk rosszulléttel küzdve ügyetlenül landolt vagy inkább ütközött a hajó dokkjába és már sietett is a kapitányhoz.
– Jóságos Univerzum! Hogy néz ki, Élien? – kiáltott a parancsnok.
– Akadt egy kis afférom, de semmiség az egész. A lényeg, hogy szereztem a bolygóról egy…
Még folytatta volna, ám az űrhajó megrázkódott.
– Vége – suttogták a kamerákra meredve. A kékeszöld golyóbison pillanatok alatt átsöpört a vörösen izzó jelenés.
– Hatalmas erősségű nukleáris-energiát jeleznek a műszerek, uram. A pajzs biztonságot ad, de attól tartok, hiába jöttünk ily messze. Eme bolygón bármily szinten volt az élet, már sose tudhatjuk meg.
Szavait dermedt csend követte.
Aztán Élien leküzdve rosszullétét feltekintett.
– Uram, én jártam ott és egy fontos adathordozót épségben el tudtam hozni.
– Különös… Ezek ilyen primitív lények lettek volna?! – töprengett a parancsnok, kezében forgatva az ellopott winchestert.
– És ez még semmi, uram! Bunkósbottal támadtak rám. De ha látta volna, milyen elszántan védelmezték! E bolygóról biztos minden lényeges adat szerepel rajta.
————–
– Élien! – hangzott fel a parancsnok erőteljes hangja. A pilóta ijedten rázkódott össze, s kapta a fejét fel, a kormányt pedig félre.
– Alszik maga, Élien?! Kis híján nekivezette az űrhajót a bolygónak!
Élien lassan magához tért és felfogta, hogy csak álmodta az egészet. Aztán arra gondolt, jobb, ha nem megy le a bolygóra, mert amilyen szerencsétlen, valóban felrobbantaná az egészet. Nem sejtette, hogy így milyen izgalmas, színes és fordulatos történetek olvasásáról marad le. De legalább a bolygó megmenekült.
Ez tehát a története annak,
hogy miként tettem szert majdnem… az első olvasóimra.
Vége?
Nem! Még csak ezzel kezdődnek a kalandok!
Szeretnél belépni a világomba és még több valós és fantasy történetet olvasni INGYEN? Egyperces és hosszabb kalandok!