Az alábbi történet az Yperpérán legendája című monumentális fantasy sorozatom része. Ez, rengeteg regényből, kisregényből, novellából áll, melyek több ezer évet ölelnek fel, de már vannak ennél régebbi időket is elbeszélő történeteim, melyeket szintén meg fogok veletek osztani.

A történeteket nem időrendi sorrendben fogom küldeni, de utalni fogok arra, hogy hol helyezkednek el a sorban. Remélem ez nem lesz zavaró, de ha igen, akkor lehet szólni. A régebbi történetek, ahogy látni fogjátok, a görög istenek korában játszódnak, de vannak urban fantasy-k is, melyekben a valós és a “fantasy” világ összekapcsolódik. Ilyen az alábbi is. A történetek sokszínűsége ellenére főhőseink mindegyikben felbukkannak, ki így, ki úgy. Van, aki igen sokáig él, van aki halhatatlan, mások csak az örök fiatalság titkát ismerik, de nem sérthetetlenek, vannak akik újjászületnek… és még sorolhatnám. A lényeg, hogy megéri megkedvelni őket, mert egyiket se fogjuk elveszíteni végleg. Jó szórakozást kívánok!


Ne felejtsd el a végén, a hozzászólás-részben megírni a gondolataid, mert csak akkor küldöm az újabb és újabb történeteket!


A felhők felett

Különös érzés járta át, miközben a habos felhők tetején futott. Persze nem igazából. A szárnyaival is rá kellett segítenie és csapdosnia, hogy nagyjából egyenletesen haladjon előre úgy, hogy lábai minden lépésnél legfeljebb térdig süppedjenek a hűs habokba. Odafent csak pár száz méterre lehetett előrelátni azon a fagyos hajnalon, de egyszerűen gyönyörű volt az összefüggő felhőréteg, melyet még különlegesebb élménnyé tett a megannyi hópehely, mely odalent lapult a mélyében. Mezítelen lábai mélyen gázoltak benne, miközben úgy tűnt, mintha futna a habokban, de valójában nagy, hófehér, puha szárnyai vitték előre. Élvezte, bár nem ez volt az első alkalom.


A korábbiakra azonban ezúttal egyáltalán nem emlékezett, ahogy épp arra se, hogy ki ő, és hogy eredetileg hová indult és kit akart felkeresni. Amikor meglátta a csodaszép fellegeket, azok egyszerűen és könnyedén vonták el figyelmét, ősi vágyát hívva szívében életre. Visszajutni az édenbe, a mennyekbe. Nem csoda hát, ha mindeközben megfeledkezett arról, hogy már jó ideje az ellenkező irányba vágyik… egy Más Világba, Yperpéránba, a birodalomba… És a király… Szégyen, nem szégyen, de pár pillanatra őt is feledte. Igaz, akkoriban már mindkettő sokkal régebb óta a múlt homályába veszett. Már csak némelyek szívében éltek az emlékek és a vágy, hogy az előbbit újra létrehozzák, az utóbbit pedig megkeressék. Igen. Sokan nem tudták még, hogy mi lett vele, hol lehet, merre járhat.


Ő azonban megtalálta és igyekezett őrangyalhoz méltón gyakran a közelében lenni, persze úgy, hogy ne tudjon róla, ne vegye őt észre. Nem lett volna tanácsos felfednie előtte magát. A király már újjászületett. Nem volt többé uralkodó, birodalma is elveszett a történelem mocsarában.


Új élet. Új lehetőség. Végre terhek és felelősségek nélkül. Nem ronthatta ezt el neki. Ezért aztán sose mutatkozott előtte, nem próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot és általában nem is ezt az alakját szokta használni. A fekete árnyalatai jobban segítették abban, hogy az árnyékban megbújjon vagy odafentről kövesse a sötét égbolton. Ezúttal azonban havazott. Előnyösebbnek tűnt ősrégi, hófehér alakja. És persze azzal, hogy ezt választotta, visszatért egykori ártatlan szeleburdisága is és késztetést érzett arra, hogy a felhőkbe gázoljon odafent. Csak pár pillanat. Gondolta. Addig aligha történhet odalent a védencével bármi baj. És ha mégis, akkor majd az érintésével meggyógyítja. Egyébként is tudta, hogy ilyen korán sose szokta elhagyni a szórakozóhelyet. Volt tehát még bőven ideje arra, hogy ő is élvezze kicsit az életet, az éjszakát. Legalábbis ezt gondolta. Pedig tudta, hogy havazott és még nem takarították le az utakat. Veszélyes, kietlen vidék felett járt. Nem voltak azonban baljós érzései, de ha lettek is volna, pár pillanat múlva, odafent szárnyalva, minden rossz érzés tovaszállt volna.


Lenge ruhájában érezte az éjszaka fagyos leheletét, de nem érdekelte. Teste könnyedén gyógyult, nem betegedhetett meg. Felhúzta hát térdig hosszú, könnyed ruháját és úgy kapdosta a lábait, élvezve a futás képzetét. Mezítelen talpai mintha minden hópehely érintését külön-külön érzékelnék és kifinomult hallásával hallotta, amint ropog a még le nem hullott hó könnyű léptei alatt. Élvezte a mámorító szabadságot, az önfeledt szárnyalást a térben.


Csak egy dolgot nem vett számításba. Azt, hogy a felhő lentebb ereszkedhet. Azon az éjjelen addig folyamatosan hullott a hó, odalent pedig részben megolvadva az utakra fagyott. Aztán hajnal tájban a felhő lassan alábbszállt és ködként borult a tájra. Nem vette észre, hogy már csak alig méternyire fut a talaj felett, de ekkor váratlanul nekirohant valaminek. Egy vastag, vaskorlát volt az. A lendület hevétől átperdült rajta. Sajgott minden porcikája. Elől a korlát okozta ütéstől, hátul meg azért, mert hanyatt bucskázva éppen a szárnyaira és a hátára esett. Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. És még csak nem is ez volt a legnagyobb gondja, hanem az, hogy épp az országút közepére zuhant. Ezt azonban még csak nem is sejtette, mert addigra már mindent elborított a csúszós, jeges hó, nemcsak a réteket, mezőket, de az aszfaltot is.


Sietve igyekezett feltápászkodni, aztán már repült is fel, mert eszébe jutott védence és az, hogy meg kell néznie, mi van vele, ám ekkor váratlanul meglátta a fényt. Kettő is volt belőle. Két fényszóró közeledett, de nem ismerte fel azonnal a közelgő veszélyt, hisz még azt se fogta fel, hogy már a talajon van. Sehogy se értette, miként lehetséges ez, hisz nemrég még kilométerekkel fentebb szárnyalt. Aztán még pár pillanat, újabb bucskázás és már ismét kiterülve feküdt, de ezúttal semmi kedve nem volt ahhoz, hogy felálljon, sőt, ahhoz se, hogy megmozduljon. Gyorsan regenerálódott a teste… na, de nem ennyire. Látta a közelgő férfi sziluettjét. Sietve hunyta be szemeit. Egek! Gondolta, mert realizálódott elméjében a felismerés. Már csak ez hiányzott, hogy meglássanak az emberek! Felkelni azonban még nem bírt. A férfi közben már oda is ért hozzá és letérdepelt mellé. Szeretett volna eltűnni, teleportálni, de nem volt ereje hozzá. Érezte a fagyos talaj érintését, teljes hosszában, testén és szárnyain egyaránt. Átvillant rajta a gondolat, hogy pillanatok kérdése és oda fog fagyni, ahogy testének melege megolvasztja, a hajnali fagy pedig ismét megdermeszti alatta a jeget. Ám a férfi már térült is fordult is és érezte, amint megemeli a lábát, majd testét és szárnyait és aláhúz valamiféle szőttest. Kellemes meleg érintésbe burkolózott a teste. Már nem akart megmozdulni. Hagyta, hogy a férfi a szőttessel az út szélére húzza. Aztán közben észrevette, hogy mennyire könnyű, a hatalmas szárnyak ellenére, úgyhogy felnyalábolta a földről és a kocsijához vitte, majd ott a keréknek támasztva leültette, fejét a kocsinak döntötte és miközben egy kézzel ülve tartotta, azon töprengett, hogy mit tegyen. A Smart túl kicsi lett volna, hát még így, hogy szárnyai is voltak. Nem fért volna be. A tetejére meg csak nem kötözhette fel.


Főhősünk közben nem akarta kinyitni a szemét. Mintha ott se lett volna. Pedig nagyon is ott volt… és a férfi már látta őt. Látta, hogy angyal! “Egek! Mi lesz most? Mi lesz így? De vajon el fogják neki hinni, hogy talált… illetve elütött egy angyalt? Aligha. Biztos őrültnek néznék.” Gondolta. Ha majd eltűnik, nem lesz bizonyítéka. Igen. El kell tűnnie. Mielőbb. Gondolta. Ez adott neki megnyugvást, ám nem sokáig. Pár pillanat és erős fényvillanás borított el mindent. Erre résnyire felnyitotta a szemét és azonnal felismerte a férfi kezében a kis készüléket, hisz ismerte már jól az emberek világát. Egy mobil volt az! Egek! Most mit tegyen? Lefotózta őt! És mindjárt küldi is… ki tudja kinek… Most mit tegyen? Gyorsan végezzen vele? Nem. Ilyesmire ő aligha lenne képes. Megadóan hunyta le ismét a szemeit arra gondolva, tegyen vele amit csak akar, most már nem számít. Ekkor hallotta meg szavát:
– Milyen őrangyalom vagy te, mondd? – kérdezte, mint aki hangosan gondolkodik – Ennyire figyelsz rám, hogy azt se veszed észre, hogy jövök és csakúgy nekem repülsz?


Egek! Ez a hang… Bátortalanul és szégyenkezve nyitotta fel szemeit. És valóban!


Az a tekintet! Bár az éjszakai fények nem adták vissza a színét, de így is azonnal felismerte a szőke fiatalembert, Andrást. Sietve pattant fel, minden fájdalmáról megfeledkezve, kapkodva vonva maga elé a plédet.
– Őrangyal? Én? Miket beszélsz? – tegezte vissza, miközben nyakig felhúzta a takarót, mert a fiatalember szemtelenül mérte végig.
– Akkor minek követsz már hónapok óta? – mosolyodott el a férfi csábos fölénnyel – Talán csak nem vagy szerelmes belém? – azzal szemtelenül közelebb lépett hozzá. Az angyal sietve mozdult hátrébb, neki a hűvös autónak, melyen nagy, fehér szárnyai szétterültek, de testük így is majdnem összesimult. Elakadt a lélegzete. Hirtelen semmi frappáns visszavágás nem jutott az eszébe.
– Miért nem?… Miért nem szóltál, hogy tudod… ha láttál? – csak ennyit bírt suttogni.
– Ugyan! Még azt hitted volna, hogy rád nyomulok – nevetett – Vagy, ami még rosszabb, ha szerelmes vagy belém… ami most már egyre nyilvánvalóbb, – mérte végig ismét, miután hátrált egy lépést – akkor bátorításnak is vehetted volna.


“Csak ne lenne olyan bosszantóan jóképű.” Gondolta az angyal dühösen fintorogva. És egyáltalán, hogy bír ennyire rangján alulian, közönségesen viselkedni? Persze. Hisz újjászületett. Csak egy ember. De ez még nem lehetne mentség… hisz egykor is az volt.”


“Csak tudnám, hogy fiú-e vagy lány!” Gondolta közben a fiatalember, elnézve a különös lényt, aranylón barna, hullámos haját, lágy arcvonásait, nagy, élénkzöld szemeit. Sosem látott még ilyen szép teremtést. Se nőt, se férfit. Arra gondolt, hogy a történetek szerint csak egy valaki ilyen tökéletesen, arányosan szép. Egy teremtmény, aki egykoron túl beképzelt és büszke volt emiatt. Dehát az csak mese. “Ő nem létezhet.” Gondolta, miközben ott állt vele szemben egy angyal, kinek testét körbe vonta a bőréből áradó fény.


Töprengéséből a lény szava zökkentette ki. Tekintetét erre sietve kapta fel testének alakjáról, melyet a pléd nagyrészt eltakart.
– Inkább azt mondd meg, hogy minek kell itt száguldozni? – igyekezett számonkérő hangot megütni az angyal.
– Ó! Csak nem vagy gondolatolvasó? Én is pont ezt akartam tőled kérdezni – nevetett.
– Ne beszélj félre! Mennyivel mentél?
– Én? Én lépésben jöttem. Csak nem gondolod, hogy összetörném a kis szerelmemet? – azzal kacsintott egyet a kocsija felé. – De most ugye azért nem fogsz féltékenységi jelenetet rendezni miatta? – gúnyolódott vigyorogva.


Látszott rajta, hogy még mindig jól szórakozik. Az angyal erre rosszallóan húzta el a száját, miközben érezte, hogy belepirul a férfi szavaiba. Szerencsére ez a fényétől nem látszott.
– Akkor részeg vagy, hogy nem láttál? – méltatlankodott tovább, hogy hangja ne tükrözze gondolatait.
– Egy kortyot se ittam. Tudhatnád, hogy nem szokásom. A legnagyobb nyugalommal gurultam itt hazafelé. Eszembe nem jutott, hogy majd egy nagy madár… – azzal ismét végigmérte – mégpedig egy ilyen jómadár nekem jön itt a semmi közepén.
– Remélem azért a kocsid nem karcolódott meg sehol! – kezdte el a gúnyolódást az angyal is.
– Ugyan! Mégis milyen szívtelennek gondolsz te engem? – mosolygott még mindig a fiatalember – Természetesen az sokkal jobban érdekel, hogy te megsérültél-e valahol – azzal megfogta a plédet és óvatos mozdulattal érzékeltette, hogy lefelé vonná.


Szerencséjére látszott rajta, hogy nem élne vissza a helyzettel. Épp csak a vicc kedvéért, szavai alátámasztásául tette. Pár pillanat volt csupán és máris elengedte. Pedig az angyalnak már eszébe jutott közben, hogy neki bizony van egy másik alakja is. Már szinte látta gondolatban, hogy mennyire megrökönyödne a férfi, ha elővágódnának karmai és befeketedne a teste. A bőrszárnyai is elég impozánsak lettek volna, ha széttárja őket a bársonyos angyalszárnyak helyén. A férfi szerencséjére azonban erre nem került sor, mert még előtte hangnemet váltott, ezzel meglepve az angyalt, miközben, mintha mi se történt volna, egy könnyed mozdulattal félretolta és kinyitotta a kocsi ajtaját:
– Van itt még egy plédem, nehogy megfázz – hangja meglepően gondoskodónak tűnt.
– Várj! – érintette meg karját az angyal. Tekintetük ismét találkozott – Nem szükséges. Én nem tudok megfázni. De azért köszönöm. És… tudnod kell még valamit! Én tényleg nem vagyok az őrangyalod. Igen, valóban gyakran vagyok ott, körötted, melletted, hogy segítsek, ha kell, de nem mindig. Ezért, kérlek, vigyázz magadra! Nagyon! És mindig!
– Miért? Miért vagyok ilyen fontos neked? – lepődött meg őszintén a fiatalember.
Az angyal nem felelt azonnal. Mégis hogy mondhatta volna meg neki, hogy egykor ő volt Yperpérán királya és hogy sokan még mindig visszavárják? Újjászületés… új élet. Feledés. Hisz épp ez a lényege az újrakezdésnek.
– Talán tényleg szerelmes vagyok beléd – felelte inkább elmosolyodva, de ezt igyekezett annyira gúnyosan tenni, amennyire csak tudta. Aztán a következő pillanatban a pléd a hóba omlott és különös lénye elillant a térben, miként egy látomás, mintha soha ott se lett volna.

Vége

De csak ennek a novellának van vége!

Az egész egy monumentális egész része, címe: Yperpérán legendája

 

5
Szólj hozzá!

avatar
5 Comment threads
0 Thread replies
0 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
3 Comment authors
Horváth JuditIldaMandy Kristóf Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Ilda
Vendég
Ilda

Kétszeri olvasás után sem hagyott bennem semmi nyomot. Sajnálom. Meg köszönöm a bizalmat, hogy a csoportba vettél de kilépek mert alkalmatlan, szétszórt vagyok most erre.Ezért elnézésedet kérem

 
Horváth Judit
Vendég
Horváth Judit

Nagyon jó tetszik, olvasnám tovább mert megragadta a figyelmemet mi lesz velük!