Szeretnél sok romantikát olvasni? Írj igent! <3 Bár a történeteimben nem a romantika dominál, de jelen vannak a szerelem szálai is. Vajon kivel jön össze Phosphor? A lánnyal, akivel azon a hóviharos éjszakán találkozott és akinek még a nevét se tudja? Vagy a mocsári demiurg lánnyal, akinek megmenti az életét? Netán azzal, akibe Ylarion, a barátja beleszeret? Vagy talán a király feleségét sikerül elcsábítania és így lesz a birodalom gyűlölt ellensége? Netán valamelyik hercegnő szívét hódítja meg? Talán Káté lesz a szerelme, a sötét varázslatok tudója? Vagy Asté, a harcos és rependátor-felderítő leány, aki érte elárulja a királyt? Vagy a Lidaster nevű tüzes lidérc menyasszonya omlik a karjaiba és emiatt lesznek ádáz ellenségek? <3 Vagy ez mind megtörténik?


A királynak két mostohalánya lesz

Kátè mostohatestvèr ès mostohalány. Őt is a Styx vizèn találják. A palotában elhangzik egy jóslat, miszerint a folyón van egy kidobott gyermek. Ezèrt elindulnak megkeresni. Csakhogy kèt csecsemőt találnak. Egyet a folyón ès egyet a folyószèli növènyek közt. A jóslat hatására teszi ki gyorsan Kátè anyja a gyermekèt, aki azt akarja, hogy gyermeke a palotában nevelkedjen fel. Általa akar hatalomra jutni, mivel korábban a fèrfi szívèn át nem tudott. (Eredeti terve csak annyi lett volna a gyerekkel, hogy azt mondja a királynak, hogy tőle van, de a jóslat jobbnak tűnő lehetősèget kìnál.)

A gyermekèt azonban nem dobja a folyóba, csak a szèlèbe teszi, mintha kosárkája fennakadt volna. Így vègülis biztonságban várja, hogy megtalálják. A másik gyermek, a folyón azonban tènyleg ki van dobva. Álísia, a hárpia által, akinek nincs szüksège rá, mert nem az övé. A sajátját cserèlte ki vele, azaz Phosphort. A cserèlt gyereket kidobja, hogy megszűntesse tettének nyomait. A folyam nem egyszerű folyam. Vìze szètmar mindent ami belekerül. Terve tehát tökèletes, de jön a jóslat ès így mindkèt gyermek a palotába kerül. A királynak eszèbe se jut, hogy ő nevelje fel. Birodalmában bőven vannak asszonyok. Kátè anyja azonban azt akarja, hogy hercegnő legyen a lányából, hogy majd általa megszerezze a birodalmat. Ezèrt kiegèszíti a jóslatot azzal, hogy a folyón talált gyermek felnőve a király vèrèt ontja majd ès elindítja a sugallatot, miszerint ha saját apjának hinnè a királyt, akkor aligha ölnè meg, hisz aki a királyt ismeri, megismeri, mindenki szereti. A legnagyobb ellensègek is szövetsègesek lesznek előbb-utóbb. A király megnyerő modora, esze, lelemènyessège, mindenkit lenyűgöz, aki jobban megismeri. Tehát ha a gyermekekènt nőne fel a folyón talált lány, akkor aligha fordulna ellene. A folyóról viszont kèt gyermekkel tèrnek vissza ès mivel nem tudják melyikről szól a jóslat, így a király úgy dönt, mindkettőt hercegnőkènt neveli fel.


Kátè anyjának terve az, hogy majd felajánlja segítsègèt a királynak ès így a lánya közelèben lehet ès hatással tud lenni rá ès egyúttal így a király közelèben is lehet ès így többszörösen is előnyère fordíthatja a helyzetet. Csakhogy mire lèpne, a király már gondoskodik mostohaanyáról ès “rabol” egy baby-sittert (Phonè) a gyerekek mellè az emberek világából, mivel jó ès kultúrált nevelèst akar a lányoknak, hogy azok ne legyenek vadak ès barbár harcosok, mint azon a vidèken minden nő.

Mivel a birodalomban általa már èvszázadok óta bèke ès nyugalom van, így nincs szüksèg a hercegnők kikèpzèsère. A lány azonban, akit szèp szóval ès egy kis ráhatással elrabol, azonnal beleszeret a királyba. Kátè anyja, Nüx szembesül azzal, hogy mègse Cynidor a legnagyobb vetèlytársa. Aztán mire Nüx kettőt pislog, a király már felesègül is veszi Phonèt. Ennek ellenère Nüx nem adja fel. Mèzes-mázaskodik ès a lánya mellett marad, akinek titkon megtanítja a varázstudományokat, míg a másik gyermekkel titkon igazi mostohaanyakènt bánik ès segíti abban, hogy mindig rossz utakra tèvedjen ès folyton csak bosszúságot okozzon a királynak ès mindenkinek. A másik lány, Asté azonban nem veszi észre, hogy mostohaanyja csak ártani akar neki. Nem bánik vele rosszul és nem is beszél vele úgy. Sőt! Olyan, mintha az ő érdekeit nézné, mintha segítené. Asté pedig pont olyan naiv, mint egykor a pilinke volt. Tehát nem kell sok segítsèg, egyedül is megy neki a bajkeverés, de Nüx “jó anya” látszatát keltve lelkileg támogatja, mondván, hogy joga van ahhoz, hogy kedve szerint èljen. Így aztán nem csoda, ha nem lesz “jó hercegnő” hanem falakra mászik, sárban ès csalitos közt kúszik, majd pedig titkon a harcosok útját választja, ès vègül rependátor, kúszó felderítő lesz. Szóval Nüx sikeresen elèri, hogy Astè olyanná váljon, akire a király egy percre se hagyná a birodalmát. Ellentètben a mindig szófogadónak tűnő, jól nevelt Kátèval.

Ès persze mondanom se kell, hogy ki van a törtènèsek egy rèszènek hátterèben… az Árny. Csakhogy közben egy ideig távol van, amìg a király próbatèteleit teljesìteni próbálja, hisz a birodalmához akar tartozni, mèlysègi árny akar lenni. Mire visszatèr, döbbenten látja, hogy az asszonyok összekuszálták a szèpen megszőtt tervèt.

Jelenet:

A Végzetes átváltozásban van egy jelenet, amikor főhőseink, Phosphor és Ylarion az ajánlólevéllel a palotába érnek és a fogadóterem előtt tanácskoznak. Az alábbi jelenet azt meséli el, mi történik közben a fogadóteremben.

Mindketten némán és kissé talán megszeppenve álltak a király előtt a fogadóteremben. Amikor az uralkodó intett az Árnynak, hogy távozzon, a hercegkisasszonyok már tudták hogy gyülekeznek a viharfelhők. Ezerszer elmondták már nekik, hogy aki nem teljesíti a parancsokat, azt nem sokáig tűrik meg a birodalomban. A lázadó viselkedésnek pedig végképp nem volt helye. Asté azonban, testvére legnagyobb aggodalmára nem bírt magával és folyton kétes helyzetekbe, minduntalan bajba keveredett. Ilyen viselkedéssel már rég kitagadták volna a birodalomból, csakhogy még nem volt a tagja. Felnőve próbák sikeres kiállása után lehetett mélységi árnnyá válni. Ők azonban még mindketten előtte álltak mindennek, bár már nem volt túl messze az idő.
De Asté ezzel a tettével… pontosan tudta, hogy valószínűleg ennek minden esélyét meghiúsította. Mert mi fog most történni? Ha minden kiderül, az ítélőtanács elé kerül. Ismét. Mint már oly sokszor. Az ítélet pedig nyilván nem lesz kíméletes. Hiába ő a király leánya, igaz, nem vér szerint.
Tudta jól, hogy sosem kivételeznének vele. Biztos lehetett abban, hogy most, hogy már felnőtt, de még nem mélységi árny, nem sok jóra számíthat az engedetlensége miatt. Ráadásul bosszantó módon magyarázkodni se tudott. Nem mintha nem találta volna meg mindig a megfelelő szavakat… de most. Egyetlen gondolata csak az volt, hogy mielőbb szabadulhassanak a kellemetlen helyzetből, a király minden igazságot és hazugságot meglátó tekintete elől. Azt hitte, hogy nővére majd beszél helyette és ő közben észrevétlenül nyelheti a szájában gyűlő vért. Magasított, díszes gallérú ruhát viselt és előrehajtotta fejét, hogy sérülése ne látszódjon. Azt hitte pár pillanat lesz csak, amíg jelentést tesznek és ha a nővére beszél majd helyette, akkor a királynak nem fog feltűnni semmi. De tévedett. És még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Amikor a király intett az Árnynak, hogy távozzon, még egyikük se sejtette, hogy ez a jelentéktelennek tűnő mozdulat milyen döbbenetes események lavináját indítja el. Éppen azokban a pillanatokban érkezett ugyanis két idegen a palotába. Ha az Árny nem lép ki éppen akkor a fogadóteremből, ha nem pillantja meg őket, ha bejutottak volna a királyhoz, akkor az ott jelenlévő Cynidor, aki az uralkodó jobbkeze volt már sok-sok évszázada, felismerte volna az egyiküket, minden másként alakul. Ő volt ugyanis az egyetlen, aki látta annak idején a pilinke igazi arcát, mert annak idején kétszer is látta eltűnni fényét és így megpillanthatta arcvonásait. Az érkezők egyikében tehát azonnal felismerhette volna egykori legjobb barátjukat, a pilinkét, így annak sorsa az Árny hatására nem válhatott volna hamarosan rémálommá. De sajnos a véletlenek összjátéka nem ennek kedvezett. A hercegnők nem sejthették tehát, hogy éppen azokban a pillanatokban érkezik valaki, aki hamarosan végzetesen megdobogtatja majd mindkettejük szívét, felforgatva nem csak az ő életüket, de az egész birodalomét.


Sokkal későbbi jelenet. Évekkel később. Ekkor már Phosphor nem támadja a birodalmat. Szövetségese lett a királynak. Aztán megérkeznek a Fények, akiknek annakidején az Árny (Thánáthosz, Ávhriol Gláhál) keresztbe tett, ellopva(másolva) rengeteg tudásukat és ráadásként vezérük lányát. Le akarják rombolni az árnyak világát. E jelenetkor már túl vannak az összecsapáson. (Phosphor és jópáran azonnal támadják az érkezőket a király akarata ellenére, aki békés megoldást választana. Persze vereséget szenvednek, melyben Asté is megsérül, mégpedig súlyosan.)

– Önök is békét szeretnének? Kérdezte gúnyos csodálkozással a Fények vezére. – Akkor ezt mégis mivel magyarázza? – tette fel a kérdést, miközben intett az övéinek, akik a jelre becipeltek egy lepelbe csavart testet, melyet a köztük lévő asztalra hajítottak. – Ez talán nem az ön leánya?
A királynak és a jelenlévőknek csak pár pillanata volt arra, hogy felismerjék a helyzetet és felkészüljenek arra, hogy dermedten közönyös arccal fogadják a váratlan meglepetést.
Nem. Nem voltak gyávák. Csakhogy igen sokat hallottak már a Fények különleges képességeiről, hatalmas tudásáról. Tudták jól, hogy ha Phosphor serege elbukik, akkor senki se fékezheti meg őket. Ahogy azt is jól tudták mind, hogy amennyiben életben akarnak maradni, amennyiben meg akarják óvni világukat, nem engedhetnek teret az érzelmeknek.
Egyébként is megmondta világosan a lányainak, hogy ne csatlakozzanak a lázadókhoz. Azt is megmondta, ha megteszik, kitagadja és többé nem tekinti őket a leányainak.
Mégis rácsapták az ajtót. Nem törődtek parancsával.
Pedig ő csak védeni, óvni akarta őket, ahogy népének tagjait is. Két részre oszlott tehát a világ. Mivel mindenki harcolni akart, sorsot kellett húzniuk. Így alakult meg az új birodalom, új tagokkal, melynek célja a béke megőrzése volt, de valamennyien készen álltak a harcokra.
Ugyanakkor voltak, akik az azonnal támadók seregeihez csatlakoztak. A király és népe, látszólag elhatárolódott tőlük. Tudták, nem tehetnek mást. Ha a Fények a lázadókkal végeznek, első dühükben mindenkit elsöpörnek majd, hacsak… hacsak meg nem győzik őket arról, hogy ők békét akarnak és semmi közük a támadáshoz.
Gyávaságnak tűnhetett ez, de valójában egy esély volt. Esély arra, hogy a többiekért később bosszút álljanak, ha azok a harcokban elbuknak.
Amikor tehát a Fények vezére félrevonta a leplet, majd feltette a kérdést és megpillantották Asté hercegnőt, a jelenlevők egyetlen arcizma se rándult. Tudták jól, hogy az érkezők csak okot, ürügyet akarnak találni arra, hogy támadhassanak. A király tudta jól, hogy azonnal meg kell tagadnia a leányát, ha birodalmának tagjait, a békét meg szeretné menteni, mégse jött hang a torkára. A hercegnő ugyanis ekkor váratlanul felnyitotta szemeit. Még élt. Még lett volna esély arra, hogy megmentsék.
– Nos? – sürgette a Fények vezére – Ez itt az ön lánya vagy se?
Erre a leány váratlanul felé fordult, majd mielőtt még a király bármit szólhatott volna, így felelt:
– Egy ilyen gyáva alak az apám? Már csak az hiányozna! – nevetett és azzal se törődött, hogy fájdalmában ajkai közül előbuggyant rubinszín vére, a csillárok ezernyi fényében tündöklő szemeiből pedig egy könnycsepp gördült alá, miközben egy pillanatra behunyta őket. Kisvártatva azonban ismét felnyitotta rideg, kékeszöld tekintetét és egyenesen a Fények vezérére nézett.
Nem bírta megállni, hogy ki ne mondja… látni akarta rajta a döbbenetet, szavai hatását, bár tudta, ha megteszi, akkor minden bizonnyal ez lesz az utolsó mondat, mely elhagyja ajkait. Mégis megtette. Kimondta, egyenesen a Fények vezérének szemébe tekintve:
– Méghogy béke!? Méghogy behódolás?! Hát nem! Részemről soha! És kikérem magamnak! Semmi közöm nincs az e világon élőkhöz! Az én apám ugyanis nem más, mint Ávhriol Gláhál. – suttogta elszántan.
– Nem, az lehetetlen! – hőkölt hátra a vezér e szavakra és ijedtében a fénye hirtelen felerősödött, miközben akaratlanul is hátratántorodott.
– Pedig így van! Sőt! Tudok valami… valami ennél is jobbat – szólt erre a leány, arcán sokatmondó mosollyal.
Aztán lassan és nehezen, de feltápászkodott. Maradéktalanul ki akarta ugyanis élvezni a helyzetet. Ismét feltekintett tehát a vezérre. A dermedt, vészjósló csendben szinte hallani lehetett a falakra erősített fáklyák lobogását.
Aztán rövid hatásszünet után ismét megszólalt és így folytatta: – Az anyám pedig… Celeste,… az Ön lánya! … Kíváncsi vagyok,… ezúttal vajon lesz-e bátorsága ahhoz,… hogy a saját kezével… végezzen velem… vagy ismét… másra hagyja majd a piszkos munkát? Akkor nem tehettem ellene semmit… túl kicsiny voltam még. De tudja mit? Most se fogok! Tegye meg, ha van mersze, és számoljon apám kétszeres bosszújával!
– Így igaz. Jól mondja! – hallatszott váratlanul a vezér mögött egy hang, miközben hirtelen sötétségbe borult minden.
– Ávhriol! – suttogta dermedten a fények vezére.
A vezér és társai csak ekkor vették észre, hogy miközben a hercegnő elvonta a figyelmüket megdöbbentő szavaival, különös csuklyás lények jelentek meg köröttük és köztük, kezükben számukra még ismeretlen, fénylő szerkezetekkel, melyek egyértelműen fegyvereknek tűntek. Hasonlítottak ugyan az általuk már jól ismertekhez, de egyértelmű volt, hogy egykori ellenségük, Ávhriol Gláhál jelentősen továbbfejlesztette azokat. Ráadásul valami különleges, fényesen szikrázó ívvel is körbevonták őket, jelezvén, hogy onnét élve aligha szabadulhatnak.
– Senki se merjen mozdulni! – suttogta vészjóslóan Ávhriol, akit azon a vidéken egyszerűen csak az Árnynak neveztek. Aztán hozzátette még: – Egy rossz mozdulat és szedonurgjaim átvágják a fényeiteket és így rövid úton végeznek veletek. Ne feledjétek, sokat tanultam nálatok, tőletek. Ismerem gyengéiteket és volt időm bőven arra, hogy felkészüljek az érkezésetekre.
/Yperpérán legendája/

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés