A történetet a hozzászólásokban olvashatjátok, INGYENESEN, az elejétől kezdve. Kellemes olvasást kívánok! (Hozzászólásokban beszélgethettek is velem a történetről, mindig az adott hozzászólásomra válaszolva és lájkolhatjátok, csillagokkal értékelhetitek, ezzel ösztönözve engem a folytatás mielőbbi megírására.)

#fenyekesarnyak 1. rész
Minden Mélységi árny szívében ott élt a Fényektől való bizonytalan félelem, mert mindannyian emlékeztek még az egykori dicső, ám vérbe és halálba fúló háborúra, melyben egységesen léptek fel a közelgő veszedelem, a Fények ellen. Azaz majdnem mindannyian. Élt világukban egy király. A legnagyobbak egyike. Ő nem hitt az ismeretlen feletti győzelemben. Ezért már a háború előtt az azt követő vereségre készült. Arra, hogy akkor miként élhetnek majd a mélység szülöttjei. Arra, miként egyezhetnek majd ki a legyőzőkkel. Békésen, behódolva. Sokan lenézték ezért a királyt. A mélység népe sosem gyávaságáról volt híres. A legvadabb lények éltek e földön. Olyanok, akik előbb támadtak és még aztán se estek pánikba, ha ajkukat elhagyta utolsó leheletük is. Olyanok, akiknek semmi se volt szent. Olyanok, kik nem hittek semmiben és senkiben, csak karjuk erejében, furkósbotjuk súlyában és ha volt, hát szárnyuk ügyességében. Meglátszott bizony, hogy a király más vidékről érkezett. Egy másik világból. Oly kevéssé illett közéjük. Az elvei, az elképzelései, a gondolkodásmódja, a hite… minden, még külseje is szeges ellentétben állt a demiurgok változatos népei közt megszokottal. Hogy miként lett mégis király e földön? Nos, az egy másik, mese.
Azóta sok minden történt.
Történetem idején állóháború folyt Fények és Árnyak között. Senki se értette miért, ám a Fények többé nem támadtak nyíltan. Ha valaki vidékükre lépett azzal végeztek, ám az Árnyak területeire sosem merészkedtek. Birodalmuk felett egy hatalmas tűzgömböt helyeztek el. Ott lebegett az égen, izzott vakító fénnyel és ameddig a hegyek engedték, hogy bevilágítsa a vidéket, addig tartott a Fehér Fények Birodalma. Ám ez a tűzgömb egyre csak hevült és emelkedett észrevétlenül. Az árnyak egyre messzebb és messzebb, feljebb és feljebb kúsztak. Megállíthatatlan komorsággal, észrevétlenül terjeszkedett a fény. Az őslakókat közben belviszályok foglalták le. Harcok, melyeket, mint később kiderült az érkezők szítottak alattomban, hogy eltereljék figyelmüket. Mire a demiurgok észbe kaptak, már nem volt mit tenni. Kitört a pánik. A tűzgömb hirtelen felemelkedett és fénye váratlanul messze bevilágított a Határhegy túloldalára. A hirtelen világosság elvakította az őslakók sötétséghez szokott szemeit. Rémült pánikban kóvályogtak, megzavarodva a váratlan fájdalomtól, mely a szívükig hatolt.
Szerencsére éltek a vidéken mások is rajtuk kívül. Virrasztók. Így hívták őket, mivel nékik nem volt annyi szükségük alvásra. A királyhoz voltak hasonlatosak. Éppoly világos bőr, éppoly kerek pupilla. Éppoly kevéssé bírták a savas esőt és a tűz forróságát. És nem rendelkeztek semmilyen túléléshez szükséges kellékkel. Se ellenségbe mélyeszthető karmokkal, se riasztóan hegyes szarvakkal, se az izzó fövenyen is biztonságos járást biztosító patákkal, se légi menekülést lehetővé tevő szárnyakkal, se sötétben is kiválóan látó hasadt pupillákkal, se semmilyen, átlagon felüli érzékszervvel. Mégis, legyőzhetetlennek tűntek. Bátorságuk, merészségük és kreativitásuk ugyanis határtalan volt. Ám a Fények ellen vívott csatában mégis rendre hulltak el. Akik túlélték, azok ellen valóságos vadászat folyt. A mélységiek népe azonban óvta, védte őket a királyra való tekintetből, mivel többségük az ő rokona volt, legalábbis névleg. Nagy becsben tartotta tehát mindenki a korábban életképtelennek gondolt, ám mégis meglepően elszántan az életért küzdő virrasztókat, akiknek meg kellett tanulniuk az álcázás művészetét. Akinek ez nem sikerült, az ugyanis menthetetlenül elveszett.
Amikor a fény végzetesen elárasztotta a vidéket, őket csak pillanatokra vakította el a káprázat. A káprázat, melyet a Fények (és velük a fehér pilinkék) kihasználva előretörtek és ontani kezdték a szurokszín demiurg vért. Az őslakók egyetlen esélye ekkor csupán a virrasztók irántuk érzett hálája lehetett. És az nem is maradt el. Bár pillanatnyilag ők is elvakultak, ám ezt követően, lélekjelenlétüket visszanyerve azonnal a földalatti rejtekhelyekre kezdték terelni a rémült tömeget. Olyan is volt, aki teleportálással vagy egyéb módokon is segédkezett. Közben rubintvörös vérük szurokszínnel keveredett.
A fény engem is elöntött abban a sokak számára iszonyatos pillanatban. Úgy sepert végig rajtam, mint halált hozó, fagyos szélvihar. Hatása pedig, egyedülálló, sokkolóan újszerű volt. Előző pillanatban még a Határhegy bércein egy sziklához bilincselve elmélkedtem azon, miként kerültem oda, és töprengőn nézegettem súlyos, Héphaisztosz kovácsolta láncaim. Azt hittem sosem bocsájtanak meg nekem. Elég régóta hevertem már ott… azt gondoltam bizonyára elfeledkezett már rólam a nép. Vagy tán már nem is emlékeztek reám, oly rég történt már minden. Igen. Féltek tőlem. Okkal rettegték nevem, hiszen mindent megtettem azért, hogy ez így legyen.
Éppen pihentem. Ki tudja már, hányadszor veselkedtem neki, hogy elszakítsam láncaim. Ám hiábavalónak tűnt minden próbálkozás. És akkor villant fel hirtelen a fény. Mint egy őrült erejű fényrobbanás. Ahogy a világosság haladt előre, úgy omlott össze, törlődött el a sötétséghez szokott élet. Aztán elérte lábaim és ahogy felkúszott rajtam, úgy fehérítette ki testemet. A szakadt rongyok földre omlottak rólam és amint átsöpört rajtam, mintha feltöltött volna hófehér izzásával a fény. Borzongató érzés hömpölygött végig rajtam. Egy pillanatra be kellett hunynom szemeim. Éreztem, elönt az energia. És amikor kinyitottam, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel. Önkéntelenül felálltam, majd megfeledkezve bilincseimről, melyek erre csörömpölve a sziklákra hullottak, tekintetem elé vontam kezeim. Hófehér fény ragyogott belőlük. Döbbenten bámultam rá, majd önmagamra. Egész testem opálos fehér fényben ragyogott. Gépiesen vontam előre szárnyaim. Meg kellett érintenem, hogy felfogjam, mindez valóság és nem puszta álom. Lenyűgözött bársonyos puhaságuk. Valóság volt mindaz, amit megéltem. Ismét úgy néztem ki, mint egykoron… egykoron pilinkeként.


#fenyekesarnyak 2. rész
Riadt sikoltások és ordibálás térített magamhoz. Megfordultam és a sziklaszélhez hajolva letekintettem a mélységbe. Arra, amerre addig a sötétség birodalma húzódott. Már mindent beragyogott a fény. Odalenn a mélység lakói elvakítva riadtan próbáltak menekülni, de nem látták az irányt. A kusza összevisszaságban fejvesztve rohangáltak vagy reménytelenül verdesve szárnyaikkal a kiutat keresték. A fekete alakok közé hófehéren izzó lények keveredtek és amerre mentek aléltan omlott porba az összezavart mélységi nép.
– Üdvözlégy! – szólt egy hang mögöttem és hűvös szellőt éreztem. Megfordultam és éppen láttam, amint egy csodálatos alak mellém leereszkedik. – Végre megszabadítjuk ezt a földet a söpredéktől. – folytatta. – És Te is visszatérhetsz közénk. Bár ez csak egy elkerülhetetlen mellékhatás. Ezért hát jól becsüld meg, Lucifer!
Mosolygott, de nem voltam képes viszonozni ezt. Szó sem jött számra a mélységes döbbenettől. Mielőtt bármit mondhattam volna, már szétnyitotta hófehér szárnyait, majd csapatait követve a mélységbe vetette magát. Felrémlett bennem az emlékkép, amikor ugyanez a sereg velünk ütközött meg. Vajon egykori társaim, a fekete pilinkék, ha elér hozzájuk ennek híre, vajon mit tesznek majd? Bizonyára eljönnek, elébe menvén a fénynek. De vajon szembefordulnának-e az őslakókkal? Igen. Bizonyára. Hisz semmit se köszönhetnek nekik. Csak megvetést és sok kínt, megpróbáltatást ezen az átkozott vidéken, a sötétség lángoló földjén. Elégedettséget kellett volna éreznem, de a völgyből felhallatszó sikolyok és kiáltások a szívem mélyéig hatoltak.
Hirtelen gondolat villant át elmémen. Az ok, az izzó golyóbis, melyet feljebb emeltek. Annak fénye nélkül aligha üthettek volna rajta a demiurgokon. Tudtam, csak egyet tehetek. Egyet, amire rajtam kívül más aligha lehet képes. Lehajoltam és felkaptam egy darab követ és a markomba zártam, hogy növeljem vele öklöm stabilitását, majd széttárva szárnyaim, sietve levetettem magamat a másik oldalon. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtem felfelé. Tudtam, most, hogy már cseppet se különbözök tőlük, nem állítanak meg. És így is történt. Könnyedén felemelkedtem a hófehér felhők közé és sietve repültem egészen addig, amíg pontosan a fénygömb fölé nem értem. Néhány szárnycsapás egy helyben, közben mély lélegzet, majd máris zuhanórepülésbe kezdtem. Darabjaira akartam rombolni az átkozott fénylő golyót. Nem tudtam lehetséges-e ez. Nem tudtam túlélhetem-e. De fülemben még mindig ott visszhangzott a mélységi árnyak üvöltése és tudtam, minden pillanat százak életét fejezi be. Előretartott kézzel, gyorsan zuhantam lefelé.
Az utolsó pillatatokban vettem észre, hogy célt fogok téveszteni, mert a gömb váratlanul elmozdult. Erre nem számítottam.


#fenyekesarnyak 3. rész
Sietve próbáltam korrigálni az irányt, aztán hirtelen nagy csattanással vágódtam a fénybe. A hangos robbanás ereje fájdalmasan hasított végig jobb karomon, majd testemnek eme oldalán. Másra nem emlékszem. Amikor ismét tudatomra ébredtem köröttem hatalmas nyüzsgés folyt. Rémült kiáltások a teljes sötétségben. Érzékeltem, hogy valami a bal lábamnál fogva vonszol, ki tudja merre. Amikor ismét magamhoz tértem már mélységes csönd vett körül és kénes eső hűsítette láztól égő arcomat. Nyüszítést hallottam magam mellett, majd egy forró orr bökött meg. Felismertem. Cerb volt az, a háromfejű kutya, akiről már mindenki azt hitte rég halott. Ezek szerint a Fények rabolták el és tartották fogságukban őt. A felismerés után máris visszazuhantam a tudatvesztés mélységes nyugalmába.
Suttogó szavakra tértem magamhoz ismét. Arról folyt a vita elássanak-e vagy a máglya lenne-e a tisztesebb temetés. Kinyitottam szemeim és akkor szembesültem az ijesztő helyzettel. Mavrurgok ásták síromat.
—————————————–
Hiába volt bármilyen nagy a tudása, az Árny mégis úgy vélte, szemtől-szemben esélye se lenne a Fények ellen. Tudta kik ők. Jól ismerte mindet. Hosszú évszázadokon át élt köztük, eltanulva tőlük az örök fiatalság titkát. Tudása nagy részét is tőlük lopta. Igen! Jól olvastátok! Lopta. Aljas és sunyi módon. Sőt! Mintha ez nem lett volna elég nagy bűn, még tetézte is azzal, hogy a vezérük leányát is elcsábította, ellopva ezzel öröklétét, gyönyörű szépségét, fiatalságát, lerántva őt a halandóság rettenetes mocsarába. Szerelem… mily ostoba dolog, mely végzetes tettekre sarkallja a férfiszívet. Ezért is akarták a halálát. A Fények vezére, a leány apja, ezt soha nem bocsájthatta meg neki. Az Árny is jól tudta ezt.
Igaz, azóta már a Fényeknek nála nagyobb gondja is akadt. Új hazát kerestek. De azt is tudta, ha megpillantanák őt, azonnal végeznének vele. Az Árny tehát, a király balkeze, a Skía Messanichtor, a birodalom legfőbb tanácsosa, mélyen a fejére húzta csuklyáját és varázslattal még erősebb, még koromfeketébb sötétség mögé rejtette az arcát.
A fények eleinte nem akarták elhagyni világukat. Azt gondolták, hogy tán megmenthetik még, de azért felderítőket küldtek ki, hogy felkészüljenek mindenre és a lehető legjobb bolygót megtalálják. Azt hitték, még van idejük. Aztán váratlanul menekülniük kellett, mert összeomlott a világuk. Mindenüket hátra hagyták, mindent elvesztettek. Csak az életük és tudásuk maradt meg. Így érkeztek e vidékre.
Annyi minden történt már azóta, mire végül állóháború alakult ki fények és árnyak közt. Ámde az érkezők csendben és sunyi módon szervezkedni kezdtek a háttérben, a Határhegy túloldalán, ahol az őslakók megtűrték őket. Többet akartak. Az Árny jól tudta ezt. Letelepedett tehát a határ szikláinak rejtekébe, egy korhadt faágakból összehordott kunyhóban, mint egy remete, aki része a csalitossal benőtt hegynek. Ott lapult az árnyékban, a fény és a sötétség határán és figyelt. Olyan helyet választott magának, ahonnét láthatta a virágoktól tarka völgyet, ahol az érkezők megtelepedtek és ahonnét figyelhette minden mozdulatukat. És látott még valami mást is. Valaki mást. Valakit, akiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz, ellenség vagy barát. Az mindenesetre egyértelművé vált már, hogy teljességgel megzabolázhatatlan. Néha ugyan, a király mintha tudott volna parancsolni neki. Igen! Jól gondoljátok. Ő volt az, az Árny fia, Phosphor, akit a mélységiek büntetésből a Határhegy legtetejére láncoltak. És hogy miért? Talán azért mert seregével rátámadt az érkező fényekre, mégpedig kérdés nélkül? Nem. Nem ez volt az ok. Ha sikerrel jártak volna, ha legyőzik a világukat és népük életét veszélyeztető érkezőket, akkor még megbecsülést és tiszteletet is kaphattak volna bátor elszántságukért. Csakhogy Phosphor súlyos hibát vétett. Könnyelmű volt és átváltozott. Szárnyak nélkül pedig… nos, nem csoda, hogy lezuhant és az ellenség fogságába esett. Kis híja volt, hogy egyáltalán túlélte.
A mélységiek szemében persze ezt követően a tette felelőtlenségnek és átgondolatlanságnak minősült és elítélték. Halál járt volna érte, mivel mindenki úgy vélte, miatta vesztették el a nagy és dicsőnek ígérkező csatát. Ráadásul még a békés kiegyezés lehetőségét is majdnem teljesen megsemmisítette. Floránus Questor, az ítélethozó azonban meghallgatott titkon két jóst és mindenki legnagyobb meglepetésére azt az ítéletet hozta, hogy láncolják ki Phosphort a sziklákhoz a Határhegy legtetején. Senki se sejtette az ítélet okát és értelmét, de mindenki bízott benne már hosszú évek óta. Tették tehát, amit parancsolt.
Maga az ítélethozó se lehetett azonban biztos a jövőben. A homályos jóslatok nem sok jót ígértek, de azt kimondták, hogy egyetlen esélyük a fények ellen Phosphor lehet, ha a megfelelő helyen van a megfelelő időben. És persze az se lesz mindegy majd, hogy miként dönt, ha eljön a pillanat.


#fenyekesarnyak 4. rész
Floránus Questor jól ismerte már az Árny fiát. Jól tudta, mennyire kiszámíthatatlan és lázadó, de azt is tudta, hogy történjék bármi, nem lesz számára semmi se fontosabb, mint a birodalom, az őslakók élete. A fő ítélethozó tehát tovább gondolta a jóslatokat és ennek eredményeként láncoltatta a Határhegy tetejébe Phosphort.
Azt akkoriban még a jósok se sejtették, hogy mikor érkezik el a pillanat, de amikor a fénylő golyóbis felemelkedett az égen és elvakította az árnyak tekinteteit, mindenkin egyszerre hasított át a gondolat, a kételyekkel teli kérdés. Mi lesz vele? Aggódtak érte. Tenni azonban már semmit se tudtak volna érte, mert lefoglalták őket az álnokul ellenük forduló fehér pilinkék, akiket addig lenéztek, akiket addig nem fogadtak be maguk közé. És már özönlöttek a fények is. Minden pár pillanat alatt zajlott le.
Az Árny is felkapta tekintetét, amint elöntött mindent a hirtelen jött világosság. Szerencsére az arcát elfedő sötéten gomolygó varázslat miatt szemeit nem vakíthatta el a fény, így aztán jól látta, mit tesz Phosphor! Azt nem tudni, hogy az árnyak védelme vezérelte, vagy mégiscsak szerette a fiát és őt akarta megmenteni. Talán mindkettő igaz volt. Egy azonban biztos. Azonnal és késlekedés nélkül megcélozta a fénygömböt, minden erejét összeszedve és összpontosítva. A következő pillanatban a gömb elmozdult ugyan, de nem sikerült megsemmisítenie. Ideje azonban már nem maradt a bosszankodásra, mert ámuló tekintettel nézte végig, ahogy Phosphor becsapódik és hatalmas robbanás rázta meg a levegőeget, majd minden elsötétült.
– Még élek… de ne zavarjon… – jegyeztem meg leheletnyi hangon, ám a mavrurgok kifinomult hallásukkal így is érzékelték szavaim és elhallgatva fordultak felém. Az ő gyógyítóik sajnos értem nem sokat tehettek. Követeket küldtek hát minden irányba, hogy segítséget szerezzenek nekem. Amikor magamhoz tértem, nem voltam túl boldog, mert az első, amit megpillantottam az az Árny feketén gomolygó arca volt, akiről még mindig nem tudtam, ellenség vagy barát. Folyton-folyvást meg akart ölni. Már kétszer el is ásott. Nem sok jóra számítottam tőle. Meglepő módon azonban hangja ezúttal kedvesen csengett, miközben azonnal közelebb lépett. – Fiam! – kezdte – Ne aggódj egy pillanatig se! Neked mindenből a legjobb jár. Minőségi anyagból készül majd az új lábad és olyan lesz, mintha valódi lenne. – nem értettem miről beszél. Próbáltam megmozdulni, de nem bírtam és egy kissé még kábán is éreztem magam. Ő pedig közben tovább folytatta megnyugtatónak szánt beszédét: – Úgy fog működni, hogy a mesterséges művégtag szenzorai stimulálják majd a lábad csonkjának idegeit, így úgy érezheted majd, mintha valódi lábat kaptál volna. Az érzékelő folyamatosan küldi majd az információkat a készülékbe a mozgásodról. Ebből a beépített rendszer kikövetkezteti, hogy a műlábadnak mekkora lesz az éppen aktuális igénybevétele. Majd azt is, hogy a műtérdet mozgató kis motornak miként, mekkora erővel kell a lábadat emelnie, hogy a lépéseid minél tökéletesebbnek tűnjenek. – döbbenten hallgattam szavait, miközben ő rezzenéstelen, de kedvesnek szánt hangon tovább folytatta – Mindezt úgy szabályozza, hogy a műlábad mozgatásához nem lesz szükséges majd a saját erőd, azt pótolja a motoré. – kezdtem úgy érezni, hogy megindul köröttem a sátor falának mintázata, miközben még mindig hallottam a hangját, amint így folytatta – Ezáltal tehát gond nélkül járhatsz majd, akár lejtőn felfelé is, sőt még a lépcsőkön is bátran közlekedhetsz. Mindent meg fogok tenni érted, fiam. Már intézkedtem is. A legjobb szakembert szerzem meg neked és…
– Elég legyen ebből! – hangzott fel váratlanul a király hangja. – Miféle beszéd ez?
– Ez az igazság! Már beszéltem is Héphaisztosz-szal, aki a fémmegmunkálás mestere és…
– Azt mondtam, hogy elég! – utasította csendre a király, majd Phosphor felé fordult.
– Hogy tehetted ezt? Megígérted! Megesküdtél, hogy soha többé nem akarod a halálod.
„Sajnálom…” – suttogta volna a kérdezett, ha szólni tudott volna, de ehelyett csak egy könnycsepp gördült alá bal orcáján, miközben a király tovább folytatta: – Hiszen ott volt az Árny, azaz Thánáthosz. Megoldotta volna. Tudtad jól, hogy ott van és számíthatunk rá.
– Elnézést, felség! – szólt közbe erre az Árny, majd pedig csuklyáját hátra vetve előrébb lépett és így láthatóvá vált szigorú vonású, komor arca és szürke, rideg tekintete. – Az igazság az, hogy én sajnos kevés lettem volna ehhez. Az erőm épp csak arrébb mozdította a golyóbist. Valójában ő volt az, aki darabokra törte. Megbecsülést érdemel ezért és nem szidást!
Phosphor meglepetten hallgatta szavait. Sosem gondolta volna, hogy eljöhet a pillanat, amikor az Árny, az apja végre hinni fog benne. És most… lám csak!
– Meghalok… igaz? – suttogta végül minden erejét összeszedve.
– Nem! Dehogyis! – vonta össze szemöldökeit az Árny. – Miféle badar beszéd ez?
– Nem értem. – suttogta Phosphor nehezen lélegezve – Miért kell… hazudni nekem?
– Nem hazudtam. Elláttuk a sebeid és megtettünk minden tőlünk telhetőt. És mint mondtam, már beszéltem Héphaisztosz-szal is és…
– Erre semmi szükség! – szólt közbe ismét a király – Most már magához tért. Fel fog épülni, ahogy szokott, mert gyorsan képes regenerálódni. Ne! Ne mondj semmit! – intette le az Árnyat, mert az már újra szóra nyitotta volna a száját.
Hiába próbálta azonban eltitkolni Phosphor előtt a szörnyű valóságot. A logika őszinte volt és rideg, mint mindig, akárcsak az Árny. Segítségével pedig Phosphor már az elején megsejthette az igazságot.
– Felség… – suttogta.
– Hallgatlak.
Phosphor erre egy pillanatra lesütötte smaragdfényű szemeit, majd újra feltekintett a királyra és így folytatta: – Nem vagyok… annyira ostoba… Felesleges… hazudni.
– Ezt, hogy érted?
– Tudom, hogy… az egész jobb oldalam…
Nem fejezte be, de mindketten jól értették mire gondol. Szavára dermedt csend telepedett rájuk. Egy pillanatra még a lélegzetük is elakadt. Aztán az Árny szólalt meg elsőként:
– Nem kell aggódnod emiatt! Most összpontosíts a gyógyulásra. Elméd erejével fel fogsz épülni teljesen. – mindent megtett azért, hogy hangja biztatóan csengjen, de úgy látszott már nem tévesztheti meg a fiát, aki erre nyíltan rá is kérdezett:
– Akkor miért… miért beszélt Héphaisztosz-szal? – suttogta.
– Erre most még csak ne is gondolj! – intette le a király.
Hiába igyekeztek azonban mindent megtenni érte, valahogy nem jártak sikerrel. Pedig még Ylarion is megérkezett, de hiába mondta ő is, hogy minden csak az elméje erején múlik és ha addig képes volt arra, hogy gyorsan gyógyuljon, márpedig képes volt, akkor ennek ezúttal is sikerülnie kell, függetlenül a sérülés súlyosságától. Mondhattak neki bármit. Semmi se segített. A sebei ugyan valóban hamar begyógyultak, de… végül elérkezett a pillanat és el kellett fogadniuk, hogy nincs más megoldás. Az Árny tehát ismét előállt és így folytatta:
– Úgy látjuk, nincs más megoldás, de ettől még nem kell elkeseredni. Mint már mondtam, beszéltem Héphaisztosz-szal. Azóta pedig erre is felkészülve már neki is álltunk. Az ő tudásához az én technikai tudásomat hozzáadva, hamar elkészül a legtökéletesebb műláb. Ne aggódj! És közben persze a karodról se feledkezünk meg. Szerintem még arra is képesek vagyunk, hogy a szárnyadat is pótoljuk és működőképes, könnyen használható legyen. De ha ez utóbbi mégse lenne megvalósítható, akkor sincs gond, mert le tudjuk vágni a másikat is és a probléma ezzel megoldva.
Phosphor döbbenten hallgatta e szavakat. Sehogy se értette miként beszélhet valaki ilyen rideg kegyetlenséggel. Ráadásul úgy, hogy közben azt állítja, hogy már bízik benne. „Vagy mindez hazugság és még mindig meg akarja ölni őt? De, nem! Az lehetetlen. A király könnyen észreveszi a valótlanságot. Tudná, ha nem lehetne bízni benne és nem hagyná kettesben vele.” Aztán arra gondolt, hogy egy ilyen barát mellett kinek kéne ellenség, de nem szólt semmit. Legalábbis nem azonnal. Mivel azonban nem akart gyengének látszani, így hát kicsit késve ugyan, de elsuttogott egy köszönömöt, mielőtt fáradtan lehunyta szemeit.


#fenyekesarnyak 5. rész
Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Borzasztónak érezte ezt az egészet. Elhatározta, hogy addig újból fel se tekint, amíg jelen van bárki. Nem akarta látni, szánakozó arcaikat. Megértették, hogy pihenni szeretne. Lassan magára is hagyták, ahogy arra számított is. Persze örült, hogy túlélte és közben a célt is teljesítette. A fénylő gömb megsemmisült. Igaz, a fények nyilván bármikor készíthetnek helyette újat. Gondolta. De most legalább megtudták, hogy az árnyak se adják olcsón az életüket. Mélyet sóhajtott. Persze ő nem volt mélységi árny. Nem tartozott közéjük. Még nem. Legalábbis a törvények szerint. Meghalni viszont, ahogy azt az iménti tette is igazolta, képes lett volna értük. Kérdések, és kételyek nélkül. Bármikor. Ismét mélyet és lassan sóhajtott. Ekkor érintette meg egy kéz. Kinyitotta a szemét.
– Jaj, bocsánat – suttogta az érkezett – Nem akartalak zavarni, csak ellenőrizném a… – itt elakadt a szava, majd így folytatta – csak mert mindjárt felcsatolnánk… – nem bírta kimondani… csak nézte Phosphort, aki erősen kapkodni kezdte a levegőt – Szólok a gyógyítóknak – jelentette be hirtelen és már fordult is.
– Ne! – kiáltott utána Phosphor, már amennyire suttogását kiáltásnak lehetett nevezni.
– De nagyon rosszul nézel ki.
Phosphor erre majdnem felnevetett. Tenni akart egy gúnyos megjegyzést, ahogy szokott, de azonnal rájött, hogy fél arccal már egy enyhe mosoly is kegyetlen fájdalmakat okoz. Nem változott vissza. Pedig elvesztette az egyik szárnyát. És mégse lett tőle ismét emberi. Nem értette, hogy ez miként lehetséges. Arra gondolt, hogy talán a fények ereje okozhatja. Hisz általuk, a fényük által lett átmenetileg ismét olyánná, amilyen pilinkeként volt. Fényes, különleges, hatalmas erejű. Talán nem a gömbnek kellett volna nekimennie, hanem a fények világának. Ha a Határhegy másik oldalán kezdett volna pusztítani, akkor lehet, hogy fejvesztve rohantak volna vissza mind. Késő bánat. Hirtelen cselekedett. Pedig maradhatott volna pilinke. Megtarthatta volna különleges képességeit, melyek váratlanul tértek vissza. De így most… pár pillanat alatt újra elveszett minden. Lehet, hogy ostoba volt, de mégis hogy tudott volna akárcsak egyetlen szemvillanásnyit várakozni, töprengeni még? Jól vagy rosszul, de cselekednie kellett. És így… így most a fájdalmat érezte. Rá semmilyen főzet vagy szer hatással nem lehetett. Kivéve talán a bénító erejű Weliont… sóvárogva gondolt rá, de tudta, mégha hozzá is juthatna valamiképp, ezek képesek lennének időben odaérni az ellenszerrel. Eszébe jutott a király. Egykoron, amikor ebbe a világba először megérkezett, ő is ennyire vágyta vajon a halált? Lassan újra sóhajtott egyet. Nehezen vette a levegőt. Inkább nem is akarta látni az állapotát. Nem tudta mit tegyen. Talán kérnie kellett volna a másik szárnya levágását is és akkor talán visszaváltozott volna… akkor tudták volna enyhíteni a kínjait, csakhogy emberi alakjában nem regenerálódott gyorsan. Úgy semmi esélye nem lett volna a túlélésre. És egyébként is… már nemcsak két alakja volt… hanem ez a bosszantó harmadik is. Még gondolni se akart rá. Jobban szégyellte, mint ezt az egész, kiszolgáltatott helyzetét. A nép korábban erről semmit se tudott. Sokáig titokban tartotta, de akkor… és épp a harcok kellős közepén kellett átváltoznia. Számítania kellett volna rá, de oly sok idő telt el… azt hitte, már többé nem történik meg. Ostobának érezte magát. Ha nem ítélik el a hibája miatt, maga kérte volna a büntetést. Vezekelni akart. A Határhegy tetejében pedig erre is és a gondolkodásra is bőven volt ideje.
Ismét mélyet sóhajtott, majd felnézett Héphaisztoszra.
– Segítened kell! – suttogta.
– Igen, azért jöttem.
– Nem nem úgy! Ki kell vinned innét!
– De itt… ők a barátaid. Segítenek neked. A legképzettebb gyógyítók köztük vannak.
– Már… rendbehoztak… annyira… nem halok bele. Vigyél el innét… kérlek! Nem akarom, hogy még többen lássanak így!
– Én? – kérdezte meglepetten a sánta kovács, miközben markába fogta a nyakában lógó teleportáló medalionját. Azért kapta, mert a súlyosan hibás lába miatt nagyon nehezen tudott lépni, haladni – De hová? Hová vihetnélek? Sehol nem lennél ekkora biztonságban. A sebeid pedig… neked folyamatos gyógyítói felügyelet kell még.
– Kérlek! Ha valaki… te meg kell, hogy érts! Hisz te… a lábad… nem véletlenül élsz… elvonultan egy… vulkán belsejében. Te pontosan tudod… milyen rossz, ha szánalommal néznek rád. Kérlek!
Ez hatott. A kovács nem töprengett tovább. Megérintette jobbjával a karját, miközben baljában még mindig a medaliont szorongatta és már repültek is téren és tán időn át. Egy hatalmas barlangrendszer egyik nagyobb terméből nyílt a kis helyiség. Fáklyát nem tett mellé, de valamennyi fény beszűrődött hozzá. Aztán visszatért a mélységiekhez, a sátorba egy levéllel, melyet Phosphor írt le balkézzel neki és úgy tett, mintha őt már nem találta volna ott csak ezt a levelet. Az állt benne, hogy nem akarja, hogy keressék, jól van és önként távozott. Héphaisztosz kibotorkált az őrökhöz és szemrebbenés nélkül hazudott nekik, átadva a papirost. A király azonnal átlátott volna rajta, de szerencséjére nem volt jelen. Egyszerre igyekezett mindenütt helytállni. Egyrészt amint megtudta mi történt, mint legfőbb gyógyító, azonnal megérkezett és cselekedett, majd pedig a továbbiakban is figyelemmel akarta kísérni Phosphor állapotát, mégpedig személyesen, de nem helyezhette őt mások elé. Meg kellett erősítenie a védelmüket, gondoskodni a több ezer további sebesültről és persze mindenekelőtt még visszahozni a halálból, akiket csak lehetett. Nem késlekedhettek, mert egy idő után már csak egy lehetőség maradt. Élőholtként azonban nem mindenki tért volna vissza szívesen. Persze akadtak bőven segítői. Rengeteg gyógyítót képzett ki, akik mind rendelkeztek teleportáló medalionnal, hogy gyorsan érkezhessen a segítség mindenüvé. Aztán amikor végre volt pár pillanatnyi ideje és térdreomlott a talaj fekete porában, fáradtan, egyszer csak leszállt mellé a korhadó fák ágaira egy csapat mavrikurg és fura, suttogón sziszegve sejpítő hangjukon meghozták neki a hírt. Phosphor eltűnt… illetve önként távozott. Távozott? De hogyan?
Fáradtsága ellenére is azonnal talpra ugrott.


#fenyekesarnyak 6. rész
Miután a teleportáló medalionját ismét használva visszatért a barlangba, tudta, nincs sok ideje. Nyilvánvaló volt, hogy Phosphort először ott fogják keresni, nála. Elgondolkozva lépett az ágyához. Hű segédje, a fiatal, de vak leány még mindig ott ült, ahol hagyta, az egyik szomszédos sarokban és őrizte főhősünket. Közben nem szólt egyetlen szót sem. Lélegzetet is csak óvatosan vett, nehogy jelenlétével zavarjon. Úgy kuporgott ott, mintha néma is lett volna, sőt mintha nem is létezne. Meg se mozdult. Kifinomult hallásával azonban figyelte még a legapróbb neszeket is.
– Ébren vagy? – suttogta Héphaisztosz az ágy mellé lépve.
– Sikerült? – lehelte a szót Phosphor.
– Igen. Minden rendben ment, de itt nem maradhatsz. Hamarosan keresni fognak és biztos, hogy ide fognak jönni elsőként. Itt a medalionom. Fogd! – azzal Phosphor baljába nyomta a különleges ékkövet tartalmazó ezüstmedált, de még nem engedte el. – Teleportálj vele kedved szerint, de egyet meg kell előtte ígérned! Nem fogod szándékosan keresni a halált. Nem adod fel. Ezt ígérd meg, különben nem segítek!
– Rendben… Megígérem – lehelte a szavakat.
– Egyébként még nagyon erős fájdalmaid vannak?
– Nem… csak… nem is tudom. Jó lenne valahol máshol lenni. Még át kell gondolnom ezt az egészet… Csendben. Egyedül.
– Megértelek. Remélem, nem élsz vissza a bizalmammal, a segítségemmel.
– Ne aggódj, nem lesz gond! Thánáthosz azt mondta nagyon jó minőségű lábat és kart tudsz készíteni. Csak rajtad múlik és már újra futok. Talán repülök is – mosolyogni próbált, de még nem igazán tűnt őszintének.
Ebben a pillanatban hangos kiáltás harsant.
– Fesztosz! Merre vagy? Beszédem van veled!
Megrezzent. Felismerte. A király hangja volt az. “Túl gyorsan ért ide.” Gondolta.
– Megyek, megnyugtatom – suttogta Héphaisztosz – Te meg indulj akkor! – azzal már fordult is, hogy távozzon, ám főhősünk utánaszólt:
– Fesztosz… Várj!
– Szeti! Merre vagy? – kiabáltak tovább, egyelőre még a távolból. A hangokból ítélve a király és a kísérői elkezdtek szétszéledni az üregrendszerben, hogy hamarabb rájuk találjanak.
– Meggondoltad magad? Mégis maradsz? – fordult vissza Héphaisztosz – Idekísérjem őt?
– Dehogy! Ő az utolsó, akit látni szeretnék. De… szeretném neked megköszönni… amit értem tettél. Sokat jelent ez nekem. És köszönöm, hogy… elkészíted nekem azokat a mű… izéket – kezéből a medaliont a takaróra ejtette és felemelte balját, hogy megfogja a kovács kezét. Szándékosság lapult a mozdulat mögött. Hephaisztoszt meghatotta a pillanat. Nem sejtette, hogy szó sincs semmiféle érzelmekről. Phosphor egyszerűen csak ismerte a hálát és szerette a megdöbbentő meglepetéseket. Remélte, sikerülni fog a terve. A kovács sietve nyúlt a keze után, hogy megszorítsa és biztosítsa őt arról, hogy mellette áll, rá számíthat, de alig fogta meg, két kezébe zárva, már kapta is vissza, heves káromkodás közepette, mert mintha erős áramütést érzett volna. Hátra is tántorodott.
– Mi a frásztól vagy te elektromosan ennyire töltve? – lepődött meg. Aztán újra megfogta a kezét, de már semmit se érzett. Szemmel láthatóan fogalma se volt főhősünk képességéről. Hogy is lehetett volna? Elzárkózva élt ott, a tűzhányó mélyében mindaddig, amíg fel nem keresték és a segítségét nem kérték ebben az ügyben. – Na jó, én most megyek. Ő viszont veled tart, hogy bármikor visszajöhess – jelentette be váratlanul, miközben odahúzta hozzá a leányt és mindkettőjük kezét a medalionra, illetve egymásra helyezte.
– Fesztosz! Szeti! – hallatszottak egyre közelebbről a hangok.
– De én… egyedül akarok… – próbált tiltakozni Phosphor.
– Semmi gond. Vele, mintha egyedül lennél. Nem fog szánakozni rajtad. Nem lát téged. Vak. Viszont segít, ha kéred és a medaliont is visszahozza, ha már nem kell. Nade most már tényleg megyek, mielőtt ránk találnak.


#fenyekesarnyak 7. rész
A sánta kovács már fordult volna, de váratlanul összecsuklott alatta a lába. Nem értette. Elég régóta élt már nyomorékként, de megszokta. Nehezen, de azért elbotorkált. Még sose történt vele ilyen, hogy a lába feladta volna a szolgálatot. Ráadásul rettenetes fájdalmak cikáztak benne, fel, egészen a feje búbjáig. Mintha satuba fogták és kegyetlenül tekerték, nyújtották volna. Szemeiben könnyek gyülekeztek, miközben igyekezett uralkodni magán. A ruhája ujjára harapott, hogy ne üvöltsön fel. Ekkor ért oda hozzá a király.
– Mi történt? – térdepelt le mellé. A legjobb gyógyítók egyike volt. Látott már és kezelt igen súlyos sérüléseket. – Mi történt? – ismételte a kérdést – Megnézhetem?
– Hagyjon! Semmi bajom. Ááá! Eddig is… áá… a francba… eddig is magam voltam… mmm… és elvoltam egyedül. Ááá!… Mit akarnak tőlem?
– Eltűnt Phosphor.
– Nincs itt – előzte meg az újabb kérdést a kovács, mert tudta, ha a király kimondja, hogy látta-e, tudja-e… nem hazudhat… úgyis rájönne. Így folytatta hát: – De hallottam,…fff… már átkutattak mindent. Mit akarnak még tőlem? – hevesen kapkodta a levegőt fájdalmában – Már bánom, hogy segíteni akartam.
– Itt egy adag a fájdalom csillapítására – nyújtott felé egy tégelyt a király.
– Hagyjanak végre magamra! – ordította cseppet se tisztelettudóan a kovács. Nem érdekelte semmi. Ő egyébként se tartozott sehová. Se az istenekhez, se a mélységiekhez. Nem véletlenül élt remetei magányban.
– Rendben. Elnézést – egyezett bele megilletődve a király, de azért a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.
– Hagyjon már békén! – fordult el, majd bosszankodva próbált talpra állni, de ez csak nagyon nehezen sikerült neki. A fájdalma ekkor váratlanul, amilyen gyorsan jött, oly hamar el is múlt. Azt hitte, már ismét minden rendben. Lépni próbált, de lába megint összecsuklott. Ádisz, a király kapta el.
– Elég! Nem kell segíteni.
– Látom – jegyezte meg a király, de nem engedte el. Akkor vette észre az ágyon heverő szakadt kesztyűt. Már mindent értett.
– Nincs a lábadnak semmi baja – jelentette be váratlanul.
– Már, hogy a fenébe ne lenne? Azt hiszi, csak megjátszom magam?
– Nem. Hanem azt, hogy megfogtad Phosphor kezét.
‘Éphaisztosz meglepődve, összevont szemöldökkel nézett rá.
– Ez most, hogy jön ide?
– Gyógyító erő van a kezében. Szerintem rendbe hozta a lábad.
– Lehetetlen! Az én lábam? Akkor miért nem tudok… – lepődött meg a kovács és kiszakítva magát ‘Adisz szorításából, visszaomlott a földre, majd pedig kíváncsi kapkodással szinte tépte is le magáról a nadrágját, hogy megnézze, mi a helyzet. Döbbenten látta, hogy immáron mindkét lába olyan, mint bárki másé. Tökéletes és ép. De… megszokta már a régi görbét, nyomorékot. Tudta, idő kell majd neki, hogy ezeken megálljon. Pillanatnyi jókedvvel töltötte el a gondolat, a remény, hogy akkor hamarosan már futni is tud majd. Szökellni a réteken. Nem kell többé bujkálnia a szánakozó, lenéző tekintetek elől. Mélyet sóhajtott e gondolatokra.
– Jól sejtettem – jegyezte meg közben a király. – És ezek szerint te nem is tudtál róla. Nem szólt neked. Csak megtette. Jellemző – ingatta szőke fejét.
– De csak egyetlen pill…
– Tehát te hoztad el őt…
– Ezt nem is tagadnám.
– És hol van most?
– Azt nem tudom. Odaadtam neki a medalionom, amikor önök megérkeztek.
– És fogalmad sincs, hol lehet?
A kovács erre csak biccentett, hellén módra, ellentétesen és kimondta, hogy Ohi (Nem).
– Akkor igen nagy a baj – suttogta a király és fejében már cikáztak a gondolatok megoldás után kutatva.
– Mi baj lehetne? A sebei már begyógyultak. Fájdalma nem volt. Csak magányra vágyott. Ennyi.
– Ezt ő mondta?
– Igen.
A király mélyen elmerült a gondolataiba.
– Reméljük, biztonságos helyre teleportált, mert ha használta az erejét, akkor pillanatokon belül el fog ájulni. Egy ilyen mértékű gyógyítás esetén pedig… a teljes energiakészlete kimerülhetett. Attól tartok, három nap egy esztendő kevés lesz ahhoz, hogy újra magához térjen. Sürgősen meg kell találnunk! – tette még hozzá és már indult is, hogy felkutatására kiadja a parancsokat.


#fenyekesarnyak 8. rész
A királyt nem érdekelte Phosphor kívánsága. Nem törődött azzal, hogy egyedül akar lenni. Látnia kellett őt. Azonnal. Tudta, hogy pillanatokon belül elveszti az eszméletét és ha akkor nincs vele senki… ha minden izma elernyed, a saját nyálától is könnyen megfulladhat. Nem volt hát idő Phosphor kérését figyelembe venni. Azonnal meg kellett találnia. Az első gondolatai közt jutott eszébe Lidaster, a tüzes lidérc, aki tárgyakat és élőlényeket egyaránt el tudott hozni szinte akárhonnan. Megkérte hát, hogy keresse meg neki Phosphort. Nem kellett megparancsolnia. A lidércnek egy ideje már nem volt gazdája. Se ő, se más. Szabadon teljesíthette a kéréseket, saját akarata szerint, amióta Phosphor egy ügyes trükkel feloldotta a szolgaság rabigája alól. Így váltott a tüzes lidérc iránta érzett hatalmas gyűlölete és megvetése váratlanul mérhetetlen hálává. Bármit megtett volna érte. Amint tehát a király kimondta a kérést, már át is változott aprócska fényponttá és száguldott a téren át, a gondolatnál is sebesebben.
Amikor a lányra tekintett, természetesen azonnal felismerte. Ő volt az, az egyik titanisz, akit nemrég szöktettek meg a Tartaroszból. Róla senki se sejtette, hogy ott van, mélyen, bezárva hét lakat alatt a többiekkel. Véletlenül került a rettenetes fogságba, amikor a testvérein segíteni próbált. Akkor vesztette el a látását is. Mindketten emlékeztek még az odalent átélt borzalmakra, de egyikük se akart most beszélni ezekről.
Amikor a lány megérintette a kezét és közösen megszorították a medaliont, behunyta szemeit és egy helyre gondolt. Egy helyre, az egyetlen helyre, ahol úgy érezte, biztonságban lehet. A következő pillanatban puha, bársonyos takaróba mélyedt a teste és jázminillat lengte be érzékeit.
A leány közben elengedte a kezét. Óvatosan és lassan, hogy ne riassza meg.
Feltekintett. Az ablakon beszűrődő sárgás-vörös fények ragyogón csillogtak a szép mívű fali díszeken. Alig érkeztek meg, fuldoklás tört rá. Valószínűleg az állapota is okozhatta, de ezúttal igen rosszul viselte a teleportálást. Ha a lány nincs ott, hogy a bal oldalára fordítsa, valószínűleg meg is fulladt volna önön hányásától.
– Hallasz? – suttogta kis idő múlva a kérdést.
– Igen – lehelte a lány.
– Hamarosan elvesztem az eszméletem. Aggódni nem kell. Gyakori – suttogta sietve – Lepedőstől húzz le a padlóra és fordíts hasra! A homlokom alá… tegyél valamit és… figyeld folyamatosan a… légzésem – adta ki utasításait, miközben beszéde érezhetően egyre lassult – Legfeljebb… négy-öt árapály és… – befejezni már nem tudta a mondatot, mert érezte, amint jótékony emlékek árasztják el érzékeit, kontrollálhatatlanul.
Mélyen és lassan lélegezve szívta magába a még mindig érződő finom jázminillatot, miközben behunyta a szemeit. Asté hercegnő szobája volt ez a hely. Tudta, hogy itt biztonságban lehetnek és senki nem keresné őket… már régen lezárták. Nem sokkal azután, hogy… de erre most nem akart gondolni. Szerette az a lányt. Ó! Mennyire szerette azt az ostoba, bolond lányt, aki mindig oly határozottan, makacsul kitartott elvei mellett. Mennyit bosszantotta, mennyit heccelte… És még a király ellen is ki akarta játszani. De a lány mindig hű maradt. Tehetett ő bármit. Csak őt nem kaphatta meg. Más nők, szinte omlottak volna a karjaiba, de ő… dacos volt és lázadó. Hozzá hasonlatos. Különös vibrálást érzett mindig a közelében. Most már tudta, hogy miért.
Annyi mindent átéltek, eleinte vadul egymás ellen harcolva, aztán egymásért. Az a számtalan titkos találka… Ahogy egyre jobban megismerték egymást, egyre erősebben rajzolódott ki elméjükben egy gondolat. Ők valójában összetartoztak, de nem holmi egyszerű szerelmi vonzódással, hanem ősidők óta. Aztán egyszer csak eljött a pillanat. A hercegnő elszánta magát és szinte úgy rántotta be a lakosztályába. Váratlanul zúdította rá a gondolatait. Tiltakozni szeretett volna, de ő is érezte már egy ideje az igazságot és azt, hogy ezt meg kell lépniük. Egy test. Egy lélek. Gyakran hallották, hogy mindenki megtalálhatja a lelke másik felét, de nem hitték, hogy ők… szó szerint.
És most… Asté már nincs többé… ahogy valójában már Phosphor se létezett, mióta Thánáthosz a szikláknál végzett vele. Eltűnt a harcos leány, aki küzdött mindenért, igazságért, becsületért, barátokért, a népért, a mélységi árnyak oldalán, az egyetlen személy, aki megértette őt, mert hallotta a gondolatait… a hercegnő, aki sárban és mocsokban is kúszott, gyakran az ellenséges vonalakon is túlra, hogy rependátorként híreket hozzon vagy különleges ötleteivel megoldjon akár lehetetlennek tűnő helyzeteket is… teleportált, gondolatot olvasott… igaz még nem túl magas szinten, de őt már mindezzel sikerül lenyűgöznie… márcsak azért is, mert önmagát teljességgel az ellentettjének érezte… férfi létére képtelen volt a harcra, de sokáig még arra is, hogy egyáltalán megüssön valakit… és most már nem létezett többé az a Phosphor se, aki puhány és nyámnyila, de blöffel fedi gyengeségeit, akinek egyetlen ereje a gyógyítóképessége és aki emiatt talán meghalni se lett volna képes… csak, ha visszaváltozott emberi alakjába. Mélyet sóhajtott az emlékekre. Nincs többé egyikük se… nem léteznek többé, csak a szívében… és az emlékeiben… Helyettük itt van ő… ő akinek fogalma sincs arról, hogy most ki ő valójában. Nem Asté és nem Phosphor… mindkettő és egyik se. A fények erejének jóvoltából pár pillanatra újra egy egész lehetett, pilinke, mint egykoron… de most… a robbanás valószínűleg elvette energiájának nagyját… és mi maradt belőle, a lényéből? Nem tudta. Arra gondolt, hogy igaza volt korábban a királynak. Tényleg el kellett volna vonulnia gondolkozni ezen, mielőtt szembement az érkező ellennel, a fényekkel. Hisz a saját létével, képességeivel se volt tisztában. Teljes kháosz volt benne minden. Elkapkodta. Nem csoda, hogy vesztettek, elbuktak. És lámcsak… a sors most rákényszeríti erre. Arra, hogy gondolkodjon. Ebben a helyzetben alig tehetett volna mást. Ezen töprengett, miközben egy különös erő lágyan egy másik világba vonta, hátrahagyva testét, elvesztve eszméletét.


#fenyekesarnyak 9. rész
A fura kis lények korábban messze elkerülték. Nem kedvelték se a stílusát, se azt, amit tőle kaptak. Most azonban… érzékelték a jelenlétét… de az erejét alig. Óvatosan kúsztak közelebb, bátortalanul, de mindenre elszántan. Lassan nyitotta fel smaragdzöld szemeit. Körötte szürkésen, barnásan elmosódott a világ. Mintha szél fújta volna a homokot egy késő őszi alkonyon. Aranylón csillogtak a porszemek. Érezni azonban nem érzett szelet, mégcsak egy kisebb szellőt se. Nem mozdult semmi. Megpróbált felkelni, de mintha ólomsúlyok húzták volna a testét, a talajhoz rögzítve őt. Lélegezni próbált, de csak nehezen, összpontosítva sikerült. Oldalra fordította a fejét és látta, közelednek hozzá a lények. Érezte, azért, hogy szétszaggassák, magukkal ragadják. Mélyet sóhajtott, mert észrevette, hogy még mindig hiányzik a fél teste. Nem értette, hisz a valós világot már hátrahagyta. A távolból még hallotta a lány szavait, amint közvetítette, hogy éppen mit tesz.
Fel kellett volna ülnie, kelnie és elrettenteni mindent, ami közeledik, mindaddig, amíg teste új erőt nem gyűjt és magához nem tér. Nem hagyhatta, hogy elvigyék. Még nem. Nem halhatott meg. Ezúttal azonban… valami megváltozott. Már nem akarta annyira az életet. Azt hitte, legalább itt, a túlnan vidékén, amíg várakozik, ismét önmaga lehet, de tévedett és ez elkeserítette. Még itt is… csak a fél teste volt meg. Nem értette. Hogy veszíthette el ennyire a másik felét? De legalább változna át! Bármivé. Már az se érdekelte, ha újra Asté lesz… de nem történt semmi. Mintha a fények gömbjének ereje végzetesen kettéhasította volna. Arra gondolt, hogy vajon ki is ő most tulajdonképpen? És egyáltalán miért változott át fekete, bőrszárnyú Phosphorrá ismét, amikor ragyogó pilinke lehetett pár pillanatra? És miért nem működött az ereje? Miért nem volt képes regenerálódni teljesen? És még most se… Ez hogy lehetséges? Fogalma se volt róla.
Le szeretett volna futni a virágos völgybe, amit képzeletével teremt és újra élvezni akarta a napfényt, mégha az, illúzió is lett volna csupán. Pilinkének akarta képzelni magát. Teste azonban nem mozdult. Valami különös, sárszerű energia örvénylett körötte. A lények egyre bátrabbul közeledtek és egyszer csak rávetették magukat. Sietve fordította meg maga mellett bal tenyerét és szorította a talajra, hogy teleportáljon, de ezúttal ez se sikerült neki.
Ekkor hasított fel a váratlan fény a magasban és már be is csapódott mellette, majd a tüzes lidérc testet öltött és riadtan menekült minden. Ahogy megfogta Phosphor balját, az ránézett és pillanatok alatt kitisztult az ég. Még mindig különös, festői hatást keltett a táj, de legalább eltűnt minden rémisztő teremtmény és a sáros energia is lekúszott főhősünk testéről.
– Szeti! – suttogta a lidérc – Csakhogy megvagy! Mi ez a hely? Nem tudtál kellemesebbet kitalálni, ahová elrejtőzhetsz?
– Nem vagyok itt… valójában… – felelte a kérdezett, miközben a lidérc átkarolta a vállát és felemelte a fejét.
– Hogy érted ezt?
– A testem… én csak elvesztettem az eszméletem és ilyenkor mindig ide kerülök.
– Igen. Hallottam, hogy rendbe hoztad a kovács lábát. Mondhatom, nálad ostobábbat még nem ismertem. Nem várhatott volna ez még? Az a fickó már sok száz esztendeje elvolt nyomorékon. Még egy kis időt, várhatott volna…
– Jól van, na… Hirtelen ötlet volt. De nem bántam meg.
– Sejtettem – morgolódott a lidérc.
– Nem kell aggódni… Legfeljebb néhány árapály és magamhoz térek ilyenkor. Addig meg a testem… – elakadt a szava, miközben behunyta szemeit és a táj ismét elborult.
– Hol van a tested?
– Biztonságban… – lehelte a szót.
– De hol?
Kérdésére azonban már nem kaphatott választ. Úgy tűnt, Phosphor ezúttal még itt, az asztráltérben is képes volt arra, hogy elveszítse az eszméletét. Sietve fordította meg úgy, hogy szabadon lélegezni tudjon. Lidaster még sose járt ilyen vagy hasonló helyen eladdig. Nem tudta, milyen szabályok vonatkoznak rájuk e térben és mikre számíthat. Hasra fordította hát Phosphort, majd felkelt és figyelt. Fellángoló alakjának tüze messze riasztotta a lényeket. Várt. Nem tudta mit tegyen, de azt igen, hogy nem hagyhatja magára. Egyetlen pillanatra se. Remélte, hogy igaz lesz, amit Phosphor mondott és elég várniuk. Csak nézte őt, borzasztó állapotát és ő se értette, hogy ha ez valóban valamiféle asztrális tér, ha csak a lelke van jelen, akkor miért nem képes bármivé átváltozni. Aztán egyszer csak észrevette, hogy ezüstösen felfénylik Phosphor jobb orcája és megjelent rajta az a fémarc, amit még ‘Éfaisztosz asztalán a barlangban látott.


#fenyekesarnyak 10. rész
Miután a király a kíséretével együtt távozott a vulkán belsejében húzódó barlangrendszerből, a kovács feltápászkodott és leült az ágy szélére. Őt is aggasztotta, amit a király mondott. A lányról, akit Phosphor mellé adott nem hallotta még, hogy bármilyen szinten is értett volna a gyógyításhoz. Tudta, ha Phosphor elájul, nem fogja tudni, hogy mit tegyen. Csak egy esélye volt. Ha mielőbb beszél a lánnyal. Ezért is nem mozdult, nem hagyta el a kis helyiséget. Remélte, hogy a lány visszajön azonnal, ha valami gond adódik. Ezen töprengett és azon, hogy miért nincs még egy medalionja, amikor hirtelen megjelent a lány.
– ‘Éfaisztosz! – suttogta.
– Gond van?
– Nem! Nyugalom. Most ugyan nincs magánál, de előtte elmondta mit tegyek. Biztosítottam a légzését. Jól van. Csak azért jöttem, mert azt mondta, hogy több árapálynyi ideig is eszméletlen szokott ilyenkor lenni. Arra gondoltam, addig úgyse érez fájdalmat. Esetleg fel lehetne csatolni rá a… – szándékosan nem mondta tovább.
– Igaz – bólintott rá a kovács, azzal lassan felkelt. Még nem szokott hozzá ahhoz, hogy teljesen ép mindkét lába, ezért muszáj volt használnia a mankóit. A lány belekarolt és miközben másik kezével a falat simította, a kovácsműhelynek berendezett barlangrészbe kísérte át.
– Egyelőre csak az arc része van kész és a lába – jelentette be – A kar precízióján még Thánáthosz dolgozik. Én most csak az arcát fogom tudni elhelyezni – azzal már el is tűntek, majd kisvártatva megjelentek a hercegnői lakosztályban.
– Egek! Ez döbbenetes! – lepődött meg a kovács.
– Mi a baj? – kérdezte a leány aggódva.
– Semmi csak… kár, hogy nem látod ezt a helyet. Ez valami lenyűgöző. Hol lehetünk? – azzal az ablakhoz botorkált és kitekintett. Messzire lehetett onnét látni a völgyben. Mindenütt impozáns tornyok, gazdagon díszített ornamentika. Miközben ámuldozott, a leány már Phosphor mellé térdelt és közelhajolva figyelte, lélegzik-e még. Lassan, de szabályosan vette a levegőt.
– Na, akkor lássuk! – jelentette be megfordulva a kovács és letérdepelt ő is mellé. Elfordították az arcát és óvatosan elhelyezték a fémesen csillogó félmaszkot, melyen még egy szarv is díszlett. Pontos, szimmetrikus mása a baloldalinak. A fém alá puha, komfortfokozó rétegek kerültek. Miután ráerősítették, a kovács elégedetten dőlt hátra:
– Kár, hogy nem látod, szerintem mesteri munkát készítettem.
– Akkor most következhet a lábszerkezet? – kérdezte a leány.
– Nem, még nem. Ahhoz szükségünk lenne Thanathosz segítségére.
– Vigyázok rá, amíg idehívja.
– Nem. Még nem lehet. Azt mondta, egy ideig nem akarja őket látni.
– De nem is látná. Hiszen most nincs magánál. Mire felébred, kész is lehetne, nem?
– Végülis… – morfondírozott a kovács.
– Lelkileg is jobb lenne neki így, mintha csak akkor kezdenénk bele, amikor már magához tért – folytatta érveit a lány – Jobb, ha nincs közben a tudatánál. És nem csak a fájdalom miatt…
– Ez igaz.
– És azt mondta több árapálynyi időnk van. Addig ketten bőven befejezik, nem?
– Rendben! – felelte a kovács, mert nem talált több ellenérvet. – Vigyázz rá addig! Megkeresem Thanathoszt, elkészítjük a kart is és jövünk – azzal sietve fogta kezébe a medaliont és már el is tűnt.


#fenyekesarnyak 11. rész
Nem kellett sokat keresgélnie Thánáthoszt. A barlangba visszatérve már ott találta őt. Elmélyülten dolgozott a láb precíziós részein.
– Hamarosan elkészülök – jelentette be anélkül, hogy feltekintett volna, amikor észlelte a kovács érkezését. Az, egy pillanatra megtorpant és elgondolkozott, majd úgy döntött, hogy nem zavarja a munkában. Végül is épp nem volt semmiféle vészhelyzet. A király is feleslegesen aggódott. Phosphor ugyan elájult, de biztonságban feküdt a lehető legkellemesebb helyen, az egykori hercegnői lakosztályban. Nem lehetett semmilyen gond. Legalábbis úgy tűnt. Elhatározta hát, hogy nem zavarja meg a mestert a munkájában. Félrevonult. Arra gondolt, hogy talán a királynak mégis szólnia kellene, hisz bizonyára nagyon aggódhat. Ám a medalionnal csak olyan helyre lehetett eljutni, amit már a használója látott vagy ahol már a medalion járt. Ő viszont már oly régóta remete életet élt. Nem ismert túl sok helyet. A birodalmat pedig egyáltalán nem. Aligha találhatott volna rá az uralkodóra. Persze megkérdezhette volna Thanathoszt, de őt inkább hagyta dolgozni, hogy mielőbb elkészülhessen.
A király mindenekelőtt Lidasternek, a lidércnek szólt, őt kérte meg, hogy segítsen. Aztán a szélrózsa minden irányába kiküldte a szárnyas mavrikurgokat a hírrel, hogy Phosphort keresi, de persze nem mozgósíthatott mindenkit, nem adhatta parancsba, hogy keressék, hisz a történtek után ez nem lehetett a legfontosabb. Amikor megkérte Lidastert és az eltűnt, de nem tért vissza, nem tudta mit tehetne még. Persze a néppel, a többiekkel kellett volna törődnie, de nem tudott összpontosítani. Gondolatai folyton Phosphor, azaz Szeti körül jártak. Az egyetlen, aki tudhatott bármit, akitől valamit még remélhetett, az a kovács volt. Elhatározta, visszatér hozzá pár pillanatra és feltesz még neki pár kérdést.
Amikor kíséretével megérkezett, azonnal észrevette, hogy hiányzik a maszk, de nem tette szóvá, csak kérette a kovácsot.
– Hogy van Phosphor?
– Honnét tudhatnám? – lepődött meg a kérdezett.
– Onnét, hogy mióta utoljára itt jártam, azóta találkoztál vele.
– Én? Honnét vesz felséged ilyesmit?
– Ugyan! – vonta össze ‘Ádisz a szemöldökét – Nem kell mellébeszélni. Tudom, hogy nála jártál. Sokmindent tudok. Többet, mint hinnéd. Azt viszont nem, hogy milyen állapotban van. Megértem, hogy nem akar látni engem, bár fel nem foghatom az okát… azt is megértem, hogy te ezt tiszteletben tartod, de beszámolhatnál legalább arról, hogy mi van vele. Magához tért már? Tudnom kell mi van vele. Ígérem, ennyi nekem elég.
A kovács elgondolkozott pár pillanatra.
– Rendben hát – felelte aztán – Még nem tért magához, de jól van. Az állapota stabil. Előre szólt, hogy mi fog vele történni és, hogy több árapály is eltelhet, mire magához tér. Tehát gondoskodni tudtunk róla. Most biztonságosan fekszik, nem nyelheti félre a nyálát, szabadon kap levegőt. Nem kell aggódni miatta. Van mellette egyébként most is valaki.
– Lidaster?
– Nem. De megbízható.
– Jól van. Megpróbálok bízni benned. Itt hagyok egy követet, akivel üzenhetsz. Kérlek, jelezz bármilyen változásnál! Rendben.
– Úgy lesz. Ne aggódjon, számomra is fontos az élete! Megmentett. Önzetlenül segített. Tartozom neki.
– Rendben… – felelte erre a király, majd visszatért a völgybe, a népéhez, ahol még mindig szükség volt rá, a segítségére.


#fenyekesarnyak 12. rész
Thánáthosz lassan elkészült a munkával, majd pedig feltekintett, megtörölve homlokát ruhája ujjába.
– Nna! Szerintem kész! Jobb lett, mint az eredeti. Jössz? – fordult a kovácshoz. – Ráerősíthetjük.
– Persze. Megyek, de… – sántikált oda ‘Ephaisztosz. Még mindig nem szokta meg, hogy rendesen is járhat, de azért rá is játszott kicsit. A mankóit is használta.
– Mi az, hogy de? – nézett rá Thánáthosz rosszat sejtve.
– Phosphor már nincs a sátorban.
– Mi az, hogy nincs??
– Nem kell aggódni. Csak azt kérte, hogy mentsem ki onnét, mert ott folyton körötte nyüzsögtek. Elege volt önből és a királyból. Csendet, nyugalmat akart. És azt, hogy ne lássák ilyen állapotban.
– Mi ez az ostobaság? – húzta fel szemöldökeit Thánáthosz – Mi itt mind azért dolgozunk, hogy jobban legyen. Hol van? Azonnal vigyél hozzá!
– Csak, ha megígéri, hogy nyugodt hangon beszél majd vele, amikor magához tér!
– Mi az, hogy magához tér??? Nincs magánál? Mi történt? Mikor? És miért nem szóltál azonnal? Induljunk már!
– Mondom, hogy nincs semmi gond. Jelezte, hogy valószínűleg hosszú időre elveszti az eszméletét, így…
– Mi az, hogy jelezte? Mit tett? Kire vesztegette az energiáját?
– Rám.
– Tessék????
– Rendbehozta a lábaimat.
– Nem úgy tűnik… – mérte végig Thánáthosz.
– Még nem volt időm megszokni, de már tökéletes mindkét lábam.
– Majd én eltöröm mindjárt mindkettőt, ha azonnal meg nem mondod, hol rejtegeted a fiam!
– Tehet bármit, én mellette állok és tiszteletben tartom a kérését. Most is csak azért vagyok hajlandó odavinni önt, hogy ezeket felcsatolhassa. De meg kell ígérnie, hogy távozik, mielőtt Phosphor magához tér.
– Ekkora ostobaságot! Gondolod, nem fog feltűnni neki, hogy ott jártam?
– Nyilván utólag észreveszi, de… most tényleg el kell magyaráznom mi az a diszkréció, a tapintat?
– Jól van, értem én. Csak induljunk végre!
– Előbb ígérje meg, hogy tiszteletben tartja Phosphor döntését és kéréseit!
– Jól van, ígérem, csak haladjunk! Lehet, hogy te nem fogod fel, de nagyon veszélyes, amit tett. Bele is halhat.
– Már többször ránéztem. A légzése, a szívverése még mindig éppoly egyenletes, mit az elején.
– Jól van, de ne húzd már tovább az időt!
Még két pillanat és már meg is érkeztek az egykori hercegnői lakosztályba. Thánáthosz sietve térdepelt le a fia mellé, de aztán megnyugodva látta, hogy a kovácsnak igaza volt. Az állapota teljesen stabil. Lassan lélegzett ugyan és a szívverése is alacsony lett, de nem sokkal kevesebb a szokásosnál. Látta az erőteret is kavarogni körötte. Úgy tűnt, tényleg újratöltődik. Megnyugodva, mélyet sóhajtva túrt hullámos hajába.
– Jól van, akkor tegyük rá a lábat! Ezzel is időt nyerünk. Amikor magához tér, már talpra is tud állni. Mintha mi se történt volna – jelentette ki kissé érzéketlennek tűnő hangon és már neki is kezdett a munkának. A sérülés mértéke miatt nem volt könnyű dolga a rögzítésnél, de végül szíjak segítségével is megerősítette – Nna! Jobb lett mint új korában. Biztos, hogy meg lesz elégedve vele. Most menjünk! A kar esetén még le akarok cserélni pár alkatrészt. Azokat újra kéne készítened.
A kovács csak bólintott, úgy, ahogy a hellének szokták, ellenkező fejmozdulattal és már indultak is, hogy folytassák a munkát. Igyekezniük kellett, mert Phosphor már bármelyik pillanatban magához térhetett. Legalábbis ezt gondolták róla. Ezúttal tehát nem teleportáltak hozzá oly gyakran. Mindketten, minden figyelmüket a feladatra összpontosították. Nem sejtették közben, hogy ez milyen végzetes figyelmetlenséggé válhat.


#fenyekesarnyak 13. rész
Így telt szép lassan az idő. Lidaster nem merte magára hagyni Phosphort egyetlen pillanatra se. Csak várt. Azt hitte, elhitte, hogy az idő megoldja és majd magához tér… De aztán… hosszú idő után egyszer csak váratlanul a helyzet rosszabbra fordult. Phosphor az asztráltérben halványodni kezdett. A lidérc először azt hitte, hogy azért, mert éppen magához kezd térni odaát, de amikor különös hófehér lények kezdtek gyülekezni köröttük, már rosszat sejtett. Fogalma se volt arról, hogy mit tegyen. A legkülönfélébb lények kezdtek egyre közelebb és közelebb merészkedni. Lángjának erejével tudta csak távol tartani őket. Biztos lehetett abban, hogy ha csupán egyetlen pillanatra is távozna, hogy segítséget hozzon, azonnal rávetnék magukat Phosphorra. Így is épp elég baljósan köröztek, bár még egyelőre biztos távolban tőlük. Persze teleportálhatta volna őt innét, de ő csak egy lidérc volt. Hozhatott, vihetett tárgyakat, lényeket, de… bárhova is vitte volna… az asztrálsíkon mások nem láthatták őket… baráti segítséget így aligha kaphattak volna… ráadásul, jól tudta, hogy a halál küldöttei, mindenhol rájuk találnának. Emlékezett még egy korábbi gazdájára, aki örökké akart élni és el akarta kerülni ezeket a lényeket. Ehhez az ő segítségét kérte. Eredménytelenül. Nem tehetett tehát mást. Várnia kellett. Várni, és remélni…
Három nap egy esztendő, hat árapály lassan a végéhez közeledett. ‘Adisz már igen nehezen bírta. Szemei le-lecsukódtak. Mégiscsak ember volt. Egyszerű ember. Se több, se kevesebb. Ám nemcsak az ő ereje kezdett már fogyni. A fények támadása mindenkitől azonnali hadrendbeállást, cselekvést igényelt. Az első és legfontosabb a holtak és sebesültek mentése volt, a föld alatti járatrendszerekbe, de közben a különleges egység jelenléte megtriplázódott. A fénygömb felrobbantásával megfordult a kocka. Ismét fölénybe kerültek a sötétséghez szokott árnyak és igyekeztek annyi foglyot ejteni, amennyit csak lehet, miközben alaposan ellátták a támadók baját, a határhegyen túlra visszazavarva mindet. Mindent megtettek azért, hogy többé még csak gondolatban se jusson eszükbe egy újabb támadás.
A király a legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy minél több lelket sikerüljön megóvnia, történjék bármi. Ezért aztán rendkívül fejlett túlélési rendszert dolgozott ki. A birodalmában gyakorlatilag szinte mindenki kapott gyógyítói kiképzést, így mind tudták mit kell tenniük, amikor mellettük mások a porba hulltak.
Szerencsére az őslakosok számíthattak még a különleges képességekkel rendelkező fekete pilinkékre is. Ők voltak azok, akik egykoron nem álltak senki oldalára, amikor Phosphor, még az előző életében pilinkeként kirobbantotta a saját világukban mindent feldúló háborúját. Fekete pilinkévé lettek azok is, akik a végletekig kitartottak volna mellette. A vele ellenségeseket azonban nem fogadta be ez a világ. Ők lettek a fehér pilinkék. És sajnos ezúttal ők szinte mind a fények mellé álltak, részt vettek az árnyak váratlan lerohanásában.
Réges-régen előbb két, majd három részre szakadt a pilinkék népe. Testvér, testvér ellen harcolt, ám az egyharmaduk félrevonult… ők békére vágytak, ezért később mindkét fél megvetette őket. Üldözöttek lettek, akik csak az árnyak zord, sötét vidékén, egy magas fennsík barlangjaiban tudták meghúzni magukat. Később, miután a király létrehozta birodalmát, ők is részévé válhattak. Elnyerték a bizalmát, oltalma kiterjedt föléjük is. Kaptak az átokporból is, abból a fekete főzetből, mellyel maga a király is gyakran festette be a bőrét, amikor a vadonba kimerészkedett és amellyel annak idején az általuk először látott fényes lényt, az első pilinkét is bevonták, óvták, leplezték. A különleges anyag, nagyon nagy szolgálatot tett. Eltakarta őket és így többé nem vették már oly könnyen észre őket a ragadozók. Újra biztonságban érezhették magukat. Újra élhettek. Hálából képességeiket az uralkodó szolgálatába ajánlották. Ők voltak azok, akik ezúttal is sietve teleportáltak a halottakhoz, hogy egyetlen érintésükkel visszahozzák őket. Egy ideig ezt még meg tudták tenni.
Phosphor ereje hasonló volt az övékéhez, hisz előző életében ő volt az a bizonyos első pilinke, de eme történetünk idejére még nem tértek vissza emlékei, képességei is csak alig. Ő még nem tudott korlátlanul regenerálódni, gyógyítani, újjáéleszteni másokat. Ezért omlott össze már attól, hogy a kovácson segített. Minden alkalommal ez történt vele, ha valakit a halálból hozott vissza, de most, a fénygömb lerombolása után már egy egyszerű gyógyítás is túl nagy megpróbáltatást jelentett a számára. Energiát veszített. Túl sokat. És mintha ez nem lett volna elég… az asztráltérben még teleportálni is megpróbált. Megérintette a talajt… és úgy feledte kesztyű nélküli kezét, miközben elájult. A föld pedig… mint a száraz szivacs… a bal tenyerén át… egyre csak szívta testéből… lassan, de biztosan az életet. És ezt senki se tudta, senki se vette észre. Aztán nem maradt más belőle, csak egy felszálló sóhaj, egy halvány energiafoszlány…
A király, a birodalom legjobb gyógyítóinak egyike, a legsúlyosabb sérültek gyors ellátását végezte, egyszer itt, másszor amott megjelenve medalionja segítségével. Persze egyszerűbbnek tűnt volna, ha inkább a rászorulókat gyűjtik egy helyre, de azok, olyan állapotban aligha bírták volna ki a teleportálást. Ahogy telt az idő, egyre jobban érezte a fáradtságot, de még ki kellett tartania. Fáradtan törölte meg homlokát, miután elállított egy súlyosan vérző sebet az egyik demiurg harcos nyakán, melyet az, pár pillanattal korábban kapott. Az ellenség nagy része addigra már megfutamodott, de még akadtak pallossal hadonászók, még hullottak porba árnyak, bár már egyre ritkábban.
Mindenki különleges karkötőt hordott, amivel jelezni lehetett, mekkora a baj. Így a gyógyítók szervezetten haladhattak egyiktől a másikra. Miután végzett, még sóhajtani se állt meg, máris teleportálta magát a következő sérülthöz. Egy fekete pilinke feküdt a porban. Saját erejéből nem tudott regenerálódni, mert egy nagyobb szablya állt mélyen a hátában, egyik szárnyát is átvágva, erősen vérzett. Sietve rángatta ki belőle az acélt és már ment is volna tovább, de ekkor…
ekkor váratlanul meglátta a koromfeketén ködlő formát, ami alakot öltött, majd kirajzolódott előtte Phosphor. Bőre halovány volt, mintha csak részben változott volna át. Jól kivehetőn látszott azonban hatalmas bőrszárnyainak sziluettje és az arca… smaragdzöld szemei már-már alig fénylettek. A király dermedten torpant meg, miután felállva hátrált egy lépést. Meg is ingott. Megszédült kissé. Tudta, hogy lassan a kimerültség határára ér, de nem gondolta, hogy máris megkezdődnek nála a fáradtság okozta hallucinációk. Csak dermedten, tágra nyílt szemekkel nézte:
– Sajnálom… – suttogta a jelenés, egyenesen reá tekintve.


#fenyekesarnyak 14. rész
– Ezt nem hiszem el! Máris elkezdődtek a hallucinációim… – bosszankodott a király, megrázva a fejét, hogy úrrá legyen fáradtságán. Ekkor hallotta meg a fekete pilinke hangját a háta mögül, amint ámulva sóhajtotta a nevet:
– Lúszfer!
Meglepve fordult felé. Gávriel arcán csodálat, tisztelet és meglepettség keveredett. Követte tekintetének vonalát és észlelte, hogy ugyanazt a jelenést nézni.
– Te is látod őt? – tekintett rá vissza újra.
A kérdezett csak bólintott, rendesen, nem hellén módra. A király tudta, hogy ez náluk az igent jelenti.
– Sajnálom… – suttogta közben ismét Phosphor árnya.
– Mit… ? – röppent fel a király meglepett kérdése, miközben ismét felé fordult.
– Vége… csak el akartam… búcsúzni még… mert… meghalok.
– Dehogy halsz! – ugrott előre ‘Adisz és meg akarta ragadni a karját, hogy erősen megrázza, kizökkentve révült keserűségéből, de átsiklott rajta a keze.
– Sajnálom… ostoba voltam… nem kellett volna elvonulnom… megkérnem a kovácsot…
– Azt mondd, hol vagy!
– Csak… azért jöttem… – folytatta tovább Phosphor álmatagon.
– Nem érdekel, miért jöttél! – szakította félbe erélyesen a király – Azt mondd, hol fekszik a tested! – parancsolta, miközben már meg is ragadta véres kezével a medalionját, hogy azonnal teleportálni tudjon, amint elhangzik a hely neve.
– Én csak… meg akartam… köszönni, hogy…
– Szeti! Hallasz te egyáltalán engem? – azzal egészen közel hajolt hozzá és úgy nézett mélyen a zöld szemekbe. – Szeti! – kiáltott rá újra, mire összeszűkültek résnyire Phosphor függőlegesen hasadt pupillái és reá fókuszált:
– Nincs már… sok erőm… – suttogta.
– Épp ezért mondd meg a helyet! Azonnal! Hol vagy?
Phosphor elvezette tekintetét a király mellett:
– Gávriel… – ismerte fel az éppen felkelő alakot. A fekete pilinke súlyos sebe addigra már beforrt és felemelkedett a porból, szárnyait megmozgatva. Ő volt annakidején a legeslegjobb barátja, akire mindig számíthatott, aki a legvégsőkig kitartott mellette és aki a halála után is mindenütt kereste őt maréknyi csapatával, hosszú-hosszú évszázadokon át… míg végre reá talált, amikor Phosphorként az árnyak világába lépve, még a folyó partján összetűzésbe keveredett a holtak szellemeivel, Ázimor hordájával. Akkor is ő mentette meg az életét, de ezt csak később, sokkal később tudta meg.
– Mondd meg, hol vagy, hogy segíthessünk! – kérte Gávriel is lágyan zengő hangján.
– Jól vagy? – lehelte a szót reá tekintve Phosphor. Erre a király határozottan lépett elébe, kettejük közé.
– A helyet! – parancsolta, de látta, hogy Phosphor alakja már halványodik… érezte, ki fog késni az időből, ezért így folytatta: – Emlékszel a kovácsra… a barlangra?
– Igen…
– Adott egy medaliont neked, ugye?
– Igen…
– Hová mentél vele?
Úgy tűnt, Phosphor mélyen elgondolkodik… aztán váratlanul valami olyan történt, amire a király egyáltalán nem számított. Főhősünk alakja hirtelen feketén sötétlő köddé vált… aztán egy pillanatra mintha látni vélte volna Asté hercegnőt és erős jázminillatot érzett.
– Köszönök mindent… – hallatszott még a suttogó szó a térben, de a jelenés már eltűnt tekinteteik elől.
A király azonnal felismerte a helyzetet. Tudta, hogy kérdésével ő irányította Phosphor gondolatait Astéra és az illatra, melyet nyilván éppen érzett, azon a helyen, ahol feküdt, ezért manifesztálta utolsó erejével, önkéntelenül. Ez pedig csak egyet jelenthetett.
– A palotába megyünk! Azonnal! – kiáltotta, miközben baljával már meg is ragadta a fekete pilinke karját és teleportáló medalionja segítségével már száguldottak is téren és mindenen át.


#fenyekesarnyak 15. rész
Szemisz, a vak leány miután először megérkezett a hercegnői lakosztályba, majd pedig biztonságosan elhelyezte az eszméletét vesztett főhősünket a padlón, elhatározta, hogy felfedezi a helyet. Miközben óvatosan körbetapogatózott két ajtót is talált, de mindkettőt kívülről zárták. A tágas lakosztály falai mentén egyébként cirádás, díszes, sokfiókos, polcos bútorok sorakoztak, rajtuk rengeteg könyvvel. Aztán egy nehéz, tömör íróasztalnak ütközött. Rajta tinta, írószerek, egy háromágú gyertyatartó, néhány érdekes tárgy, amiről nem tudta eldönteni, hogy mi lehet. Kihúzta a fiókokat is és alaposan átnézett, megtapogatott mindent, végig a falak mentén is, de semmi különöset nem talált. Az asztalnál azonban… kellemesen meleg levegő símogatta arcát. Azonnal tudta, hogy egy nyitott ablakon át áramlik be a levegő. Ahogy felmászott az asztal tetejére a beáramló, különleges, gyengéden szexi, mámorító illat egyre intenzívebbé vált. Kezei hamarosan dús lombú virágokba botlottak. Végig, az egész párkányt belepte az aprószirmú növény, melyekből az édes bódítás áradt. Óvatosan felállt és a félfába kapaszkodva átlépett rajta. Remélte, hogy talál valamiféle párkányt, amin a szomszédos helyiségekbe átaraszolhat, de tévedett. Csalódottan tért vissza, miután érzékelte, hogy erre se lelhet kiutat.
De hova is ment volna és kihez? Nem ismerte a palotát, nem ismert ott szinte senkit. Megkapaszkodott a súlyos drapériák egyikében és lemászott az asztal lapjáról, majd visszatért Phosphorhoz és újra ellenőrizte a légzését, szívverését, de egyik se változott. Így telt-múlt az idő, mígnem egyszer csak a kovács megjelent Thanathosszal együtt és átadta nekik a helyet, hogy a fémes félmaszkot elhelyezzék.
Miután távoztak, Szemisz, a vak leány visszakuporodott ismét Phosphor mellé, újra ellenőrizte, majd tovább várt.
Így telt-múlt az idő. Aggódva figyelte légzését, szívének dobbanásait, bár azt mondták neki, nem gond, hogy ez utóbbi nem több, mint negyven szempillantásonként, ami nagyjából másfél percnek felelt meg, de e mértékegységet akkoriban még nem ismerték, nem használták e világban. Azt mondta Thánáthosz, hogy emiatt nem kell aggódni, márcsak azért se, mert gyakran ellenőrizték és nem változott. Azt hitték, ez már így is marad. Nem sejtették, hogy odaát, a túlnani asztráltérben Phosphor meghoz egy rossz döntést és megkísérel önerőből teleportálni, megérintve kesztyű nélküli kezével az ottani talajt és emiatt hirtelen elkezd szivárogni az a kevés energiája is, ami még megmaradt.
Szemisz szinte azonnal észrevette, hogy baj van, de fogalma se volt mit tehetne. Ezúttal nem hagyták hátra neki a medaliont se, mondván, hogy hamarosan jönnek, de… belefeledkezhettek a munkába, mert azóta igencsak sok idő telt el. Nem tudta mit tegyen. Ha látott volna se tudta volna elhagyni a helyet. De mégha valamiképp ki is jutott volna, nem ismerte a palotát. És egyébként is… a történtek után egy lélek se járt arra… Hogy hozhatott volna segítséget? Úgy tűnt, semmit se tehet. Csak fogta Phosphor bal csuklóját és figyelte pulzusát, mely érzékelhetően lassulni kezdett. Tudta, már csak pillanatok lehetnek hátra. Elméjében sietve cikáztak a gondolatok. Nem volt semmi használhatónak tűnő ötlete. Tudta, többet nem tehet, minthogy mellette marad a végső pillanataiban.
Óvatosan közelebb húzódott hozzá és odabújt mellé, miközben ujjait ujjai közé fonta, homlokát fejéhez érintette. Ekkor villant be képzeletébe a kép. Egy különös helyet látott és egy különös, lángoló lényt… aztán észrevette a lábainál fekvő halványodó alakot. Phosphor volt az. Fénylett arcán a félmaszk és jobb lába helyén Thánáthosz mesterműve, de nem volt eszméleténél és egyre halványodott. Szemisz gyakran élt át hasonlót és ilyenkor mindig látott is. Nemcsak formákat, színeket is, de erről senkinek se beszélt. Jósnak hitték, olyannak, aki látja a jövőt, pedig ő csak a jelent látta, képzeletében betekintve más helyszínek éppen akkor zajló eseményeibe. Tudása így időnként meghaladta másokét, jobban átlátta a helyzeteket, azt, hogy ki hol van, mit mond vagy tesz éppen, és ezek alapján, gondolatban logikusan előrefutva a jövőben tudott gyakran beteljesülő jóslatokat mondani.
Képzelete előtt hamar változott a kép és megpillantotta királyt, aki éppen egy fekete pilinke hátából rántott ki egy szablyát, hogy az, így, újra könnyedén regenerálódhasson. Ekkor látta meg Phosphor alakját, ahogy a megjelenő feketén gomolygó füsből kirajzolódott. Hallotta minden egyes szavukat. Azonnal tudta, hogy mi a helyzet. Phosphor haldokolt. Tudta, mert érezte miként lassul le egyre jobban a szíve. Márcsak olykor-olykor dobbant egyet. Hallgatta képzeletben a párbeszédüket és várta… remélte, hogy Phosphor kimondja, elmondja nekik, hogy hol hever a teste, de… egyre jobban látszott, hogy ez nem fog megtörténni és akkor… akkor eltűnik, mint egy sóhaj, végleg és nincs visszaút. Valahogy jelezni kell nekik! De hogy? Miként?
Ekkor jutott eszébe az ötlet. Sietve pattant fel és ezzel megtört a varázs, de nem érdekelte. Az asztalhoz rohant és áthajolva rajta, tépett egy csokorral a virágokból, majd visszasietett hozzá. Arra gondolt, hogy ha odaát is megjelent rajta Thánáthosz által készített láb és fémarc, az csak azért történhetett, mert érezte, amikor felcsatolták és tudata ereje emiatt manifesztálta. Akkor viszont… elméje, ha megérzi az illatot… Tudta jól, hogy evirág nem terem e földön. Tudta, mert ismerte, hogy nem más az, mint a jázmin, a napfényes világ virága. Tudta, hogy az egyik hercegnő lakosztályában vannak. A király egyik lányának szobájában. Biztos volt abban, hogy ha Phosphor által megjelenik az illat, akkor az uralkodó tudni fogja vagy legalábbis megsejti majd, hogy hol tartózkodnak. Aztán pedig , mivel látta nyakában a medaliont, tudta, egyetlen pillanat és meg is érkezhetnek. És ha hozza magával a fekete pilinkét, és miért ne hozná, akkor az majd az érintésével, különleges gyógyító erejével pillanatok alatt visszahozza őt az életbe.
Sietve nyomta hát az egész csokor negédes illatot Phosphor arcához. Már nem látta őket, csak remélhette, hogy működik a terve. Aztán csak várt. Várt és remélt, miközben már azt se tudta, dobban-e még egyet főhősünk szíve. Úgy tűnt sokáig tart, úgy tűnt, mintha már el se jönnének, de valójában nem telt bele sok idő és már meg is jelentek mindketten. Gávriel, a fekete pilinke azonnal felmérte a helyzetet és sietve térdepelt főhősünk mellé, hogy megérintve újult erővel töltse fel és így visszahozza az életbe.


#fenyekesarnyak 16. rész
Gávriel mindkét kezével egyszerre érintette meg Phosphort. Tenyerei alatt felizzott a fény. Azonnal nagy mennyiségű energiát kellett átadnia. Nem tétovázhatott. Mozdulatának következménye egy mély sóhaj lett, de főhősünk nem tért magához. Megvizsgálták újra a pulzusát, légzését. Immáron mindkettőt rendben találták. Phosphor azonban még mindig eszméletlenül feküdt. A fekete pilinke ismét megérintette és egy újabb energialökettel látta el, elveszítve ezzel minden erejét, ájultan omlott a padlóra. Hiába. Ezúttal se történt semmi. A király sietve térdepelt le hozzájuk, hogy ellenőrizze életfunkcióikat. Szerencsére mindent rendben talált.
– Megyek. Hozok segítséget! – jelentette be és hirtelen felpattant, megfogta medalionját, majd eltűnt.
Phosphor meglepődött, amikor váratlanul az asztráltérben magához tért. Álmatagon nézett körbe, miközben realizálódott benne, hogy mi is a helyzet, hol van. Ekkor vette észre, hogy nem messze tőle ott fekszik a lidérc. Teste még fel-fellángolt, de a köréje gyűlt hófehér, foszlányszerű lények újra és újra nekiugrottak és mintha ki, kiszakítottak volna belőle egy darabot. Energiáját elillanó lángnyelvek formájában folyamatosan vesztette. Már nem védekezett. Nem tudott mozdulni se, de még magánál volt. Phosphor azonnal megemelte balját és tett vele egy félkört, olyan mozdulattal, mintha sót szórna. Közben a kezéből a kékes energia hatalmas erővel csapott ki, messze repítve a lidérc támadóit. Őt is meglepte egy pillanatra, hogy honnét ez a hatalmas energiája. Kevesebbre számított. Jóval kevesebbre. Nem sokat törődhetett azonban vele, mert a másik irányból több fura lény ugrott rá. Tudta, hogy az asztráltérben van, így képzeletének erejével igen sokmindenre képes. Azonnal behunyta hát a szemeit. Erős fény villant fel és áradt mindenfelé a testéből. Amikor újra feltekintett, üres, kietlen pusztaság vette őket körül. Sietve mászott oda a lidérchez, aki közben felé fordult és kezdett feltápászkodni, de még nem nyerte vissza erejét.
– Hogy vagy? – suttogta.
– Megvagyok… Még… de ezek újra vissza fognak térni.
– Akkor teleportálok.
– Nincs értelme. Előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Már megízlelték mindkettőnk energiáját. Csak úgy élhetjük ezt túl, ha visszatérsz a testedbe.
– Nem tudok. Ez ilyenkor csak úgy megy, ha a testem visszaránt. Fel kell töltődnie. Ez időbe telik.
– Lehet, hogy ezt az energiát használtad el az imént és most újra várhatunk?
– Lehet – gondolkodott el főhősünk, miközben megnyalta a szája szélét – de ez az édes íz… szerintem inkább épp segítenek. – Behunyta szemeit és összpontosított, majd csak ennyit mondott. – Turbolya.
– Mi? – lepődött meg a lidérc. – Félrebeszélsz?
– Nem. Gávriel illatát érzem és…
– És?
– Fantasztikus!
– Mi az?
– Már csak ez hiányzott!
– Mondd már!
Phosphor kinyitotta a szemét és elhúzta a száját:
– Ambróziával vegyülő gránátalma…
– A király? Akkor hamarosan megmenekülünk.
– Lehet…
– Nem is örülsz?
– Azt hittem álmodtam.
– Mit?
– Nemrég beszéltem vele. Azt hittem csak képzelődök. Összevissza beszéltem neki. Rettentően kellemetlen. Kérdezte hol van a testem és nem emlékeztem. Képzelem milyen értelmesen nézhettem.
– Én is kérdeztem, de erre fogtad magad és elájultál. Szóval? Akkor hol van?
Phosphor összevonta szemöldökeit.
– Nem akartam, hogy tudjátok, de… most már mindegy. A palotában, Asté lakosztályában.
– Ügyes! Mondd csak, meg akartál halni? – kérdezte a lidérc, miközben feltápászkodott.
– Még mindig meg akarok – hangzott a meglepő felelet. – csak ti nem hagyjátok…
– Lehet, hogy gyorsabban teljesülhet a kívánságod, mint hinnéd – intett a lidérc a köröttük ismét gyülekező lényekre.
– Segíts felkelnem! – nyúlt felé baljával Phosphor. Hamarosan mindketten ott álltak az egyre szűkülő körben. Phosphor már kezdte emelni a kezét, hogy újra szétcsapjon köztük, de elegendőnek bizonyult már a mozdulata is ahhoz, hogy a lények ijedten hátráljanak. – Látod? – mosolyodott el félig – Máris tudják mi a tisztelet. – aztán letekintett fémesen csillogó lábára és megmozgatta kicsit – Thánáthosz tényleg igazat mondott. Ez szinte már jobb, mint az eredeti.
– De ez nem a valóság.
– Igaz. De nem hiszem, hogy képes vagyok jobbat elképzelni annál, mint amit ő képes megalkotni – aztán a tenyerébe nézett és az erőre gondolt, de az nem izzott fel. Ismét elhúzta a száját. Tudta, ha újra rárontanak, nem fog tudni védekezni. – Van erőd a teleportáláshoz? – fordult ismét a lidérc felé.
– Azt hiszem igen. De nem hagylak magadra, mert vissza már nem tudnék jönni.
– Pedig menned kéne. Nem foglak tudni megvédeni.
– Én akarlak téged megvédeni – felelte a lidérc.
– Fantasztikus! … Pedig jobb lenne, ha inkább vinnéd a hírét annak, hogy mi itt a helyzet.
– Nem foglak magadra hagyni.
– Kedves… és egyúttal ostoba gondolat – húzta el a száját Phosphor – És egyébként ezek bárhová követhetnek?
– Igen, mivel az adósuk vagy. Ha nem kapod az erőt Gávriéltől, akkor már nem élnél. Már az övék vagy. Egyszer régebben az egyik gazdámmal próbáltuk kicselezni őket… sikertelenül.
– De én már máskor is az adósuk voltam. Holtakat hoztam már vissza. Nem egyet. És mégis visszajuthattam… élhettem… De csak arra emlékszem, hogy mindig elájultam… aztán akár napokig feküdtem, majd egyszer csak magamhoz tértem. Hogy csináltam? Mi történt közben ideát? Miért nem zabáltak fel akkor és miért támadnak most ennyire? Vagy akkor is támadtak? De hogy védtem meg magam? Mit tettem akkor? Egyedül… És mit tegyek most? Miért nem emlékszem? – megrázta a fejét.
– Á, szóval itt diskurálgattok kedélyesen! Tehát ezért várunk odaát hiába – szólt váratlanul egy mosolygó hang és egy kéz érintette meg a vállát. Meglepetten fordult hátra. – Megint túl sokat akarsz tudni, fiam… – Thanathosz volt az.


#fenyekesarnyak 17. rész
Amikor a király látta, hogy Gávriel kimerítette erőit, de Phosphor mégse tért magához, csak ennyit mondott:
– Hozok segítséget. Sietek – azzal már el is tűnt teleportáló medalionja segítségével és megjelent a kovácsnál, a vulkán belsejében. Thánáthoszt egyedül találta. Éppen elmélyülten dolgozott a kar precíziós szerkezetén:
– Baj van. Azonnal jönnie kell.
– Mert? Mi történt? – kérdezte Thanathosz, de hangja közönyösen csengett. Fel se pillantott.
– Megtaláltuk Phosphort, a hercegnői lakosztályban, de az utolsó pillanatokban. A légzése és a pulzusa majdnem leállt. Szerencsére Gávriel újra normalizálta.
– Akkor mi a gond?
– Az, hogy bármikor újra leállhat.
– És ezért zavarsz engem? Olyan miatt, ami még meg se történt? – kérdezte, de még mindig nem nézett fel.
– De van alapja – folytatta a király – Valami nincs rendben. Valamiért váratlanul elkezdett leállni a szervezete és nem tudjuk miért. Ez szinte biztos, hogy meg fog ismétlődni.
– Azt mondod feleslegesen dolgoztam eddig a végtagokkal? – most nézett fel először.
– Ön komolyan csak ennyit fogott fel az egészből? Én meg itt pazarlom a drága időm… Megyek inkább és keresek máshol segítséget – azzal megragadta újra a medalionját. Persze magával teleportálhatta volna Thánáthoszt is, de ha ilyen a hozzáállása… mégis mi értelme lett volna?
Amint a király eltűnt, vele együtt elillant Thánáthosz közönye is. Azonnal letette, amin épp dolgozott és máris teleportált. Valójában csak arról volt szó, hogy képességeit még mindig igyekezett titkolni mások, még a király előtt is. Egyenesen a hercegnő melletti, szintén zárt lakosztályba, a sajátjába teleportált. Sietve vette le kesztyűit és lefeküdt az ágyra. Félig oldalra fordult. Mindkét kezét az arcára helyezte, hogy energiájával tarthassa meg elméje tisztaságát, éberségét. Összpontosított a légzésére, miközben szándékosan lassította azt. Nem telt bele sok idő és már érezte is az enyhe bénultságot, majd azt, hogy miként szűnik meg a gravitáció. Jól ismerte már a mélyülő vibrációt, a zúgást és az olvadó érzést. Aztán egyszerűen csak felkelt, testét hátrahagyva. A falhoz lépett és nekidöntötte hátát, így védve magát attól, hogy nagyon megszédüljön. Ismét összpontosított. Ezúttal Phosphor-ra. Közben gondolatban mondogatta a nevét. Az eredetit.
Nem telt bele sok idő és már meg is jelent nem messze mögötte az asztrális térben. Tudta, hogy Lidaster vele lehet, ezen tehát nem lepődött meg. Várt egy kicsit. Hallgatta beszélgetésüket, felmérte a helyzetet, majd döntött. Hirtelen változott fekete, füstszerű árnyékká, miközben odaszáguldott hozzá, megérintette vállát és már teleportálta is. Ekkor öltött csak újra testet, majd pedig kissé gúnyos hangon megszólította a fiát. Phosphor nem tudott azonnal frappánsan reagálni rá, mert a váratlan teleportáció nyomán erős rosszullét futott át rajta, lábai egy pillanatra megcsuklottak. Thánáthosz sietve kapott utána. Megtartotta, míg össze nem szedte magát. Aztán főhősünk meglepve tekintett körbe:
– Hová lett Lidaster? És hol vagyunk? Hová hozott?
– Megint ez a sok, felesleges kérdés. Ingatta fejét az Árny – Elhoztalak, mert négyszemközt kell beszélnem veled.


#fenyekesarnyak 18. rész
– Hallgatom – fordult felé Phosphor.
– De meg kell ígérned, hogy nem beszélsz senkinek se arról, hogy én itt voltam, se arról, amiket mondok!
– Miért? – kérdezte, de Thanathosz szürke szemei villantak egyet:
– Nincs időnk most erre! Ígérd meg!
– Rendben. Ígérem – húzta el a száját.
– Tehát tudnod kell, hogy nem fogsz tudni visszatérni a…
– De Gávriel…
– Honnan tudsz te róla? Mindegy is. Majdnem leállt a szíved és a légzésed. Gávriel ugyan az utolsó pillanatban segített, újratöltött és stabilizálta az állapotod, de ezzel kimerítette az energiáit és…
– Majd újratölti…
– Nem egyhamar, ugyanis elájult. Nincs magánál.
– Akkor majd a király úgyis hív másik…
– Hívhat bárkit. Senki más se fog tudni rajtad segíteni.
– Fantasztikus! – nevetett fel röviden Phosphor – Nem is gondoltam önről, hogy ilyen kedves is tud lenni. Eljön csak azért, hogy ezt elmondja és velem legyen az utolsó pillanataimban… ez igen rendes öntől… – azzal megemelte kissé a fejét és látványos cinizmussal nézett Thánáthosz rideg, szürke szemeibe. Az, egy ideig csak elgondolkozva állta tekintetét, majd a fejét ingatta hitetlenkedve.
– Komolyan, nem hiszem el, hogy még most is pimaszkodsz – ingatta fejét – Na, mindegy. Azért jöttem, hogy segítsek és nincs sok időnk, tehát folytatom. De jó lenne, ha nem szakítanál folyton félbe. Szóval a lényeg, hogy különleges látásom van és ugye rendelkezem még a fények tudásának nagyjával. Érzékelem az energiákat és akár sejtszinten, molekuláris szinten a részecskéket is. Látom, hogy elfogyott az erőd. Hamarosan elkezdesz halványodni. A pilinkék ereje elegendő lehet arra, hogy a teljes megsemmisülésből visszarántsanak ide újra és újra, és itt, asztrálisan megjelenj, miként most is és arra is képesek, hogy az életfunkcióidat helyreállítsák, de köréd gyűlhetnek akár százan is, nem lesznek képesek arra, hogy az életbe is teljesen visszarántsanak. És tudod miért? Mert ezúttal a te életedről van szó. Átlépted a határt, ahonnét már senki nem térhet vissza. Adósuk vagy. Másokat azért tudtál visszahozni, mert mások látták a halált és nem te. Külső segítség voltál a számukra és minden szinten regeneráltad energiáikat. Egy dolog kivételével, hiszen te eddig csak élőholtként tudtál másokat feltámasztani. De erről majd később. Ez most nem számít. Most neked is külső segítségre van tehát szükséged. Olyan valaki erejére, aki nem az adósuk, akinek ereje ki tudja javítani az energetikai tered sérüléseit, amit…
– Vajon ki segítene… vajon ki lenne ilyen erős, ilyen bátor? Kinek számítok vajon ennyire? – mosolygott Phosphor játékosan, amennyire tudott.
– Még egyszer közbevágsz ilyen cinikusan, én tényleg itt hagylak. Olyan nehéz csendben végighallgatnod? És igen, én tudnék segíteni, de…
– Hogy tudtam, hogy lesz egy DE!!! – ingatta fejét főhősünk még mindig mosolyogva.
– Te tényleg nem veszed észre, hogy jelenleg csak rám számíthatsz?
– Jól van, ne vegye a szívére! Hallgatom – azzal próbált komoly arcot vágni.
– Tudod, azt mondta a király egykor, hogy ott hibáztam el, hogy nem viselkedtem apaként veled. Sose neveltelek. Ez most is jól látszik – azzal rosszallóan mérte végig főhősünket szürke szemeivel, majd így folytatta – Tudod mit? Végül is ráérünk. Kezdjük akkor az első leckét, ha már ilyen nagy a szád! Látod, már gyülekeznek a halál küldöttei. Megízlelték az erőd, itt is megtaláltak – azzal intett és a védőburok, melyet érkezésük pillanatában húzott fel maguk körül, megerősödve villant fel – Felébredni önerőből is tudsz, mégpedig úgy, ha visszaszerzed az erőd, amit elvettek. Végülis elég lenne egy része is, az egyik típusa, de ezt bonyolult lenne most megtanítanom neked. Nincs ilyesmire időnk. Tehát a lényeg: Le kell térdepelned, miközben kifújod az összes levegőd, aztán mindkét tenyereddel meg kell érintened a talajt behunyt szemekkel és közben mély lélegzetet venni. Tessék! Próbáld ki! – azzal hátrább lépett.
– Ennyi?
– Igen. Ezzel azonnal feltöltődsz és vissza tudsz jutni a testedbe. Azonnal magadhoz fogsz térni.
– Hogyhogy ilyen biztos ebben?
– Magam is képes vagyok erre. Ne feledd, a fiam vagy! Ezeket tőlem örökölted. De meg ne tudjam, hogy ezeket bárkinek elmondod, leírod vagy bármilyen módon felfeded ezt mások előtt. Ha ezt megszeged, nem nézem, hogy ki vagy, végzek veled. És tudod, hogy megteszem. Megtettem már nem egy alkalommal. Na, kezdd akkor! Haladjunk! Még sok egyebet szeretnék tanítani neked, miután magadhoz tértél.
– Fantasztikus! De… ha ezt megteszem… elveszem az erejüket… nem halnak mind bele?
– De, igen… mivel először csinálod, valószínűleg ez fog történni. Sokat kell gyakorolnod, mire árnyalni tudod. Ez azonban most teljesen lényegtelen. Hamarosan ránk támadnak. Látod, már a védőburkot rágják, kaparják. Én elillanok, te itt maradsz és végeznek veled. Ők nem tétováznak. Erre gondolj!
Egyre sürgetőbbé kezdett válni a helyzet.
– Nem – szólt váratlanul Phosphor, maga mögé rejtve kezeit – Én erre nem vagyok hajlandó. Inkább meghalok.
– Nem lehetsz ennyire ostoba! – méltatlankodott Thánáthosz – Ezek itt szánalmas, sunyi, energiával, tudattal táplálkozó lények. Jó, igaz, kellenek a körforgáshoz, de te… te sokkal értékesebb vagy annál, minthogy itt és most elvesszél!
– Anyám azt tanította nekem, hogy minden élet egyformán sokat ér.
– Ehh. Jobban kellett volna megválasztanom, hogy ki lesz az anyád. Hajnal túl érzelgős és jó. Ebben a világban jónak lenni nem kifizetődő. Csodálom, hogy ezt még nem vetted észre. Mondd, nem szenvedtél még eleget, hogy ezt megtanuld?
– Szenvedek én bármennyit, sőt meg is halok az elveimért.
– Ez az utolsó szavad?
– Igen.
– Jó, akkor rám itt már semmi szükség. Én csak azért jöttem, hogy a módszert elmondjam neked. Ha nem akarod használni, akkor nem teszed. Ez a te dolgod. De ne reménykedj abban, hogy megmentenek! Ahogy mondtam, ez lehetetlen. Tarthatják benned a lelket, de nem vegetálhatsz örökké. Ezek itt széttépnek. Persze, amint a burok elillan, a lidérced újra érzékelni tud téged és lehet, hogy megjelenik, de ő se sokáig segíthet. Őt is széttépik. Teleportálgathat téged bárhová, ezek a lények követni fognak mindenüvé. Csak úgy menekülhetsz meg, ha elveszed az életüket vagy legalább az emlékeiket. Gondolkodj ezen… amíg még van időd! Minden jót! – azzal már sarkon is fordult és eltűnt tekintete elől és vele együtt eltűnt a védő energiaburok is, mely addig körbevette őket. Phosphor immáron újra szabad prédájává vált a különféle lényeknek, akik előbb meglepődtek, de aztán egyre bátrabban közeledtek.


#fenyekesarnyak 19. rész
Phosphor nem gondolkozott sokáig. Amint Thanathosz eltűnt, megszüntetve a védelmi burkot, leült a talaj porába, oldalvást, majd pedig széttárta karjait és megadón dőlt hátra. Feléjük fordulva még látta, hogy megindulnak felé, de aztán elemelte róluk tekintetét, felnézett az égre és behunyta szemeit. A várt rettenet azonban elmaradt. Érezte az erőteljes lökéshullámot, mely végigsöpört mindenen. Aztán hirtelen megjelent mellette valamiféle feketén gomolygó köd, mely testet öltött és máris ott térdepelt mellette Thánáthosz. Megérintette a mellkasát és már érezte is, miként tölti fel, veszi körbe az erő.
– Ne hidd, hogy ezzel megúsztad az első leckét! – hallotta még a hangját – Erre majd még visszatérünk.
Tekintete előtt fodrozódni kezdett a világ, mintha kavicsot dobtak volna belé. Lassan, de biztosan váltotta le a valós világ az asztrál tér homályát. Nem telt sok időbe és felnyíltak smaragdzöld szemei. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor újra megláthatta a lakosztály csillárait.
Amint Phosphor eltűnt, Thánáthosz térdre omlott. Tudta, hogy most ő lett a célpont. Sietve helyezte mindkét, kesztyű nélküli tenyerét a talaj porába, de nem hunyta le szemeit. Neki erre nem volt szüksége. Villámok kezdtek cikázni a földön. Az energia hatalmas erővel érkezett hozzá minden irányból és pillanatok alatt újratöltötte a testét. Még pár pillanat és megszűnt minden létező lény körülötte. Elégedetten állt fel, miközben felsóhajtott. Ennyi. Gondolta. Aztán ismét a testére gondolt, majd magához tért és felkelt ágyáról. Mire a király visszatért a barlangba, ő már ismét a karon dolgozott, mintha egy pillanatra se hagyta volna abba.
– Csak, gondoltam, szólok, hogy Phosphor magához tért – jegyezte meg ‘Adisz – Nem mintha azt hinném, hogy érdekelheti önt…
– Akkor mégse kell kidobni a munkám?
– Kész van?
– Igen. Úgy vélem.
Phosphor türelmesen várta, amíg Thánáthosz elkészült. Aztán hagyta, hogy felsegítsék. Nem beszélt. Nem is nézett fel.
– Szeretnéd, ha magadra hagynánk? – kérdezte a király, megérintve a vállát, tekintetét keresve. Helyeslőn rezdültek Phosphor hullámos, fekete tincsei, melyek mélyen homlokába lógtak. Még mindig nem tekintett fel. Nem szólt egy szót se.
– Rendben, elmegyünk, de itt egy medalion. Amikor készen állsz, várunk. Jó lesz így? – lentebb hajolt, figyelve Phosphor arcát, várva, hogy feltekint rá, de nem így történt. Főhősünk továbbra is rendületlenül nézte a parkettát, miközben ismét beleegyezően bólintott.
A király kicsit elgondolkozott. Nem szívesen hagyta így magára.
– De ígérd meg, hogy nem adod fel és nem teszel kárt magadban! – kérte tőle.
– Ígérem. Csak szeretnék kicsit egyedül maradni – suttogta főhősünk – Nagyon kellemetlen ez nekem. A népnek nagyobb szüksége van önökre. Én jól vagyok. Csak… gondolkodni szeretnék.
– Rendben. Bízom benned – felelte a király, majd intett és azzal eltűntek.


#fenyekesarnyak 20. rész
Phosphor mélyet sóhajtott, amikor magára maradt. Elkezdett fel-alá sétálni. Előbb lassan, figyelve új lába precíziós mozgását, majd gyorsabban, bátrabban. Meglepve tapasztalta meg, milyen különlegesen kényelmes és dinamikus. A lába is, a karja. Kinyitotta, majd újra összezárta ujjait. Úgy vélte, jobb, mint az eredeti. A nagy tükör elé sétált és végigmérte magát. Fél testén és orcáján ott csillogott a fém.
Elégedettnek kellett volna lennie, hiszen élt és igazán színvonalas munkával egészítették ki, de nem ment ki a fejéből, amiket Thánáthosz mondott neki, nem sokkal azután, hogy magához tért.
Eszébe jutott ugyanis akkor egy ötlet, egy gondolat, egy kérdés. Fel akarta tenni Thánáthosznak, de nem akarta a többiek előtt. Félő volt, hogy akkor hazudna, vagy elhallgatna előtte dolgokat, hisz titkolni akarta a képességeit.
Miközben tehát a karját csatolták fel, megpróbált összpontosítani és magában ismételgette Thanathosz nevét. Astéként már egész jól ment neki a gondolatolvasás. Vajon még megvan ez a képessége? Nem tudta.
“Náthosz! Náthosz! Náthosz!” – suttogta folyamatosan.
“Elég lesz már! – szólt rá váratlanul gondolatban Thánáthosz. – Nem hiszem el, hogy ez az átok gondolatolvasó képességed visszatért! Hallasz is engem?”
“Igen.”
“És mégis mi olyan titkos, hogy kimondani nem lehet?”
“Ön teremtett egykor engem. Pilinkeként. Igaz?”
“Így van. Mit akarsz most ezzel?”
” Mennyi idő készíteni számomra egy új testet?”
“Elég sok. Mert? Nem tetszik a munkám?”
“De… igen… A kar is. A láb is. Köszönöm. Csak gondoltam, ha készítene egy új testet nekem, az még jobb lenne.”
“Nem lenne jobb.”
“Mert?” – lepődött meg.
“A király szerint nem voltam jó apád.”
“És?”
“Ideje azzá válnom.”
“Ez hogy jön most ide?”
“Ideje, hogy megneveljelek.”
“Fantasztikus! A lehető legjobbkor jutott eszébe apát játszani. De még mindig nem értem hogy jön ez ide? Miért nem kaphatok új testet?”
“A király szerint a nevelés lényege az, hogy lehetőséget adunk a fejlődésre.”
“Tehát megtiltotta önnek, hogy új testet készítsen nekem?”
“Nem. Ő maga is feltette a kérdést, de megmondtam neki, hogy nem teszem meg, mert amit készen kap valaki, azt úgyse becsüli meg. Ezzel is tanulsz valamit.”
“De amíg elkészül vele… azt mondta, sok idő. Addig úgyis így kell élnem. Addig… úgyis tanulok belőle. Nagyon hálás lennék, ha végül…”
Thanathosz végre elkészült és megállt gondolkozni.
“Persze megértem, hogy sok munka, rengeteg idő. Nem várhatom el öntől” – folytatta Phosphor.
“Nem erről van szó. Már nincs munka vele. Rég kész van.”
“Tessék? Kész van és ezt csak így mondja? És csak most? És akkor minek ez a felhajtás ezzel a sok műizével?”
“Na, látod! Épp csak megtudtad, hogy van egy kész test és már most se beszélsz túl sok tisztelettel a művégtagokról. Pedig mennyi munkánk volt vele… Mi lenne, ha nem lennék? Vagy ha nem segítenék? Látod, ezért nem fogom a lelked áthelyezni abba a testbe. Tanuld csak meg, megbecsülni amid van! Mi lenne, ha még ez se lenne? Falábat is erősíthettek volna rád, ami hajlani se képes és botorkálhattál volna. Tehát egy szót se többet erről, becsüld meg amit készítettem neked, mert különben eszembe jut, visszaveszem és még ez se lesz. Megértetted?”
“Meg. De akkor minek készítette azt a testet? Mikor kaphatom meg? Ha ez nem elég, ami történt, akkor mi kell? Meg kell halnom hozzá?”
“Ne reménykedj! Ha végeznél magaddal, elveszne a lelked a térben. Nem tudnám áthelyezni.”
“Akkor? Mire vár vele?”
“Majd ha úgy ítélem meg, hogy méltó vagy rá.”
“Fantasztikus. Még nem érdemeltem ki… még mindig nem… mit kell még tennem, hogy végre legalább úgy tegyen, mintha kicsit hinne bennem? Becsüljem meg a dolgokat? És engem mikor fog megbecsülni? Azt mondja, hogy végre az apám akar lenni? Jó apa? Akkor elmondom, hogy attól ezzel csak még távolabb kerül. Ádisz egy pillanatig nem hezitálna, azonnal segítene. El is mondom neki. Ő majd segít.”
“Ígéretet tettél nekem. Nem beszélsz senkinek a dolgaimról. Tudod milyen vagyok. Ismersz. Ha megteszed, nem lesz könyörület. ”
“Persze, persze. Ismerem. De ön is ismerhetne már engem. Tudhatná, hogy engem felesleges fenyegetni, zsarolni meg teljességgel időpazarlás. Főleg most.”
“Mert mi van most?”
“Most épp meg akarok halni. Már nincs mit vesztenem.”
“Ennyire nem kellemesek a művégtagok? – kérdezte gondolatban Thánáthosz – Legalább kipróbálhatnád őket!”
Phosphor azonban nem mozdult, csak nézte a talajt.
“Mi lenne, ha újrakezdenénk mindent? – vetette fel váratlanul. – Ismét pilinke lehetnék… Ön pedig ezúttal segíthetne, hogy megtanuljam használni a képességeim. Jóra használni. Ezúttal taníthatna, vezethetne, segíthetne, mint egy igazi apa. Jóvá tehetné a hibáit, azt, hogy nem törődött velem, nem segített, majd ellenem fordult. Én pedig úgy tennék, mintha minden, ami azóta történt, meg se történt volna. Feledem és többé nem emlegetem fel önnek és nem szólok önhöz többé cinikusan, csak és kizárólag tisztelettel és hálával. Ahogy a királyhoz is.”
“Zsarolni próbálsz?”
“Nem, nem kényszer – felelte felemelve jobbját, megmozgatva ujjait. Hosszan nézte, miközben tovább beszélt. – Ez csak egy ajánlat… ha nem segít, akkor sincs semmi. Elfogadom a helyzetet. A kettőnk dolga meg… úgyis folyamatosan javul. A közös ellenség miatt már így is többször összefogtunk. Akár még barátság is lehet belőle. – e gondolatra rosszallóan mosolyodott el. Keserűen és alig, de Thánáthosz, akinek címezte, észrevette. – Persze nem kell most azonnal döntenie. Én elvagyok így. Türelmesen.” – fel se nézett. Csak állt, leeresztette a karját és a padlóra vetette smaragdzöld tekintetét, rezignáltan, mint akit már semmi se érdekel.


#fenyekesarnyak 21. rész
Phosphor nem beszélt. Nem is nézett fel.
– Szeretnéd, ha magadra hagynánk? – kérdezte váratlanul a király, megérintve a vállát, tekintetét keresve. Helyeslőn rezdültek Phosphor hullámos, fekete tincsei, melyek mélyen homlokába lógtak. Még mindig nem tekintett fel. Nem szólt egy szót se. Figyelt. Thánáthosz gondolataira összpontosított. Várta a döntését. A rengeteg gondolat közt azonban nem tudott eligazodni. Százával cikáztak fel-alá az apja fejében.
– Rendben, elmegyünk, de itt egy medalion. Amikor készen állsz, várunk. Jó lesz így? – a király lentebb hajolt, figyelve Phosphor arcát, várva, hogy feltekint rá, de nem így történt. Főhősünk továbbra is rendületlenül nézte a parkettát, miközben ismét beleegyezően bólintott. Közben még mindig Thánáthosz gondolatait fürkészte. Szinte lélegzetét visszafojtva várt. Még soha nem érzékelt ennyi kételyt és aggodalmat. A legtöbb gondolatot nem értette, csak az általuk kiváltott érzéseket észlelte, de egy váratlanul erősebbé vált a többinél. “Mi van, ha újra tökéletes testbe kerül, különleges és erős képességekkel mint rég… és akkor… mi van, ha az lesz mint rég? Mi van, ha újra rombol majd és megállíthatatlan lesz? Mi van, ha csak erre vár és ellenem fordul? Végre bosszút állhat rajtam… Egek… és ha eddig nem is jutott eszébe, most… hiszen hallja a gondolataim!” -riadtan kapta fel szürke szemeit Phosphorra, de az még mindig rezignáltan nézte a talajt, mintha az egészből semmit se hallott volna. Egyetlen arcizma, sőt, pillája se rezzent. Mintha már nem is élne.
A király is elgondolkozva figyelte főhősünket. Tudta, hogy tiszteletben kéne tartania kérését, de ez ugyancsak nehezére esett. Végül így szólt:
– De ígérd meg, hogy nem adod fel és nem teszel kárt magadban!
– Ígérem. Csak szeretnék kicsit egyedül maradni – suttogta Phosphor – Nagyon kellemetlen ez nekem. A népnek nagyobb szüksége van önökre. Én jól vagyok. Csak… gondolkodni szeretnék.
Az Árny szívéig hatoltak e szavak. Ilyen könnyen ígéretet mond a királynak?… teszi, amit kér? Neki tényleg engedelmeskedik? Őszintének tűnt a reakciója. Ráadásul önmaga elé helyezi a népet. Igen. De hisz az önfeláldozását, hűségét, lojalitását már azzal bizonyította, ahogy döntött ott fent, a Határhegyen. Látta jól, hogy átváltozott. A fények erejétől újra pilinkévé lett pár pillanatra. Mégis a biztosnak tűnő halált választotta a népért, azért, hogy segítsen. És előtte is… a Tártároszban. Miért is kételkedik benne még mindig? Sietve rázta meg fejét. “Nem – gondolta – Bár nem tartom helyesnek, hogy új testet kapjon, hisz szerintem képes lenne a teljes felépülésre, önerőből is, sőt, a visszaváltozásra is, és én ezt akartam segíteni, de… ha ez a kérése… megérdemel már annyit, hogy ebben segítsem.”
– Rendben. Bízom benned – felelte közben a király, de Phosphor nem hallotta, mert Thánáthosz gondolataira figyelt. “Visszajövök és segítek” – hallatszott végül tisztán az ígéret, majd eltűnt a királlyal együtt.


#fenyekesarnyak 22. rész
Phosphor mélyet sóhajtott, amikor magára maradt. Elkezdett fel-alá sétálni. Előbb lassan, figyelve új lába precíziós mozgását, majd gyorsabban, bátrabban. Meglepve tapasztalta meg, milyen különlegesen kényelmes és dinamikus. A lába is, a karja. Kinyitotta, majd újra összezárta ujjait. Úgy vélte, jobb, mint az eredeti. A nagy tükör elé sétált és végigmérte magát. Fél testén és orcáján ott csillogott a fém.
Elégedettnek kellett volna lennie, hiszen élt és igazán színvonalas munkával egészítették ki, de nem ment ki a fejéből, amiket Thánáthosz mondott neki. “A király szerint nem voltam jó apád. Ideje azzá válnom. A király szerint a nevelés lényege az, hogy lehetőséget adunk a fejlődésre… Már nincs munka vele. Rég kész van… Mi lenne, ha nem lennék? Vagy ha nem segítenék?… Tanuld csak meg, megbecsülni amid van! Mi lenne, ha még ez se lenne?… Majd ha úgy ítélem meg, hogy méltó vagy rá…”
Ekkor jelent meg újra Thánáthosz.
– Nna, leráztam a királyt. Most már indulhatunk.
– Hová? – nézett rá révetegen Phosphor.
– Természetesen a titkos barlangomba, ahol az új tested már vár rád.
– Mégis… mégis megteszi nekem? – suttogta Phosphor és megszédült egy pillanatra. Kezéből kihullott a teleportáló medalion, amit nemrég a király adott neki. Lábai megcsuklottak, de Thánáthosz megragadta mindkét karját és megtartotta.
– Nézz rám! – parancsolta – Nem vagyok én olyan rossz vagy gonosz, mint hiszed. Valóban jó apád akarok lenni, csak ebben még nincs sok gyakorlatom. De szeretnék segíteni. Ez biztos. Érted?
– Igen – suttogta Phosphor alig hallhatóan. Még nem mert teret adni örömének. Aztán egy újabb pillanat és Thánáthosz teleportálta, így mindketten egy sziklás falú barlangban találták magukat.
Phosphor még nem emlékezett előző életére, amikor pilinkeként élt. Igaz, már sokat meséltek neki róla, arról, hogy milyen különlegesen fenséges lény volt, és milyen kalandokat éltek át vele együtt. Gyakorlatilag mindent tudott, de nem tudta elképzelni, milyen is lehetett. Pedig ezen a helyen is járt már. Nem is egyszer. Itt “született”. Itt teremtette meg annakidején Thánáthosz, pilinkeként, majd később is járt itt több alkalommal. Ismerősnek tűnt számára a hely, most mégis rácsodálkozott. Különleges fények égtek mindenütt. Nem fáklyák. Valami egészen más forrás szolgáltatta a világosságot, mely hófehér fénybe vonta a helyet és a rengeteg különös gépet, szerkezetet, melyek a falak mentén sorakoztak. Nem messze tőle egy üres asztal állt.
– Feküdj le akkor és kezdjük! – parancsolta Thánáthosz ridegen, mintha az ellensége lenne, miközben rá se nézett, csak elhúzott egy kart a falon és hatására kiemelkedett a földből egy pultszerű rész, rajta egy hatalmas fémládával, melyet számos lakat tartott zárva.
Phosphor nyelt egyet, miközben elkerekedtek szemei. Aztán lehullottak a láncok, lenyíltak az oldallapok és egy átlátszó tartály vált láthatóvá meglepett tekintete előtt. Benne különös, kékes, sziporkázó folyadékban feküdt a test. Hatalmas, hófehér szárnyai összezárva hevertek mellette, a két oldalán. Szájából és hasából csövek lógtak ki. Rengeteg kusza zsinór hálózta be hófehéren, opálosan csillogó bőrét. Lehunyt szemekkel feküdt. Phosphor lélegzetét visszafojtva figyelte.
– Biztos akarod? – kérdezte ekkor Thánáthosz – Csak azért kérdem, mert utána nincs visszaút.
Phosphor csak bólintott.
– Rendben, akkor feküdj le végre!
Phosphor csak segítséggel tudta követni az utasítást. Lefeküdt. Tekintetét a plafon köveire vetette. Görög írások tömkelege tárult szemei elé.
– Mik azok ott fent? Kik írták? – kérdezte.
– Azok utolsó üzenetei, akik új testet kaptak.
– Belehaltak?
– Nem, dehogy. Csak utána már nem emlékeznek semmire.
– Hogyhogy?
– Új test, új ideghálózat. Csak a lelket tudom átmenteni, a tudatot, az emlékeket nem. Ezért mindenki mondhat ilyenkor egy mondatot, amit az utolsó sóhajukkal a varázs beleéget a mennyezetbe. Ez az első, és egyetlen, ami utána a múltjukhoz köti őket.
– Elfeledek mindent?
– Ez gondot jelent?
Phosphor eltöprengett egy pillanatra, majd határozottan felelt.
– Nem. Csak mondhatta volna előre.
– Azt hittem, ez természetes – vonta meg a vállát Thánáthosz – Tehát? – kérdezte, miközben elővonta övéből a tőrét – Akkor mi az utolsó mondatod?
Phosphor megilletődött, amikor meglátta a pengét.
– Mi ez? Mihez kell?
– Azt hittem, hogy tudod. A penge berántja a lelket, ami a markolaton keresztül a kristályba jut, ahol csapdába esik. Ezzel helyezem át azt az új testbe.
– Hogy? Ugye, nem? Le fog szúrni?
– Persze. A lelked csak akkor hagyja el teljes mértékben a tested, ha meghalsz. Ez talán gondot jelent? Ne csináljuk?
Phosphor lélegzetét visszafojtva nézte az acél csillogását. Aztán eszébe jutott valami és feltekintett Thánáthosz szürke szemeibe:
– Ön most csak szórakozik velem, igaz? Kizárt, hogy ez így működjön. Csak el akar riasztani. Azt szeretné, ha lemondanék a tervemről. Csakhogy én nem fogok – azzal elvezette pillantását Thánáthosz mellett az új test felé és így folytatta – Én újra akarom kezdeni. És feledni akarok mindent.
– Mindent? – kérdezte Thánáthosz és jelentőségteljesen intett fejével a plafon felé.
– Igen. Mindent.
– A királyt is?
– Őt úgyse feledném… soha…
– Előző alkalommal is feledted.
– Igaz… akkor ez legyen az utolsó mondatom: “Sokáig éljen a király!” – azzal elfordította fejét és lehunyta szemeit. Várt. Várta a pillanatot…


#fenyekesarnyak 23. rész
Thánáthosz felemelte a tőrt. Két kézzel fogta a markolatát. Aztán lassan leengedte. Először ugyanis csak célzott. Hegye egy pillanatra megérintette Phosphor mezítelen mellkasát, forró, fekete bőrét. A hideg, hegyes fém érintése nyomán váratlanul cikázva futott át rajta a rettenet és nyomában az emlék. Szája kiszáradt, fekete bőre teljesen kifakult és kihűlt, mintha újra emberré változott volna át. Megszédült, mintha kifutott volna belőle a vér. Még szerencse, hogy éppen feküdt, különben minden bizonnyal elvágódott volna a köveken. Aztán a következő pillanatban pulzusa váratlanul az egekbe szökött, miközben szaporán kezdte kapkodni a levegőt. Hideg verejték öntötte el. Hasadt pupillái elkerekedtek és tágra nyíltak.
Képzelete előtt megelevenedett a régmúlt. Újra látta Thánáthoszt, amint fölébe hajol. Különleges, színes lények szálldostak körötte a térben. Trillázó dallamuk szállt a szélben. Ő akkor is egy rideg, asztalszerű kövön feküdt. Thánáthosz akkor is ott állt mellette és hasonlóan emelte fel ugyanezt a tőrt és ugyanígy célzott. Akkor nem értette, hogy mi fog történni. Nem tudta még, hogy mi a halál. Kicsinyke volt. Túl kicsinyke, hisz csak nemrég született. Igaz, már járni megtanult. Anyjával és apjával sokat futkározott a tarka réten, azon a különleges bolygón. Rengeteget nevettek.
Aztán jöttek a fények. Nem sejtette, hogy ez milyen rettenetet hoz el a számára. Bízott Thánáthoszban, az apjában, akit akkoriban még Ávhriol Gláhálnak hívtak és aki akkor még tudott mosolyogni, nevetni. Bízott benne. Azt hitte vigyáz rá, megóvja mindentől. Hogy sejthette volna, hogy mit tervez, amikor lefektette arra a rideg sziklára? Azt se tudta, hogy mi fog történni, nemhogy azt, hogy miért. Aztán hirtelen, az a rettenetes fájdalom és a szörnyű hang, melyet a penge okozott. És elsötétült minden. Még sírni, felkiáltani se volt ideje. És utána… amikor felnyitotta ismét smaragdzöld szemeit, már a barlangban feküdt. Ebben a barlangban, és nem emlékezett semmire. De most már igen! Áthasított rajta a rémület, hogy ismét ez fog történni és sietve fordult oldalra, lezuhanva a kövekre.
Thánáthosz azonnal látta, hogy sokkos állapotba került, de nem számított erre. Megilletődött, így nem mozdult azonnal. Mire utánakapott, Phosphor már a földön hevert és négykézláb, botladozva menekült… ahogy régen… pilinkeként… amikor Thánáthosz csapdába csalta… és végezni akart vele. És végzett is. Ugyanez a tőr, akkor is. Másodjára is. És ismét csapdába ejtette a lelkét.
Rémülten bukdácsolt, nem törődve azzal, hogy az esés következtében meglehetősen összetörte magát a kemény kövön. Legalábbis a bal karját és térdét. Jobb oldala olyan erős fémből készült, hogy annak semmi se árthatott. Annál fájdalmasabb volt azonban a művégtagjainak tövébe vágódó erő.
Thánáthosz sietve kerülte meg az asztalt és térdepelt mellé, átkarolva és egy lélegeztető szivacsot nyomott az arcára.
– Lélegezz mélyeket! Minden rendben van… rendben lesz…
Phosphor automatikusan követte utasítását, majd odadőlt Thánáthosz vállához. Mélyen lélegzett, de még gyorsan.
Ájulás környékezte. Képzeletében újra kicsiny gyermek volt és ismét átélte azt a biztonságot, amit egykor, sok-sok, megszámlálhatatlanul sok éve megtapasztalt, miután a réten, bukdácsolva az apjához futott. Elfeledte a jelent.
Ekkor érkezett meg a király. Szemisz, a vak leány értesítette őt. A hercegnői lakosztályban, a háttérben meglapulva ugyanis kihallgatta Thánáthosz és Phosphor beszélgetését. Aztán meghallotta, amint a medalion a padlóhoz koppant, miután kihullott Phosphor kezéből. Miután eltűntek, még várt, majd sietve tapogatózott a teleportáló ékszerhez. Aztán csak megnyomta rajta a gombot és mivel azt korábban a király használta, így már repítette is hozzá téren és mindenen át. Miután beszámolt az uralkodónak a párbeszédről, az azonnal tudta, hogy hol találhatja őket. A barlangot ugyanis ő is jól ismerte. Járt már ott, több alkalommal. Nem késlekedett tehát. Azonnal a barlangba teleportált.
– Mi folyik itt? – kiáltotta, amikor meglátta őket, de a választ meg se várva már le is térdepelt melléjük és ellenőrizni kezdte főhősünk életfunkcióit, majd azonnal felmérte a helyzetet és máris cselekedett.
– Kell valami pléd vagy takaró. Minél melegebb vagy több… – mondta, miközben sietve terítette le köpönyegét a kövekre. Thánáthosz közben már teleportált is. Csak ment és jött és már hozta is a pokrócokat. Egyiket leterítették, ráfektették Phosphort, hanyatt, majd alaposan betakarta és felpócolták a lábait. Addigra már elájult és álmodott. Gondolatai messze jártak. Messze, egy másik, rég feledett világban.
– Magához kell téríteni, azonnal. Van itt víz? – kérdésére Thánáthosz már hozta is a csuprot és a kupát, de mire visszatért, Phosphor már fel is eszmélt, ugyanis közben észrevétlenül megérintette jobbjával, melyről átmenetileg levette a kesztyűt, de ez nem látszott a hosszan lelógó köpenyujj miatt.
– Nem! Nem! – kiáltott fel hirtelen főhősünk, miközben felült. – Nem tudom… nem akarom!
– Mit? – kérdezte a király.
Phosphor pupillái e szóra összeszűkültek, ismét függőlegesen hasattá váltak és Ádiszra fókuszáltak. Ekkor fogta fel, hogy ő is ott van.
– Ön megint itt? Nincs nálam jobb dolga?
– Egy köszönöm elég lett volna – mosolygott a király. Phosphor lesütötte tekintetét. Ekkor jutott eszébe, hogy mi is történt vele. – Szóval? – kérdezte a király – Mi történt itt?


fenyekesarnyak 24. rész
– Mi történt??? – visszhangozta Thánáthosz a kérdést kissé gúnyos felháborodással – Segíteni akartam neki, ahogy ön is kérte, de túl puhány, így nem lehet.
– Hogyan? – a király ekkor vette észre a nagy üvegládát és benne a folyadékban fekvő új testet. Pont úgy nézett ki, mint egykoron, de fény még nem világított belőle, így nagyjából láthatta vonásait. Meglepő módon nem nagyon különbözött az arca a jelenlegitől. Épp csak a bőrszíne volt hófehér és enyhén, szivárványosan csillogó, mint a kagylóhéj belseje – Azt mondtad nem teszed meg. Mi változott?
– Phosphor meggyőzött. Tudja… újrakezdés… cserébe megbocsájtás… blablabla… – felelte színtelen, unott hangon Thánáthosz.
Közben főhősünk, lassan feltápászkodott, porolgatva ruháját:
– Nincs semmi gond. Jól vagyok. Jó lesz így. Mehetünk – jelentette be, majd felvetette tekintetét.
– Folytatjuk? – kérdezte Thánáthosz meglepetten és közben átfutott rajta a gondolat “Nem, ez nem lehet! Ennyire elszánt nem lehet! Azt hittem, ha visszaadom az emlékeit, akkor elmegy tőle a kedve…” Phosphor elkapta ezt a suhanó gondolatot, de úgy tett, mintha nem hallaná. Csak a kimondott kérdésre felelt:
– Nem. Mégse akarom. Meggondoltam magam. Jó lesz nekem így.
Thánáthosz összevonta szemeit és úgy nézte, mint aki nem hiszi, amit hall. Jól látta a fia teste körül gomolygó sötét energiát, melyben ezúttal vereslő villámok cikáztak. Ilyet addig csak olyanok esetén látott, akik aztán nem sokkal később nekimentek valakinek. Biztos volt tehát abban, hogy Phosphor csak uralkodik az indulatain.
– Jó lesz így? Ez biztos? – kérdezte a király hitetlenkedve.
– Ha tudná, hogy miről lett volna szó pontosan, akkor értené… – felelte Phosphor.
– Pontosan tudom – hangzott legnagyobb meglepetésére a válasz – Átbeszéltük. Új testet teremtett neked, amit most megkaphatnál.
Főhősünk döbbenten villantotta felé zöld szemeit.
– És azt is elmondta, hogy ezáltal mindent felednék?
– Igen. De itt lennék melletted. Vigyáznék rád, és elmesélnék mindent.
– Fantasztikus! És azt is mondta, hogy ehhez kegyetlenül meg kell ölnie egy tőrrel?
Mielőtt még a kérdezett felelhetett volna, Thánáthosz közbevágott:
– De gyorsan és precízen dolgozom. Nem szenvednél egy pillanatig se. Mielőtt még a fájdalmat megérezhetnéd, már halott lennél.
– Fantasztikus! – gúnyolódott Phosphor – Milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen JÓ apám van! – szándékosan hangsúlyozta a szót, mire Thánáthosz emígyen folytatta tovább érveit:
– És pont olyan lehetnél újra, mint egykor pilinkeként. Minden képességed újra a tiéd lenne…
– Gondolom az ön legnagyobb örömére – vágott közbe Phosphor. Nevetni próbált.
– A képességek visszaszerzése nem elég nyomós érv – jegyezte meg a király – gyors regenerálódás, érintéssel gyógyítás, feltámasztás, teleportálás, gondo… – itt elakadt a szava, mert eszébe jutott, hogy Thánáthosz ez utóbbiról még nem biztos, hogy tud és nem is lenne jó, ha épp most megtudná. Köhögött hát egyet, majd így folytatta tovább: – Gondolom, ezeket még lehet fejleszteni, de már jelenleg is egész jól mennek. Ha igyekszel, pár esztendő és szerintem olyan leszel, mint rég. Az egyetlen, ami miatt megérné az új testet választanod az az, hogy azonnal újra tökéletes lehetnél és már csak a tanulásra összpontosíthatnál, ami annakidején elmaradt. Látod, már Thánáthosz is kész arra, hogy ebben segítsen neked. Nem retteg már attól, hogy mit fogsz tenni a hatalmas erővel, attól, hogy netán tönkreteszed a világot. Már bízik benned. Kész tanítani.
“Dehogy bízom… – futott át Thánáthosz elméjén a gondolat – … fenébe is… ezt is biztos hallotta… Biztos, hogy csak az alkalmat lesed, hogy bosszút állhass rajtam, most, hogy már mindenre emlékszel, nem igaz?”
– Nathosz! Igazam van?
– Miben?
– Abban, hogy tanítanád, segítenéd.
– Így van. Hisz magam is ezt mondtam… azaz így gondoltam – azzal megrázta a fejét. Már maga se tudta, hogy a fia mit gondolhat, mennyit hallhat ki nem mondott kételyeiből. Úgy érezte, ez a gondolatolvasás… ez a legrettenetesebb képesség, amitől hamarosan kikészül, ha nem tanulja meg kezelni a tényt, hogy talán többé már nincs, nem lehet egyetlen rejtett gondolata se Phosphor előtt. Az elméjén átfutó kérdésére azonban nem kapott választ. Főhősünk jól értette félelmeit. Ezt azonban nem akarta kimutatni. Úgy tett, mintha süket lenne, bár ez nehezére esett, mivel a gondolatokat suttogó szavakként észlelte, így ha nem tekintett épp az illetőre, nem lehetett biztos abban, hogy az, nem mondta ki azokat. Ezúttal se emelhette tehát Thanathoszra kérdőn a pillantását, mert azzal egyértelműen felfedte volna, hogy hallott mindent. Ehelyett inkább a talaj köveit nézte egy ideig, majd így szólt:
– Felséged tehát úgy véli, hogy el kéne fogadnom az ajánlatot?
E kérdésére oly gyorsan röppent át az apja elméjén a riadalom, hogy nem volt idő arra, hogy szavakká formálódjon. Egy kétségbeesett gondolat volt csupán. Jajj, csak ne kelljen megtennie! Phosphor azonnal megértette, hogy Thánáthosz nem érzi képesnek magát arra, hogy ismét… Hiszen ő is emlékezett… igen, jól emlékezett mindkét alkalomra. Minden gondolatát átitatta a bűntudat abban a pillanatban. A király közben felelt valamit, de egyikük se hallotta meg. Aztán Phosphor kisvártatva így szólt:
– Átgondoltam. Nem akarok semmit feledni… és igaz, ami igaz, a módszerhez sincs túl sok bátorságom. Majd fejlesztem magam és a képességeim és talán nincs messze, hogy ismét olyan legyek, mint egykor. Hisz már az emlékeim és a képességeim is nagyrészt visszatértek. Szerintem egész jó a helyzet. Nincs okom panaszra – ismét mosolyogni próbált.
– Tényleg nincs más mód csak a tőr? – vetette fel a király.
– De. Bizonyára van – felelte Thánáthosz – Csak épp én nem tudok róla. Már annakidején is alaposan átnéztem a fények tudását és átgondoltam mindent, amit jómagam tudtam, mert számítottam arra, hogy ha utolérnek minket… szóval kellett egy módszer, amivel lelket tudtam menteni. Ez a fajta fém az egyetlen, ami úgy képes kirántani a lelket, mint a mágnes, ugyanakkor irányítani is tudja, egyenesen a kristályba. Ezért nem tehettem annakidején mást, amikor a fények vezére megzsarolt. Választhattam. Vagy mind meghalunk vagy… ha teszem, amit kér, esélyt kaphatsz… újrateremthetlek, amikor eljutok arra a szintre. Azóta kísérleteztem, egyéb lehetőségeket is kipróbáltam, de a lelkek mindig elillantak a térben és többé nem találtam őket. Az én jelenlegi és megjegyzem több ezer éves tudásom szerint nincs más mód. Tehát három lehetőséged van. Vagy a tőrös megoldás, vagy élsz tovább így… de el is mehetsz a fényekhez könyörögni, ha ahhoz van gusztusod. Hátha ők többet tudnak nálam. Végülis a Határhegyen is általuk változtál vissza. Ha új testet adni nem is tudnak, ha fényük ereje által átváltozhatsz, akkor talán teljesen fel is gyógyulhatsz. Nem sokra tartalak, mert elég puhány vagy, nem harcolsz, nem ölsz, sőt még egy ilyen kis karcolást se mersz bevállalni, de még így is nagyot tudnék csalódni benned, ha mennél és az ő vállukon sírnál, hogy segítsenek.
– És ön szerint akkor megtennék? – vetette fel váratlanul Phosphor a tekintetét. Homlokában megrezzent hullámos, fekete hajtincse. Smaragdzöld szemei összevont szemöldökei alatt komolyan fénylettek. Thánáthosz egy döbbent pillanat után meglepődve kapott a fejéhez:
– Ugye most csak viccelsz?
Phosphor komolynak tűnt. Elszántan nézett vissza rá, miközben megismételte a szót és vele együtt a kérdést.
– Megtennék?
Thánáthosz kis, tétova szünet után felelt:
– Meg… persze, hogy meg… ők jók – elhúzta a száját e szóra.
Phosphor ekkor nevetett fel:
– Nyugalom! Csak szórakoztam. Miattam nem kell aggódni, tudom mi a hűség. Nem ér nekem annyit az egész. Inkább élek most már örökké nyomorékon, de bealázkodni sose fogok. Eddig se tettem. Nem most fogok rászokni. – Ekkor vette észre a király rosszalló pillantását – Mi az? – vetette oda a kérdést.
– Másról viszont igazán leszokhatnál – jegyezte meg az uralkodó.
– Miről?
– Arról, hogy gyakran szándékosan megtévesztően beszélsz. Szórakozol. Így is épp elég bizonytalan folyton az apánk a személyedet illetően. Vagy már feledted hányszor kellett küzdeni a bizalmáért? Miért kell folyton ingerelned és kételyeket ültetni a szívébe? Örüljünk inkább, hogy végre béke van. Mert az van, ugye? – kérdezte vissza, mert látta mindkettejükön a bizonytalanságot.
Bólintottak, mert tudták, ennek van itt az ideje. Hisz oly sok retteneten mentek már át. És itt ez a szörnyűséges ellenség is, a fények. Most ugyan sikerült megállítani őket, de ki tudja mivel és mikor próbálkoznak ismét. Mindketten megértették, hogy viszályukat jóidőre félre kell tenniük.
– Akkor? Most hogyan tovább? – vetette fel a kérdést Phosphor.
– Ha már úgy érzed jól vagy, – Phosphor közben bólintott egyet, ezért a király így folytatta tovább – de csak, ha valóban úgy érzed, akkor visszateleportálunk a sátorba. A nép már vár rád.
– És utána?
Kérdésére Thánáthosz felelt:
– Már teleportáltam édesanyádat és a kunyhótokat a testvéreiddel együtt az elíziumi mezőkre, a birodalom azon részére, ami pont úgy néz ki, mint az éden. Hajnal beleegyezett, hogy egy ideig veletek maradjak. Legalábbis amíg jól viselem magam – e szónál halványan elmosolyodott – Tehát, ahogy mondtam, szeretnék jó apád lenni és megtanítani téged mindenre, amit tudok. Segíteni szeretnék. Remélem, elfogadod.
Phosphor egy ideig csendben, kételkedve nézte.
– Kezeskedem érte – szólt közbe a király – A szavát adta. Megesküdött a Styx-re. Ez az eskü pedig… te is tudod… mindannyiónk számára szent.
– Rendben hát… – bólintott rá Phosphor. – Akkor indulhatunk.


fenyekesarnyak 25. rész
Ezzel ennek a történetnek vége is lehetett volna, hisz nagyjából boldog, kellemes életet ígértek Phosphornak. Egyelőre ennél jobb jövőt aligha remélhetett volna. Thanathosz azonban így szólt:
– Egy pillanat! Mi még maradjunk kicsit! Szerintem van mit átbeszélnünk. Négyszemközt. Felséged azonban nyugodtan mehet! – fordult a király felé.
E felszólítás kissé érdekesen hatott, de ‘Ádisz úgy döntött, ezúttal nem kéri ki magának, hogy miért parancsolgat neki Thánáthosz. Tehát csak elmosolyodva ennyit mondott:
– Nahát! Engedélyt kaptam a távozásra?
– Tudja, hogy nem úgy értettem. Csak szeretnék egy kicsit kettesben maradni a fiammal – meghatónak kellett volna hatnia e mondatnak, de a múlt tükrében inkább baljósnak érezték a csengését.
– De bízhatok benned? – kérdezte, szemöldökeit összevonva a király.
– Már mondtam, hogy nem akarok rosszat Phosphornak. Megértettem, hogy a mi oldalunkon áll és bizonyított elégszer, azt hiszem.
Őszintének tűnt. Talán mert az is volt. ‘Ádisz nem sejtette, hogy ez még nem jelenti egyúttal azt is, hogy valóban bízni lehet benne. Ki tudja, hogy ugyanazt értik-e jó és rossz alatt? Hisz tehet valaki gonosz dolgokat anélkül is, hogy akarna. A király a bizalomról beszélt, de a történtek után már nem érezte ezt feltétel nélkül az Árny iránt. Túl veszélyesnek vélte kettesben hagyni őket. Most mégis úgy döntött, ad neki egy esélyt. Persze csak látszólag.
– Rendben – bólintott tehát, persze, hellén módra. Aztán teleportált, de a következő pillanatban megjelent odakünn, a barlang előtt, hogy lopva onnét figyelje őket.
– Nos hát? – kérdezte Phosphor – Miről kéne még beszélnünk?
Ott álltak egymással szemben a barlang hófehéren pislákoló fényében.
– Emlékszel arra, amit egykor ellened tettem? Eszedbe jutott a tőrről, ugye?
– Igen. Mindkét alkalom – felelte rezzenéstelen tekintettel Phosphor. Az Árny nem láthatott a gondolataiba, de látta a körötte gomolygó fekete, füstszerű energiában cikázó kóbor vereslő villámokat.
– Mindkettő? – lepődött meg Thánáthosz.
– Kellemetlen, mi? – mosolyodott el főhősünk – Csak egyre lett volna szabad? Ezzel most túl sokat tudok és megint végezni akar velem?
– Nem! Dehogy! Ígéretet tettem a királynak.
– Fantasztikus! Akkor, ha teljesítem a király parancsait, már nem gúnyolhat azzal, hogy a kutyája lettem, mert akkor ön is… – ismét elővillantotta hófehér, tűhegyes fogsorát, amennyire lehetőségei engedték.
– Miért kell neked ismét provokálnod? Na mindegy. Nem erről akartam beszélni veled. Látom, hogy dühös vagy rám. Szeretnék segíteni neked. Mindenekelőtt bocsánatot kérek mindenért, amiket eddig tettem ellened. Persze tudom, hogy ez nem elég, de tudnod kell, hogy sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Tudom – felelte legnagyobb meglepetésére röviden Phosphor.
– De nemcsak azt sajnálom, amiket előző életeidben ellened tettem, hanem azt is, hogy számtalanszor támadtalak, miután már bizonyítottál… az volt az első hibám, hogy amikor a palotába értél, megkötöztettelek. Azzal indítottam el a lavinát.
– Már nem gond. Ezáltal sok barátra leltem.
– De rettenetes kegyetlenség volt a részemről, hogy háromszor el is ástalak.
– Nem gond. Ezt már megbeszéltük. Érthető volt az ön nézőpontja – felelte Phosphor, de mintha több, mások számára láthatatlan, vereslő villám cikázott volna körötte a térben.
– Ez rendes tőled, de én magamnak nem tudok megbocsájtani. Hiába ott a mentségem, hogy amiket pilinkeként tettél az előző életedben… hogy nem tehettem mást. Biztos tehettem volna. A királynak sikerült megfékezni téged egy teljes esztendőn át. Talán az ő segítségét kellett volna később is kérnem. És egyébként is az a csapda… azt mondják nagyon aljas húzás volt a részemről.
– Már mindegy. Túl vagyunk rajta. Új élet, új lehetőségek – felelte Phosphor, de nyugodtnak ható szavaival ellentétben lassan egyre több vereslő, szikrázó rész jelent meg az aurájában, mert közben felidéződött elméjében az a rettenetes jelenet, amikor Thánáthosz a leány segítségével kijátszotta őt és ellenfelét egymásnak és végül kegyetlenül végzett velük.
Nem is az zavarta, amit tett. Nem is a fájdalom, nem a végleges halál gondolata esett neki akkor rosszul, hanem az, hogy a lányt… éppen Lillithet fordította ellene és amikor a leány a kardja pengéjére lépett, azzal a mozdulattal a benne bimbózó szerelmet tiporta a sárba. Olyan mértékű csalódást és döbbenetet élt át akkor, melyre nem talált szavakat. Ismét megborzongott a gondolatra. Igyekezett uralkodni a légzésén. Nem akarta, hogy Thánáthosz lássa, mennyire felzaklatta ez az egész.
– Biztos, hogy meg tudod nekem bocsájtani?
– Nem – mondta ki Phosphor a rideg szót, hogy játsszon kicsit Thánáthosz érzéseivel, de aztán így folytatta tovább: – De nincs is mit megbocsájtani, hisz sosem nehezteltem önre emiatt. Teljes mértékben megértem az álláspontját.
– De amit az azt megelőző életedben tettem… az tényleg megbocsájthatatlan… hisz csak egy csepp gyermek voltál…
Phosphornak újra eszébe jutott a csak nemrég felbukkant emléke. Hányinger tört rá, de nyelt egyet és ügyelt arra, hogy szempillája se rebbenjen, miközben megfelelt:
– Amiatt végképp nem haragudhatok – felelte. – Ön csak az édesanyámat védte. És persze önmagát is. Így volt a logikus. Máskülönben már rég mind halottak lennénk.
– Ez igaz… megértetted az elméddel, hogy mit miért tettem, de… a szíveddel…
– Én teljes mértékben megértettem. Egyáltalán nincs semmi gond.
– Ha nem lenne gond, akkor nem csepegne a kövekre az öklödből a véred – azzal Phosphor baljára mutatott.
Mindkét keze lassan, észrevétlenül szorult ökölbe a beszélgetés alatt. Baljának karmai közben elővágódva mélyedtek a húsába. Addig észre se vette a fájdalmat. Thánáthosz szavára kapta fel kezét és rántotta vissza karmait. Éles fájdalom hasított belé, amitől kicsit feljajdult. Thánáthosz erre felemelte kesztyű nélküli jobbját és megérintve eltüntette sebeit.
– Bár minden sebed így begyógyíthatnám – suttogta.
– Már mindegy – felelte a fia – Már csak a jelen számít. Az ellenségre kell összpontosítanunk.
– De le kéne vezetned a feszültséged, mert ez így kárt tesz benned.
– Bennem nincs feszültség a kettőnk múltja miatt.
– Látom az energiameződ. Engem nem tudsz megtéveszteni.
– Csak… egy kis idő kell. Még friss az emlék. Át kell gondolnom.
– Jobb lenne, ha levezetnéd a dühöd. Nézd, én szeretném vállalni a tetteim következményét! Tudom, ez kevés, elégtételnek nem is lenne nevezhető, de üss meg! Hagyni fogom magam – azzal széttárta karjait – Pofozz fel! Rugdoss meg! Hidd el, jót tesz, ha valamelyest levezeted a feszültséged!
Phosphor meglepetten nézett végig rajta.
– Ez most valami próba vagy csel?
– Nem. Nem az. A legkomolyabban mondom. Szeretnék segíteni neked, hogy legalább valamelyest jobban érezd magad.
– Én nem fogom önt megütni! Ez biztos.
– Miért nem? Már nem vagy az a visszafogott Phosphor. Tudom, hogy amióta Asté harcos vére a tiéddel keveredett, már nem ragaszkodsz annyira az ártatlanságodhoz és az elveidhez.
– Fantasztikus! Most gúnyolódik rajtam? – nézett rá gyanakvón Phosphor.
– Nem. Eszemben sincs. Csak tudom, hogy nem másokkal, hanem velem van bajod. És joggal. Rajtam kellene kitöltened a dühöd. Hidd el, attól le tudnál csillapodni!
– Nem. Nem látom értelmét. Ami elmúlt, elmúlt. Valóban nem vagyok dühös önre – azzal fordult, hogy otthagyja.
Ki akart még menni a barlangból, körbenézni egy kicsit. Vajon ott van még az éden? És olyan, amilyennek a képzeletében él? Szavára odakünn a király visszahúzódott, nehogy észrevegyék őt. Azt tervezte, megvárja, hogy mindketten kijönnek és majd tisztes távolból, a cserjék és lugasok árnyékában követi és figyeli őket. Épphogy lemaradt tehát a pillanatról.
Minden oly gyorsan és váratlanul történt. Thánáthosz teljes erővel rúgta hátba Phosphort, amitől az repült vagy két métert, mielőtt elhasalt a köveken. Fémes oldala nagyot kondult. Szerencsére a tompító betétek miatt nem terjedt át testére a rezgéshullám fájdalmasan. Bal kezét azonban sikeresen felhorzsolta, egészen könyékig, ahogy megcsúszott a köveken. Kitört a bal szemfoga is, de egyetlen pillanat alatt új nőtt a helyébe.
– Most se vagy még dühös? – hallatszott a háta mögül a kérdés.
Phosphor meglepődött ugyan a váratlan és erőteljes lökéstől, ami miatt előrezuhant, de elfelejtett felkiáltani fájdalmában. Lassan tápászkodott fel, majd megfordult. A vereslő energia már nagyrészt körülölelte a testét.


#fenyekesarnyak 26. rész
Thánáthosz úgy érezte, ereiben megfagy a vér attól, ahogy Phosphor smaragdzöld szemei villogtak, amikor felé fordult és reá tekintett. Körötte már szinte mindent elborított az apró, vereslő villámok cikázása. Odakintről behallatszott az eső zuhogása és hirtelen mindent bevilágított a fény. Mély dörgés kísérte a hangot.
Miután feltette neki a kérdést, hogy most se dühös-e, majd ezt követően Phosphor lassan feltápászkodott és felé fordult, már biztos volt abban, hogy mindjárt ráront és nem fog ismerni kíméletet.
– Dühös? – kérdezett vissza főhősünk rideg hangon – Nem. Dühös még mindig nem vagyok. Csak véres – azzal kézfejével letörölte arcáról a fekete bőrén csillogó, sötétkék vérét. Persze ez csak részlegesen sikerült neki. Érezte a réz jellegzetes illatát, melyet a hemocianin tartalom okozott. Megnyalta szája szélét, mintha élvezné és elmosolyodott, de nem tűnt túl meggyőzőnek.
– Azt mondtam, támadj! – kiáltott rá erre és már el is kapta Phosphor grabancát és egyetlen pillanat alatt a barlang falához száguldott vele és nekivágta. Olyan erősen tette ezt, hogy ettől hirtelen elakadt annak lélegzete.
– Megállj! – hangzott fel váratlanul a király parancsoló szava a háttérből – Mi ez már megint? Azonnal engedd el! Mondom, engedd el! – Thánathosz erre leeresztette karjait – Mégis mit képzelsz? – folytatta a király – Megígérted, hogy segítesz!
– Segítenék én, de így nem lehet – felelte, miközben megigazgatta főhősünk ruháját. – Hiába mondom neki, hogy vezesse le a feszültségét. Itt vagyok. Felajánlottam neki, hogy kitöltheti rajtam a dühét, de nem akarja elfogadni. Nem tehetek többet érte.
– Még ennél is többet? Köszönöm, de nem biztos, hogy vágyom rá – jegyezte meg Phosphor, ismét megtörölve szája szélét – Ha ilyen egy jó apa, akkor én már nem bánom annyira, hogy ez kimaradt eddig az életemből – ismét gúnyosan mosolygott.


#fenyekesarnyak 27. rész
– Na jó! – szólt közbe a király – Elég legyen ebből! Azonnal gyógyítsd meg őt!
– Tessék? Én? – lepődött meg Thánáthosz – Inkább egy gyógyítót kellene…
– Erre nincs semmi szükség! Láttam, hogy épp úgy tudsz gyógyítani érintéssel, mint Szeti! Segíts rajta! Most!
Szavára Phosphor enyhén felnevetett:
– Nem vagyok biztos abban, hogy szeretnék még további segítséget tőle… – közben baljával még fájó, véres állát tapogatta, így jól látszottak könyékig érő sebei, melyeket a barlang éles kövei szántottak bőrébe. Meglepő módon nem tűnt úgy, mint ami be akar gyógyulni. Jól láthatóan ájulás is környékezte.
– Nyugalom. Úgy gondoltam, hogy gyógyítson meg – felelte erre a király.
– Jól van, értettem én. Csak azt nem értem, hogy miért nem gyógyul önmagától meg… Biztos csak megjátsza magát… – jegyezte meg Thánáthosz morgolódva, de a király tekintete felé villant, úgyhogy nem akadékoskodott tovább. Kesztyűtlen jobbjával megérintette főhősünk fedetlen balját. Az, behunyta szemeit, mert megérezte az áramló erőt. Sebei pillanatok alatt begyógyultak. Még a vér is elpárolgott az arcáról, karjáról. A király ekkor főhősünk vállára tette a kezét:
– Többé nem hagyom, hogy ártson neked! – kék szemeivel mélyen és határozottan nézett a smaragdzölden csillogó szemekbe. Szavai megnyugtatóan hatottak. Phosphor erre sóhajtott egyet és Thánáthosz látta, amint pillanatok alatt eltűntek aurájából a veresen cikázó villámok. Lassan odakünt is elült a vihar.
– Akkor most? – kérdezte Thánáthosz hangjában enyhe gúnnyal – Van még valami parancsa felségednek vagy indulhatunk végre és lezárhatjuk ezt a történetet?
– Nem kell aggódnod – felelte erre a király – már csak egy dolgot kérek. Ez lesz az utolsó parancsom. Legalábbis hozzád. Azt akarom, hogy többé ne lépj be a birodalmamba semmilyen módon és formában! Megfosztalak rangodtól. Nem vagy többé mélységi árny, Skía Messanichtor, törvényeim felügyelője, a jobbkezem.
– Tessék??? – lepődött meg Thánáthosz. Szemei tágra nyíltak és még hátra is hőkölt – Mégis mi rosszat tettem?
– Ha ezt még kérded is, akkor nagyobb a baj, mint hittem!
Thánáthosz elhúzta a száját, de nem szólt semmit. Érezte, erre nincs értelme bármit mondani, de azért csak nem bírta ki.
– De én mindig a birodalmat szolgáltam és a nép érdekeit tartottam szem előtt. Most is csak segíteni akartam. Jó, lehet, hogy nem tűntem túl kedvesnek, de tettem Phosphor érdekeit szolgálta volna. Most csak azért, mert falhoz vágtam… ezért már kitagadás jár?
– És hátba is rúgtad. Ezt ne feledd!
– Jó, de akkor is! Ez nem lehet akkora bűn, hogy…
– Neeem? Azokután, amiket eddig elnéztem neked, amiket eddig Szetivel műveltél, még van képed ahhoz, hogy alkudozni próbálj velem?
– De pont most? Ezekben az időkben,… hisz itt vannak a fények… egy ilyen rettenetes ellenséggel a szomszédban… most nagy szüksége van rám a népnek, ennek a világnak.
– Azt nem is tiltottam meg, hogy segíts. Ez a lelkiismereted dolga. De amit mondtam, megmondtam. A birodalomban többé sehol nem jelenhetsz meg – azzal letépte nyakából a teleportáló medaliont – Szetinek többet nem jöhetsz a közelébe. Még egyszer még jószándékból se hagyom, hogy árts neki.
– De ennyire nem lehet fontos önnek Phosphor! Fontosabb, mint a népe sorsa, jövője?
– Képzeld, ha kell, akkor fontosabb! Erre már példa is volt. Ne feledd, egyszer a koronám is letettem érte! Amúgy meg nem kell aggódnod. Mielőtt csatlakoztál hozzánk, én már több száz éve uralkodtam és vigyáztam a népet. Nélküled is megvoltunk. Biztonságban. És azt se feledd, hogy a fények se biztos, hogy ilyen ellenségesek lennének, ha nem láttak volna meg téged. De eddig nem küldtelek el. Sokmindent elnéztem neked. Népem tagja voltál, így téged is védtelek. Most azonban ennek vége. Erről nem vagyok hajlandó többet vitázni.
– De igazán kaphatnék egy esélyt Phosphorral kapcsolatban. Jó, az előbb hibáztam, de emlékezzen, hisz felségednek is jó apja voltam!
– Nna! Jobban tette volna, ha ezt nem emlegeti fel – váltott hirtelen magázódásra a király – Velem is pont ilyen kedves volt. El is feledtem. Örüljön inkább, hogy arra tekintettel vagyok, hogy tisztességgel felnevelt, hogy enni adott, de elhiheti, nagyon nehezemre esik visszafognom magam! Jobb is ha inkább megyünk, mielőtt még olyat teszek vagy mondok, ami rangomon aluli. Önnek remélhetőleg elég nagy büntetés lesz az, hogy bőven lesz ideje gondolkozni – azzal jobbjával megszorította a medaliont, baljával pedig Phosphor karjáért nyúlt, hogy vele a birodalomba visszateleportáljon.


#fenyekesarnyak 28. rész
Phosphor azonban nem várta meg, hogy a király megfogja a karját. Félremozdult.
– Most mi a baj? – lepődött meg.
– Kérdeznék valamit.
– Parancsolj!
– Parancsolhatok is? Önnek? – mosolyodott el Phosphor.
– Kérlek, térj a lényegre, mert most nagyon nem vagyok jókedvemben!
– De előbb tudnom kell, hogy megbízik-e bennem.
– Már jó ideje teljes mértékben.
– A döntéseimben is bízik?
– Kérlek, kövess! Ezt inkább kint beszéljük meg – felelte erre a király mert már gyanította miről lehet szó.
A barlang előtt csodásan ragyogott a fény. A növények ezerféle színben pompáztak, bár kissé megviselte őket az iménti vihar. Lesétáltak az egykori kerítésig, mely valaha az éden határát jelölte. Amikor már eléggé eltávolodtak a barlangtól és ezáltal Thánáthosztól, a király ismét felé fordult.
– Nézd! Amit mondtam, megmondtam. Te se tudsz rávenni arra, hogy megkönyörüljek rajta és visszavonjam, amiket mondtam.
– Sejtettem. De nem is erről akartam beszélni önnel. Lenne egy kérdésem. Kaphatnék-e egy talpalattnyi földet a birodalomból?
– Természetesen. Sőt! Én magam akartam felajánlani a nép nevében, hálából. Még titok, de gondolom sejted már a jó hírt. Azokután, amit tettél, a birodalom teljeskörű tagjává váltál. Ehhez persze egy fejedelemség is jár ajándékba.
– Tessék? De én nem… ezt nem fogadhatom el. Én nem azért tettem!
– Tudom. Tudjuk. De a nép úgy határozott, hogy háláját így mutatja ki feléd.
– Nem kérhetnék inkább valami mást?
– Hisz most mondtad, hogy földet szeretnél.
– Igen. De nem magamnak, hanem az újraélőknek, Dálmer herceg népének.
– De ők nem hajlandóak csatlakozni az árnyakhoz.
– Épp ezért kérnék nekik saját területet. Cserébe átadnánk a határvidék felét. Azt a részt, amiért oly sok éven át harcoltak az árnyak és a mocsáriak egymással, amit csellel megszereztem. Átengedem egy hasonló méretű területért a birodalom széléből.
– A széléből? – lepődött meg a király – De nem a széleken vannak az értékes részek. Leszámítva persze azt a határvidéket, amit már megszereztél.
– Van, ami egy árnynak nem oly értékes, de egy újraélőnek a mennyország.
– Mire gondolsz?
– Az Elízium virágos réteire. Persze… nem kéne az egész… elég lenne az egyik völgy. Hogy érti, hogy meglepetés lesz?
– Megint használod a gondolatolvasó képességed?
– Hisz tudja jól, hogy azt nem én irányítom. Mindent hallok, csak suttogva… Ezt hogy érti? Meglepetés? Ajándékba akarják adni nekem? Gávrielék?
– Úgy bizony. Én már nekik adtam a felét. A másikat csak azért nem, mert ott teremnek számomra, a palota számára a gyümölcsök. A másik felét a pilinkék kicsinosították és kiegészítették, termővé téve a kietlen síkságot. Az édent akarták lemásolni neked. Tudják jól, hogy mennyire visszavágytál. Most pedig, hogy már emlékszel is… Most elrontottam minden meglepetést. Akkor akarták bejelenteni, amikor már jobban vagy.
– Most is épp a meglepetés-ünnepségre készülnek? – lepődött meg Phosphor.
– Mondtam már, hogy milyen rettenetesen zavaró, hogy hallod a gondolataim?
– Sajnálom. Nem tehetek róla.
– Tudom. Mindegy is. Azért, ha lehet, részesítsük előnyben a kimondott szavakat.
– Rendben. De akkor, jól értem, hogy az a terület nem a birodalom része többé?
– Csak a bejelentés után lesz a tiéd, csak onnantól rendelkezhetsz vele és… Egek! Nem! Mondd, hogy nem! Ki akartál játszani? Te valójában csak Thánátosz miatt akarod a völgyet, igaz? Csak azért, mert többé nem engedem a birodalmamba. Ha nem tartozik többé Yperpéránhoz az a terület, akkor ott nyugodtan találkozhattok, élhettek a kunyhóban. Erről van szó, nem igaz? Akkor Thánathosz se véletlenül pont oda teleportálta a kunyhót. Tudta… számított arra, hogy bármikor száműzhetem.
Phosphor levetette smaragdzöld tekintetét az éden évszázadok óta korhadó kerítésére, miközben elhúzta a száját.
– Nekem szükségem van rá – suttogta.
– Mire?
– Inkább kire…
– Nem mondod, hogy a történtek után te még adni akarsz neki egy újabb lehetőséget!
– Mégiscsak az apám… talán tényleg képes segíteni… tanítani… Lehet, hogy hibát követek el ezzel, de… tudnom kell.
– Komolyan nem tanultál még a saját károdból? Még ezekután is vágysz a társaságára?
– Meg akarja tiltani, hogy találkozzam vele?
– Lehet, hogy ezt kéne tennem. A saját érdekedben. De ahogy az elején mondtam, bízom benned. És a döntéseidben is. És persze meg is értem. Ilyen a világ rendje. A gyermekek mindig futnak az olyan apák és anyák után, akik semmibe se vették őket… mindegy ki nevelte őket fel és mennyit tett értük… A vérszerinti szülőkért mindig jobban rajonganak. Csak az ő szeretetük megszerzése számít.
– De felség, én…
– Érdekes. Pedig most, végre elérted, hogy a nép megbocsájtott, sőt! Már bíznak benned, befogadnak. A palotában élhetnél, saját lakosztályban. Édesanyádat és testvéreidet is odaköltöztetnénk, de te inkább mész a kunyhóba, hogy még egy utolsó utáni esélyt adj annak, aki… na, mindegy is! Én tiszteletben tartom a döntésed.
– De felség! Én… én nem akartam megbántani önt. Én egyszerűen csak…
– Nem kell magyarázkodnod. Megértem. Csak tudd, hogy a birodalomban mostantól kezdve mindig lesz helyed. Csak egyet kérek! Ne tűrj el mindent tőle! Ha nem becsüli meg magát, hagyd ott és felejtsük el!
– Rendben. Megígérem. Miattam nem kell aggódnia. Tudok vigyázni magamra, ha akarok. Ígérem, hogy nem maradok sokáig és egyébként is, amint olyat tesz, az utam azonnal önhöz vezet majd. Ne aggódjon, sose fogom feledni, amit eddig értem tett! Ez most nem az apai szeretet utáni vágyról szól. Csak kérdéseim vannak. Sok dolgot még át kell beszélnem vele. És azt is tudni akarom, hogy gondolta ezt, hogy tanít és segít. De ígérem, hamarosan visszatérek, ezért most nem is búcsúzom. Csak az áldását kérem a döntésemre.


#fenyekesarnyak 29. részlet
– Rendben. Ahogy akarod – felelt a király. – Akkor hát menjünk és mondjuk meg neki.
Azzal visszasétáltak a barlanghoz. Thánáthosz még ott volt. Várt rájuk. Egy kövön üldögélt csüggedten, mint egy megszeppent gyermek. Jöttükre sietve kelt fel.
– Átbeszéltük – kezdte a király – Én nem másítom meg a szavam, de Szeti még adni akar neked egy utolsó utáni lehetőséget.
– Köszönöm – suttogta Thánáthosz.
– Én nem hiszek abban, hogy egyik pillanatról a másikra változni fogsz. Azt hiszem mindhárman érezzük, hogy ez lehetetlen. De azért, ki tudja… bármi kizökkenthet… a kérdés csak az, hogy mi lesz az, melyik mondat vagy tett, ami ráébreszt arra, hogy rossz úton jársz. Talán az, hogy kitagadtalak… vagy az, hogy Szeti ad még egy lehetőséget. Meglátjuk. Én azonban már jó régóta ismerlek, így nem fűzök ilyesmikhez túl sok reményt. Ezért aztán adok neked egy tanácsot. Remélem megfogadod! Mivel szemlátomást nem tudod a jót és a rosszat mindig megkülönböztetni és gyakran fogalmad sincs arról, hogy az adott tetted árt-e a másiknak vagy se, ezért azt javaslom, mielőtt Szetivel kapcsolatban bármit tennél, mondd el neki előre és kérd az engedélyét!
– Ígérem, ezt fogom tenni – felelte komolyan Thánáthosz – És szeretném újra elmondani, hogy sajnálom, amikkel eddig ártottam. Bárkinek. Tudom, hogy nem mentség, hogy csak a jó szándék vezérelt, de ez valóban így volt. Igaz, ezt gyakran megelőzte az a gondolat, hogy önmagamat mindenáron meg kell védenem, életben kell maradnom. De láthatták már, hogy egyre több alkalommal kockáztatok önökért. Talán nem sejtik, de a Thartaroszba is csak Phosphor miatt ugrottam be. Az értékrendem tehát már változóban van. Az önzésemet kezdi felülírni a barátság. Ezt most nem azért mondom… nem remélem, hogy visszavonja a szavát… elfogadom a döntését… de ott leszek… figyelni fogok… segítek a háttérből a fények és mások ellen is, ha kell. És ha szükség van rám, csak egy szavába kerül és kéréseit parancsként teljesítem úgy is, hogy többé nem vagyok mélységi árny.
– Jól van. Szép szavak. Látom azt is, hogy komolyan gondolod, őszintén beszélsz. Most már csak az kell, hogy ezt sokáig így ís gondold és valóban ezek alapján cselekedj. Ha megteszed, amit kértem, szerintem minden rendben lesz és megnyugodva bízom rád Szetit.
– Ígérem, úgy lesz. Előbb kérdezek és csak aztán cselekszem. De Phosphornak segítenie kell abban, hogy visszajelez… úgy értem, ha mégis olyat tennék… szóljon és ne tűrjön el mindent, másként nem tanulom meg, hogy hol a határ! A helyzet az, hogy ahonnét én jöttem, senki se volt ilyen puhány – e szóra a király szemei megvillantak, ezért így folytatta – Nem akartam megsérteni senkit, de Phosphornak szerintem jobban, erőteljesebben kéne kiállnia magáért és nem eltűrni mindent, aztán meg elvonulni és csendben sírdogálni, miközben meg akar halni… bocsássák meg nekem, ha kimondom, de szerintem ez gyengeség… nem ehhez voltam eddig szokva… és szerettem volna, ha a fiam ennél jóval erősebb lelkileg…
– Lefordítom, mit akartál mondani – szólt közbe a király – A megbocsájtás és az önuralom szerinted gyengeség. Erős fiakat akartál, akik képesek erőteljesen lesújtani az ellenségeidre, és véres bosszút állni rajtuk. Nem mondom, hogy sajnálom, hogy csalódtál bennem és most már úgy látom Szetiben is. Majd egyszer rájössz, az, amit mi képviselünk, az elveink sokkal erősebbé tesznek minket bárkinél. Ezt már számtalanszor bizonyítottuk is. Lehet, hogy annakidején eléggé elkereseredtem, levetettem magam a sziklákról és meg akartam halni, de aztán csak sikerült felépítenem egy birodalmat és már több száz éve megőrizni azt. Szeti pedig… azokután, amiken eddig keresztül ment, főként ön miatt… – váltott ismét magázódásra, hogy a távolságtartást ezzel is erősítse – Meglepő, hogy Szeti egyáltalán még tartani képes magát. És mindeközben mégis rengeteget segített. Lehet, hogy nem minden terve járt sikerrel, de küzd és küzdött e világért úgy is, hogy még nem sok elismerést kapott. Javaslom, hogy gondolkozzon el ezeken és mindazon, amik eddig történtek! Most pedig ideje, hogy rendezzük a helyzetet. Térjünk hát vissza a sátorba! Oda még ön is jöhet, mert a határsávban van.


#fenyekesarnyak 30. részlet
Végre kiléphetett a sátor elé, ahol már oly régóta vártak rá. Lassan közeledett a történet vége.
Igen sokan gyűltek össze, hogy üdvözölhessék őt. Lassan lépdelt, mert még nem szokta meg az új lábát. Bár mindenki jól tudta, mi a helyzet, de nem tűnt oly vészesnek, legalábbis deréktól lefelé, mert a hosszú, buggyos, fekete nadrág, melynek szárát csizmaszárba tűrték eltakarta a fémet a kíváncsi tekintetek elől. A pokoli hőségben azonban felül nem viselt semmilyen ruhadarabot, így mezítelen felső testén jól látszott a szörnyű igazság, ahogy a fél orcáján is. Jobb oldalán nagyrészt a szürke váz csillogott.
Amikor a sátor ponyváját félrevonták előle és ő kilépett, megtorpant egy pillanatra, mert megszédült a sok tekintettől. Hátrált is egy lépést, de érezte, hogy valaki előre tolja. Megfordult és látta, hogy az Árny az. Nem volt már visszaút. A király is észrevette a mozdulatot és rosszallóan ingatta fejét, de mivel rábízta főhősünkre, hogy jelezze hol van a tűréshatára, így ezért még nem szólt semmit.
Aztán Thánáthosz köszöntötte a népet, megelőzve ezzel a királyt, majd pedig bemutatta remekművét. Fia jobb karját a nép előtt, büszkén teljes mértékben csodálatos mesterműnek nevezte, melyet felül pántokkal is testéhez és másik karjához erősített és amelynek még az ujjait is tudta mozgatni. Szinte éppúgy, mintha a sajátja volna. Phosphor behunyta szemeit, amikor mindezt az apja bejelentette, de nem szólt semmit. Úgy döntött, ennyit még eltűrhet tőle. A király azonban nem értett ezzel egyet, így Thánáthosz elé lépett, miközben könnyed mozdulattal tolta hátrébb, majd így szólt:
– Köszönjük Thánáthosznak a nem túl tapintatos szavakat, de elég is volt belőle ennyi. Ő már többé nem mélységi árny. Erről akkor gondoskodott, amikor nemrég nem tartotta magát ahhoz, amit legutóbb nekem ígért. A birodalmamban tehát neki többé már helye nincs. De ne is beszéljünk róla többet! Az ünnepeltünk most Phosphor, akinek mind nagyon hálásak vagyunk és köszönjük, amit értünk tett. Ő e pillanattól teljesjogú mélységi árny, akinek helye van a palotámban. Lakosztályt is kap, ahol gazdagságban és bőségben élhet és minden támogatást megkap ahhoz, hogy jól érezze magát. Ezt már mondtam neki, de ő úgy döntött, hogy átmenetileg az Elíziumba költözik édesanyjával és ott fogja kipihenni az elmúlt idők megpróbáltatásait.
E szavakkal vette kezdetét a tiszteletére rendezett ünnep.
Phosphor biztos volt abban, hogy igen szánalmasan néz ki így, félig élőként, félig gépként… és ráadásul jobb szárnyát még nem tudták pótolni se… de nem akart mindennek tetejében még gyengének is látszani, ezért közben felemelt fejjel állt a király mellett és nézett végig a számtalan különféle lényen.
Így kezdődött Phosphor új élete, ezúttal már Mélységi Árnyként. Mivel most már magához is tért és kijött közéjük, semmi akadálya nem volt annak, hogy a Mélységi Árnnyá avatást mindig követő ünnepséget és nagy lakomát is megtartsák a tiszteletére. Persze közben a birodalom őrségét megtriplázták, az esetleges újabb támadás megelőzése végett. Igaz, erre egyelőre semmi esély nem volt. A fények jóidőre megtanulták, hogy ki az úr ezen a vidéken.
Így történt meg, hogy végül Phosphor sok nehézség és az élet kegyetlen próbatételei után teljes jogú birodalomlakóvá válhatott. Most már nemcsak a király, de a nép is bízni tudott benne. Feltételek nélkül. Sőt! Még apja, az Árny is belátta, felesleges volt addigi minden félelme, mert Phosphor igen is jó és történjék bármi, akárcsak ő, a fia is mindig az árnyak oldalán fog állni, akár élete kockáztatásával is.
—– vége ——
De csak ennek a történetnek van vége!
+ Jövök még egy bónusz-plusz történettel!


+ BÓNUSZ jelenet

+ BÓNUSZ jelenet
#fenyekesarnyak + részlet
Végül Gávrielék elkísérték az Elízium vidékére, átmeneti új otthonába. Az ünnepségek akkor még nem értek véget, hét határ vidékére is kiterjedtek és ahogy a nagyobb események esetén szokták, ezúttal is úgy tervezték, hogy három nap, három éjszakán át, azaz hat árapály-hosszig ropják majd a táncot, pihenőkkel váltva, élvezve, hogy még élnek.
Phosphor nemsokára megérkezett Gávriellel és a fekete pilinkék hozzá mindvégig hű kis csapatával a völgybe. Ők voltak azok, az a maréknyi csapat, mely mindvégig kitartott mellette, azok, akik soha, még a legnehezebb időkben se fordultak ellene. Azok, akik halála után is kitartottak elvei mellett, mert azok az ő elveik is voltak. Ők voltak azok, akik továbbra is mindenekfölé helyezték a szabadságot, a szabad akaratot és az értelmet, a józan, rideg logikát. Pedig ők mások voltak, mint ő. Annyira mások. Nemcsak külsőre. Egykor ő is hozzájuk volt hasonlatos, de már akkor is annyira más volt. Nem tudott szeretni. Nem érdekelte, sőt zavarta az idilli boldogság, melyet színmáznak gondolt. Nem tudta elhinni, hogy őszinte lehet. Kérdései voltak, melyekre válaszokat keresett. És nem tudta elhinni, hogy valaki boldog, elégedett lehet ezek nélkül is.
Pedig mindenki az volt. Rajta kívül. Nem érdekelte őket a tudás. Hittek. Hittek és nem gondolkoztak. Nekik ennyi elég is volt. Legalábbis a többségük így élt, vak boldogságban, ám némelyek végül csak meghallották szavát, és akadtak olyanok is, akik el is gondolkodtak rajta. Páran maguk is keresni kezdték a válaszokat. Amikor dönteni kellett, dönteni, ki hova áll, sokan csatlakoztak hozzá. Elégedett volt, mert azt hitte, azt hitte több millió értelmet ébresztett fel öntudatlan álmából, elszórva a kíváncsiság és kétely csíráit. De tévedett. Nagyot tévedett és ez nemsokára elhozta a végzetét. Mindannyiójuk végzetét. Amikor felfogta, hogy csak egy új vezér volt számukra, akit követni lehet, hogy mindegy mit mondott, csak kellett valaki, akire felnézhettek, akiben hihettek, már késő volt. Nem sejtette, hogy az alázat, a behódolás, a hit ennyire lételemük. Nem hitte, hogy ennyire mások, mint ő. De ekkor már késő volt. Mindenki, aki őt választotta, aki mellette harcolt, amint a vereség szele megérintette őket, azonnal ellene fordultak. Kis híján végeztek is vele. Életét csak egy maréknyi léleknek köszönhette, akik valóban megértették szavait. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint hogy halála után se hódoltak be, inkább éltek egy távoli, sötéten lángoló világban, mely nem fogadta be őket és ahol az életük folyamatos veszélyben volt, de nem adták fel elveiket, az elveket, melyekre ő ébresztette rá őket. Ők mások voltak, mint a többiek. Őket érdekelte, amit mondott, ők tudást akartak, nekik számított az értelem. Becsülte őket ezért. Még akkor sem fordultak ellene, amikor ismét rátaláltak, még annak ellenére se, hogy addigra már hosszú-hosszú időt, évtizedeket voltak kénytelenek eltölteni egy olyan világban, mely annyira más volt, mint az Éden… melyet sokan csak úgy emlegetnének, hogy maga a pokol.
Ma viszont, ma viszont tudta, valami különleges történik vele. Ahogy ott állt a forró, kénköves talajon, mögötte a lángszínű bércekkel és tágranyílt pupilláiban játszottak az Édenkert színei, fülébe jutva szétáradt testében a madarak csivitelése… mintha újra otthon lett volna. Egy kis sziget, a forró, pokoli térben, távol attól a helytől, ahová ő is visszavágyott. Érzékeit kápráztatta a látvány. Meglepett, elvarázsolt gépiességgel lépdelt a hihetetlen délibáb felé. Száz mosolygó tekintet követte. Meglepetésnek szánták, ezzel fejezve ki hálájukat, megbecsülésüket, tiszteletüket és afölötti örömüket, hogy rátaláltak. És a meglepetés sikerült. Annak ellenére, hogy a királytól már tudott minderről. Csak nézte a varázst, lélegezni is alig mert. Tágranyílt szemeit nem hunyta le egyetlen pillanatra se, nehogy szertefoszoljon a káprázat. Pedig tudta, igen, tudta, mindez a valóság. Létrehozták számára az Éden egy részének mását, egy kis szigetet, mely múltjukba röpíthet vissza, ahol békére lelhet a lélek.
– Fogadd szeretettel – suttogta mellé lépve Gábriel. – és emlékezz mindig arra, hogy közénk tartozol. És mi büszkék vagyunk erre.
Közben még egy lépés és lábai bársonyos, zöldellő rét füvébe süppedtek, bár csak a ballal érezhette ezt. Hűsítő érzés simogatta fekete bőrét, ahogy a harmat reá pergett. Lerogyott a földre, mindkét kezével megérintve azt, majd belemarkolt, mint aki most, hogy megragadta, sosem engedné el, mintha attól félne, elillan a varázslatos látomás. Csak nézett, nézett maga elé, nézte ahogy a fény csillog a vízcseppeken. Sötétfekete haja, mint hullámos zuhatag omlott homlokába. Lágy szellő játszott ében fürtjeivel. Simogatta, ahogy sose érintették még. Lágyan, szeretőn. Tudta, más boldog lenne a helyében, ha ilyen barátai lennének, de ő nem érzett semmit. Tudta, mindez, hogy itt ez a táj, eleven emléke a múltnak, mindez semmin se változtat. Hiába a káprázat a völgyben, ha körülöleli őket az éjsötét, tüzes világ, melynek már ők is lakói lettek. És igazán ő ezt nem is bánta. Megszokta. Mégis, vágyott vissza, vissza az Édenbe. Boldog lehetett volna, hogy társai a már-már feledett érzést visszahozni próbálják. Tudta azonban, hiába minden, hiába az illúzió, ők már ide tartoznak, vissza sose térhetnek. És akkor, tőle jobbra, néhány újabb vízcsepp pergett alá. Súlyuk alatt hajladoztak a fűszálak. Mintha nem is apró cseppek lettek volna. Mintha óriási sziklatömbök omlottak volna alá egy lélekről. Feltekintett és Gábriel arcát látta maga előtt. Szemeit könnyek homályosították, de mosolygott és reá tekintve megérintette a vállát.
– Ugye tetszik a hely, ugye boldog vagy? – kérdezte kíváncsian.
Nem tudta mit feleljen. Tudta, örömet akartak neki okozni ezzel, de nem volt képes hazudni nekik. Felkelt lassan és csak állt ott némán, ahogy körbetekintett rajtuk. Meghatódottan néztek rá mind. Ha másokról lett volna szó, nevetett volna egyet, könnyedén és gúnyosan megjegyzett volna valamit, de ők egyszer megmentették az életét és azóta is hűségesek és jók voltak hozzá. És most is… Tudta, többet érdemelnek ennél. Ahogy végignézett rajtuk tudta, hálásnak kéne lennie. Ahogy azonban rájuk tekintett, könnytől áztatott arcukat látva, megszületett benne egy döbbenetes felismerés. Nem miatta, maguk miatt alkották meg valójában az Édenkert képmását a völgyben. Mégha nem is mondták ki, mégha nem is gondoltak rá, tudta, ez így van. Ha neki is hiányzott volna, most bizonyára ő is boldog lenne és örömkönnyeket hullatna. Persze nem akartak rosszat. Magukból indultak ki. Nyilván azt hitték, ami nekik örömet okozna, az neki is fog. „Vajon tényleg nincsenek érzéseim? – töprengett. – Vagy csak több kell ennél? Talán, ha tényleg hazajutnék…” – gondolta, miközben tekintetével a völgy színpompás kavalkádját pásztázta.
Akkor értette meg, mit tett velük azzal, hogy fellázadt. Elűzhették őket, vele együtt az Édenből, de nem vehették el tőlük teljesen azt. Emlékként mind elhoztak belőle egy kis darabkát a szívükben és eme apró szilánkok most már örökké szaggatni fogják lelkeiket.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés