Elszánta magát. Már nem látta többé értelmét az életének. A királyt se sikerült megtalálnia. Arra gondolt, hogy talán azért nem, mert az uralkodó kerüli, semmibe veszi őt. De ha így lenne is, igaza lenne. Végül is ki ő? Egy utolsó senki. Így, visszaváltozva különleges képességei sincsenek. Semmi haszna a létének. Kiállt a várfal szélére és letekintett a mélybe. Talán a zuhanástól visszaváltozna. Talán a halálközeli élmény a megoldás. Talán attól újra a régi lenne. Vagy meghalna. Hisz ilyen állapotban nem sérthetetlen és bizonyára nem halhatatlan. Tudta, azt tehet, amit csak akar, úgyse fog hiányozni senkinek. Széttárta hát karjait a mélység felett és lassan elkezdett előre dőlni. Érezte, amint a gravitáció lassan fogást talál rajta és elkezdi vonni lefelé. Ebben a pillanatban azonban megfeszült rajta a köpönyeg. Hátrafordult és ott állt a király, csizmás lábával a díszes szegélyére lépve.
– Hallom kerestél. – szólt színtelen hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy megmenti az életét. Mintha észre se venné azt a végtelen, kétségbeesett keserűséget, mely majdnem a mélybe rántott egy őt szolgálni vágyó szívet.


/Yperpérán legendája/

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés