“Csak egy kis szobát keresek.” – Érdekel a teljes hirdetés? Kattints!

“Csak egy kis szobát keresek. Kulturált vagyok, érettségit megszereztem, tehát ismerem Az ember tragédiáját. Az Istenét is, mert az meg én vagyok. Tehát, nincs szükségem sok helyre, “egy talpalatnyi föld elég nekem…””
/Jelige: Lucifer/

Jelenetek a könyvekből:

És most? Mit tegyen? Ismét fellázadjon? Most nem tudta megtenni… tétovázott. Önszántából hitt a királyban. Feltételek nélkül. Döntése nem érzelmeken, hanem színtiszta logikán és tapasztalatokon alapult. Ám ez a mostani helyzet, alapjaiban kezdte megrengetni hitét. Nem tudta mit tegyen. Azt azonban jól tudta, hogy a király nem kételkedne benne, miként arról már számtalan esetben tanúbizonyságot is adott. Olyan helyzetekben, amikor minden ellene szólt. A király mindig, minden helyzetben, mindenki ellenében is hitt, bízott benne, ahogy bízott minden Mélységi Árnyban. De vajon a király is megérdemli ezt a vak hitet? A várudvarról felhangzó fájdalmas kiáltások szerint aligha. De mi van, ha nem is tud az itt történő eseményekről? Egyáltalán hol lehet? Vagy talán az elítélt megérdemli, hogy bűnhődjön. De ahogy ő tudta, nem is gyűlt össze a tanács, nem tárgyalta senki az ügyet. Mégis mindenki azt állítja, ez a király parancsa. De ezt honnét veszik? Állítólag egyértelmű volt, hogy ki követte el a gyilkosságot, így szükségtelenné vált az idő húzása. Thánáthosz, a király jobbkeze jelentette be, hogy az uralkodó azonnali példát akar statuálni. Annál is inkább, mivel uralkodása alatt még soha senki nem halt meg, kizárólag dicső csatában, védve a hazát, honfitársait.

Ez a történet hamarosan INGYENESEN olvasható lesz VÉGIG!

Boldog, elégedett, ünnepi hangulat áradt szét a völgyben, miközben a nép önfeledten mulatott. Messze hangzott az énekszó, dübörögtek a táncot járó lábak, forgott, pergett a nép. Határtalan jókedv sugárzott az arcokról, mindenki ünnepelt, mindenki boldog volt, hisz visszatért a királyuk. Már oly sok esztendő telt el azóta a végzetes nap óta, amikor azt hitték, elvesztették őt. Mindenki más biztos volt halálában, de a nép nem adta fel a reményt. Elleneik azt hitték, ha végeznek a királlyal, megsemmisül a nép, ám nem így történt. A mélységi árnyak tisztelték és szerették királyukat annyira, hogy megőrizték birodalmát olyannak, amilyennek egyszer régen még ő álmodta meg. És most, ismét itt volt közöttük. Nem csoda tehát, hogy mindenki boldogan ünnepelte visszatértét.
               Mindenki arcáról boldogság sugárzott, mindenki mosolygott, nevetett, mindenkit magával ragadott az ünnepi jókedv, kivéve egy valakit. Ő csak komoly arccal, szigorú tekintettel pásztázta a népet. Nem tudott boldog lenni, nem tudott örülni. Nem mintha nem akarta volna a király visszatértét, hisz maga is küzdött ezért.
               Másról volt szó. Ő egyszerűen nem tudta elengedni magát, elvegyülve az örömtáncot járó tömegben, vigadozva. Ahogy szemlélte a vigadozó népet, most is arra gondolt, mily távol áll ez tőle, mennyire idegen minden és mindenki. Mégis egész addig azért küzdött, hogy elfogadja, befogadja ez a nép. A királyukért pedig kész volt arra is, hogy ha kell, akár az életét is feláldozza. A nép önfeledt örömében azonban képtelen volt osztozni.
               Enyhén összevont szemöldökei alól pásztázó szemei fel-alá cikáztak a tömegen, égen és földön, mindenre figyelve, miközben a király balján állt, az emelvényen, ahonnét az uralkodó elégedett tekintettel nézte népét. Hátát a várfalnak támasztotta, kezeit karba tette, és egyik lábát behajlítva, talpát a fal köveinek vetette. Ekkor egy leány lépett hozzá, könnyedén kiperdülve a tömegből, megfogta a karját és gyengéden húzni kezdte a táncolók felé.
Mivel semmi kedve nem volt ehhez, határozottan rázta le magáról a kedves érintést. A lány erre unszolta volna még, de amikor a smaragdfényű, hasadt pupillák egy pillanatra felé villantak, már tudta, jobban teszi, ha békén hagyja őt, így aztán már perdült is vissza a táncolók közé.
               Ekkor lépett oda hozzá a király és félrevonta, hogy válthasson vele pár szót.
– Miért nem mész? – kérdezte. – Ez a te ünneped is. A győzelmünk ünnepe. Netán nyomaszt valami?
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Én csak… az ilyesmi nem nekem való. Én inkább csak nézelődök, ha lehet.
– Természetesen. Ám ugye számíthatok arra, hogy ha lenne valami, elmondanád, igaz?
– Jól tudja, hogy mindig számíthat rám. – hangzott a felelet. – Egyszerűen csak túl nagy az öröm, ami nekem elég hihetetlen, és ezért gyanakszom. Ilyen vagyok. De Önnek ezzel nem kell foglalkoznia. Ígérem, ha bármit megtudok, vagy sejtek, ami beárnyékolhatná az ünnepet, szólni fogok.
– Rendben. – bólintott a király, azzal megfordult és visszatért népéhez. Szótlan komorsággal követte.
               Nem az ő feladata volt a király védelme, mégis, amióta tudta, hogy az uralkodó a látszattal ellentétben nem halhatatlan, folyton a közelében strázsált, egykedvűséget színlelve, ám feszült figyelemmel pásztázva mindent és mindenkit.
               Alig ért vissza, alig léptek ki a fal takarásából, amikor észrevette a nyílpuska hegyét, mely a szemközti várfalon meglebbentett egy faliszőttest. Az egész egyetlen pillanat törtrésze alatt zajlott le. Azonnal a király elé ugrott, majd széttárta hatalmas fekete bőrszárnyait és a levegőbe rugaszkodott. Néhány gyors szárnycsapás és már le is rántotta a drapériát az orvlövészről, majd gyomorszájon vágta, mielőtt még támadhatott volna. Mozdulatára fájdalmas nyögés volt a felelet, mely a váratlanul beállt csendben jól hallatszott, ahogy az íjpuska zaja is, miközben hangos csattanással zuhant a kövekre.
A fickó azonban nem az a fajta volt, aki könnyen hagyja magát. Azonnal felpattant a földről, hogy támadjon. Személyében egy jól megtermett, kopasz, vad ábrázatú alak állt előtte. Szarvai is hatalmasabbak voltak, mint az övéi.
               Ezt látva, az első lendületet követően meg is torpant egy pillanatra, amit ellenfele azonnal ki is használt és rávetette magát, hogy nekiszorítsa a várbástya köveinek és végezzen vele. Támadásának erejétől a falnak vágódott, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzete…

Ez a történet is hamarosan INGYENESEN olvasható lesz VÉGIG!

Jelenet az ő szemszögéből:

A fény engem is elöntött abban a sokak számára iszonyatos pillanatban. Úgy sepert végig, mint halált hozó, fagyos szélvihar. Hatása pedig, egyedülálló, sokkolóan újszerű volt. Előző pillanatban még a Határhegy bércein egy sziklához bilincselve elmélkedtem azon, miként kerültem oda, és töprengőn nézegettem súlyos, Héphaisztosz kovácsolta láncaim. Azt hittem sosem bocsájtanak meg nekem. Elég régóta hevertem már ott… azt gondoltam bizonyára elfeledkezett már rólam a nép. Vagy tán már nem is emlékeztek reám, oly rég történt már minden. Igen. Féltek tőlem. Okkal rettegték nevem, hiszen mindent megtettem azért, hogy ez így legyen.
               Éppen pihentem. Ki tudja már, hányadszor veselkedtem neki, hogy elszakítsam láncaim. Ám hiábavalónak tűnt minden próbálkozás. És akkor villant fel hirtelen a fény. Mint egy őrült erejű fényrobbanás. Ahogy a világosság haladt előre, úgy omlott össze, törlődött el a sötétséghez szokott élet. Aztán elérte lábaim és ahogy felkúszott rajtam, úgy fehérítette ki testemet. A szakadt rongyok földre omlottak rólam és amint átsöpört rajtam, mintha feltöltött volna hófehér izzásával a fény. Borzongató érzés hömpölygött végig rajtam. Egy pillanatra be kellett hunynom szemeim. Éreztem, elönt az energia. És amikor kinyitottam, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel.

Önkéntelenül felálltam, majd megfeledkezve bilincseimről, melyek erre csörömpölve a sziklákra hullottak, tekintetem elé vontam kezeim. Hófehér fény ragyogott belőlük. Döbbenten bámultam rá, majd önmagamra. Egész testem opálos fehér fényben ragyogott. Gépiesen vontam előre szárnyaim. Meg kellett érintenem, hogy felfogjam, mindez valóság és nem puszta álom. Lenyűgözött bársonyos puhaságuk. Valóság volt mindaz, amit megéltem. Ismét úgy néztem ki, mint egykoron…
               Riadt sikoltások és ordibálás térített magamhoz. Megfordultam és a sziklaszélhez hajolva letekintettem a mélységbe. Arra, amerre addig a sötétség birodalma húzódott.
Már mindent beragyogott a fény. Odalenn a mélység lakói elvakítva riadtan próbáltak menekülni, de nem látták az irányt. A kusza összevisszaságban fejvesztve rohangáltak vagy reménytelenül verdesve szárnyaikkal a kiutat keresték. A fekete alakok közé hófehéren izzó lények keveredtek és amerre mentek aléltan omlott porba az összezavart mélységi nép.
– Üdvözlégy! – szólt egy hang mögöttem és hűvös szellőt éreztem. Megfordultam és éppen láttam, amint egy csodálatos alak mellém leereszkedik. – Végre megszabadítjuk ezt a földet a söpredéktől. – folytatta. – És Te is visszatérhetsz közénk. Bár ez csak egy elkerülhetetlen mellékhatás. Ezért hát jól becsüld meg, Lucifer!
               Mosolygott, de nem voltam képes viszonozni ezt. Szó sem jött számra a mélységes döbbenettől. Mielőtt bármit mondhattam volna, már szétnyitotta hófehér szárnyait, majd csapatait követve a mélységbe vetette magát.
               Felrémlett bennem az emlékkép, amikor ugyanez a sereg velünk ütközött meg. Vajon egykori társaim, ha elér hozzájuk ennek híre, vajon mit tesznek majd? Bizonyára eljönnek, elébe menvén a fénynek. De vajon szembefordulnának-e az őslakókkal? Igen. Bizonyára. Hisz semmit se köszönhetnek nekik. Csak megvetést és sok kínt, megpróbáltatást ezen az átkozott vidéken, a sötétség lángoló földjén.
               Elégedettséget kellett volna éreznem, de a völgyből felhallatszó sikolyok és kiáltások a szívem mélyéig hatoltak. Hirtelen gondolat villant át elmémen. Az ok, az izzó golyóbis, melyet feljebb emeltek. Annak fénye nélkül aligha üthettek volna rajta a demiurgokon. Tudtam, csak egyet tehetek. Egyet, amire rajtam kívül más aligha lehet képes.
               Lehajoltam és felkaptam egy darab követ és a markomba zártam, hogy növeljem vele öklöm stabilitását, majd széttárva szárnyaim, sietve levetettem magamat a másik oldalon. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtem felfelé. Tudtam, most, hogy már cseppet se különbözök tőlük, nem állítanak meg. És így is történt.
Könnyedén felemelkedtem a hófehér felhők közé és sietve repültem addig, amíg pontosan a fénygömb fölé nem értem. Néhány szárnycsapás egyhelyben, közben mély lélegzet, majd zuhanórepülésbe kezdtem. Darabjaira akartam rombolni az átkozott fénylő golyót. Nem tudtam lehetséges-e ez.
               Nem tudtam túlélhetem-e. De fülemben még mindig ott visszhangzott a mélységi árnyak üvöltése és tudtam, minden pillanat százak életét fejezi be. Előretartott kézzel, gyorsan zuhantam lefelé.
               Az utolsó pillatatokban vettem észre, hogy célt fogok téveszteni, mert a gömb váratlanul elmozdult. Erre nem számítottam. Sietve próbáltam korrigálni az irányt, aztán hirtelen nagy csattanással vágódtam a fénybe. A hangos robbanás ereje fájdalmasan hasított végig jobb karomon, majd testemnek eme oldalán. Másra nem emlékszem. Amikor ismét tudatomra ébredtem köröttem hatalmas nyüzsgés folyt. Rémült kiáltások a teljes sötétségben. Érzékeltem, hogy valami a bal lábamnál fogva vonszol, ki tudja merre. Amikor ismét magamhoz tértem már mélységes csönd vett körül és kénes eső hűsítette láztól égő arcomat. Nyüszítést hallottam magam mellett, majd egy forró orr bökött meg. Felismertem. Cerb volt az, a háromfejű kutya, akiről már mindenki azt hitte rég halott. Ezek szerint a Fények rabolták el és tartották fogságukban őt. A felismerés után máris visszazuhantam a tudatvesztés mélységes nyugalmába.
               Suttogó szavakra tértem magamhoz ismét. Arról folyt a vita elássanak-e vagy a máglya lenne-e a tisztesebb temetés. Kinyitottam szemeim és akkor szembesültem az ijesztő helyzettel. Mavrurgok ásták síromat.

Egy másik kötetből:

Egy nagyobb sátorban térdepelve tértem magamhoz. Feltekintettem köpönyegem csuklyája alól. Balra, a félrehajtott éjszínű ponyva jó kilátást engedett a várkastélyra. A sátorban felállított asztalon egy gyertya égett. Érkezésemkor a jelenlevők mind felém fordultak.
– Üdv! – kezdtem felállva. – A várvédők nevében jöttem tárgyalni.
Erre az egyikük, egy díszes, fekete páncélzatot viselő alak közelebb lépett. Haja fekete volt, mint az éj, de bőre fehér, akárcsak bársonyos szárnyai. Két csillagszeme szomorúan fénylett.
– Miért akarjátok megostromolni ezt a várat? – kérdeztem.
– A Fények egy jobb világot adnak. Békét a háborúk helyett. – felelte. – Ám úgy tűnik, béke és nyugalom csak vérontás árán valósulhat meg. Ezek a primitív népek sosem fogják megérteni, hogy mindaz, mit a Fények ajánlanak, csak javukra válhat. Ha nem akartok vérontást, adjátok meg magatokat!
– Nincs jogom ahhoz, hogy a várvédők nevében erről nyilatkozzam, de úgy érzem ez nem egyeztethető össze elveikkel. Biztosan van más mód is! Úgy tudom, a Fények már így is hatalmas területet elvettek az őslakóktól.
– Nem harcolhatunk ellenük! Valamennyien odavesznénk! – hangzott a felelet.
– Ellenünk harcoltok tehát! Ellenünk, kik között testvéreitek vannak?!
– Felesleges már minden szó! – felelte. – Nincs más út! Egyébként se értem, miért állnánk az Árnyak mellé?! Vajon nem e nép volt-e az, mely társaimat gyalázta a múltban? Még az átokporból se kaphattunk, hogy feketére festhessük vele magunkat. Fehér Pilinkék. Ezek vagyunk mi. Minket éppúgy száműztek ide, miként őt és társait, bár velük ellentétben, mi sosem lázadoztunk. Kérdezhetném, miért, hogy őket befogadta e nép, s minket vajon miért nem, de e kérdésre tán sosem kaphatunk már feleletet. Ők még az átokporból is részesültek. Fekete Pilinkék. Ezek lettek ők. Pedig egyformák voltunk egykor. Most adódott egy lehetősségünk. A Fények befogadnak minket, ha bizonyítjuk hűségünket, és mi megtesszük, ami tőlünk telik. Nem árulás ez, hiszen sosem tartozhattunk az itteniekhez. Adjátok tehát meg magatokat, különben a földdel tesszük egyenlővé a várat! Vidd meg ezt az üzenetet a bent lévőknek! Várunk egy keveset, és ha nem szeditek le lobogóitokat, magunk tépjük le azokat!
– Azt mondtad, a Fények, csak hűségtek bizonyítékát akarják, igaz? – kérdeztem.
– Ugyan, mi lehetne annál nagyobb bizonyság, minthogy elfoglaljuk Mársztuff herceg várkastélyát nekik!? – tette fel a költői kérdést.
– Biztos van más megoldás. – jegyeztem meg.
– Nem. Nincs. – felelte, azzal el akarta hagyni a sátrat. Ekkor rántottam elő tőrömet. Hibás lépés volt. Sokszor elég egy rossz döntés, s az biztosabban végez velünk, mint egy ólomgolyó. Akkora ütést néztem be, hogy elterültem a talajon, s kezemből kirepült a tőr. Dühösen pattantam fel, de közben csuklyám hátracsúszott.
– Gabriel! – kiáltott fel megdöbbenve a pilinke. – Ez lehetetlen!
– Honnét ismersz? – lepődtem meg.
Erre intett társainak, akik azonnal elhagyták a sátrat, majd ismét felém fordult.
– Te átkozott! – sziszegte összevont szemöldökkel, elővonva tőrét.
– Mit ártottam neked? – hőköltem hátra megdöbbenve hirtelen dühétől.
– Ne játszd, hogy nem emlékszel! – vetette rám magát, s megragadva grabancom, tőrének pengéjét torkomhoz emelte. Hófehéren csillant. Tudtam, hogy mérgezett. Nem mertem mozdulni se. Ha hozzám ér, végem. – Te voltál az a szemét, aki elárult minket. – sziszegte. – Nyomorult, mocskos talpnyaló! Bosszút állok rajtad minden csepp elhullott vérünkért.
– Ez lehetetlen! – suttogtam ledöbbenve.
– Miattad kellett nekünk is bűnhődnünk!!
– Dehát mi történt? Miről beszélsz?? – suttogtam.
– Megvetlek. Egy voltál közülünk, s mégis mivé alacsonyítottad magad! – sziszegte visszafojtott dühvel. A tör pengéjéről visszavágódó fény végigfutott a sátor falán. – Ne játszd itt tovább, hogy semmire se emlékszel, te nyomorult. Gyónd meg bűneidet, hogy úgy távozhass a másvilágra!
– Nem ölhetsz meg! – tiltakoztam riadtan. – Tényleg nem tudom miről beszélsz!
Erre vakítón villant szemembe tőrének hófehér pengéjéről a gyertya lángjának vöröslő fénye.
– Gyáva is vagy? Legalább vállalnád fel, nyomorult! Méghogy nem emlékszel?
– Pedig igazat mond. – szólt közbe hirtelen egy végtelenül nyugodt hang. – Tényleg nem emlékszik. Engedd el!
Felismertem. Ő volt az. Végtelen nyugalommal lépett hozzánk. A pilinke erre megvetően taszított el.
– Itt vagy hát te is, nyomorult!? – villámlott, miközben a mérgezett tőrrel kezében dühösen felé fordult. – Mért szólsz bele az ügyeimbe?
– Az én ügyem is, nemcsak a tiéd. – felelte a kérdezett. – De én már megbocsátottam. Gabriel annakidején azt tette, amit jónak látott. Nem vethetjük meg ezért. Nézetek ütköztek. Ennyi.
– Veled is végzünk rövidúton, ne aggódj! – mennydörögte a vezér. – Ha te nem lázítod a népet, sose tört volna ki háború, nem ontotta volna testvér, testvére vérét!
– Mindenki hibázott. Én is. – felelte ridegen – Négyszemközt kellett volna kritikát mondanom, nem pedig mindenki előtt. De te is Ariel, te is hibáztál, társaiddal együtt, mert azt hittétek, ha állást nem foglaltok, maradhattok. Nem hibáztathatsz mást a magad döntéséért, ahogy én se okolhatok senkit. Magamnak kovácsoltam sorsomat.
– Még szép, hogy legalább ennyit beismersz! – villámlott Ariel.
– Próbáljuk meg feledni a múltat, – folytatta végtelen nyugodtsággal – mert a Fények eltörlik mindnyájunkat. Változtatni a megtörténteken már úgysem lehet. Társaim, a Fekete Pilinkék nevében, békét ajánlok. – azzal jobbját nyújtotta.
Ariel egy hosszú, igen hosszú pillanatig csak nézte, összevont szemöldökkel kétkedőn nézte, de nem mozdult. Mérgezett tőrét se engedte le. Szikrázott közöttük a lég. Odakint dobszó verte fel a csendet. Mély, harci dobszó. Mintha szíveink vad ritmusát verték volna vissza a környező hegyek. Dübörgő, elszánt, baljós dobbanások. Megbocsájtás, gyűlölet és hit kavargott a dermedt légben. Remény és elszántság nézett egymással farkasszemet.
– Nem ihatja többé a föld önnön kardjainkkal ontott vérünket. – folytatta – Elég a gyűlölségből! Az átokpor tesz feketévé, a túlélés érdekében, de származásunk szerint mind fehérek vagyunk. Nincs olyan, hogy fekete, vagy fehér Pilinke. Csak Pilinke van. Legyen ismét Egység! Harcoljunk…de egymásért!
– Legyen béke! – suttogtam, de a levegőben továbbra is vibrált a feszültség.
– Gabriel számára pedig elég büntetés, hogy közénk többé nem tartozhat. – tette hozzá. Odakinn gyorsuló ütemmel kezdtek peregni a dobok. A háború végső összecsapására hevítették lelkeiket a Pilinkék. Ariel elszánt dühvel szorongatta tőrét. Tekintete még mindig villámokat szórt. Hirtelen kettejük közé álltam, szembefordulva vele.
– Ölj meg! Végezz velem, ha ez enyhíti dühödet! De legyen béke! – parancsoltam rá, elszántan.
– Átadjuk az összes Átokporunkat. – jelentette be erre, kilépve takarásomból.
A gyertya lángja baljósan játszott árnyainkkal a falakon.
– Rendben. – bólintott rá Ariel. – Míg tart az Átokpor, s míg egyiktek se kezd áskálódni ellenünk, legyen hát béke. – azzal jobbját nyújtotta felé. Két kéz, egy mélységesen fekete, s egy hófehéren izzó fonódott össze a béke, a megbocsátás jeleként.

Ez a történet is hamarosan INGYENESEN olvasható lesz VÉGIG!

/Yperpérán legendája/
regenyeim .hu

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés