Blog: – Melyik szereplő lehet?

“Bár önmagát nem, de a történeteket megkoronázza különleges stílusa, mellyel harcol az igazságért, a szerelemért és a barátaiért, később már az egész világért, Yperpéránért.”
/regenyeim.hu/


Róla kapta a sorozatom, az Yperpérán legendája, a Blue Heart, azaz Kék szív fantasy elnevezést. Miért is? Az alábbi részletekből kicsit jobban megismerhetitek őt és a stílusát.

Különleges izgalmakra, fordulatos kalandokra vágysz? Szereted, ha tanulság is van egy történetben?

Ylarion első találkozása vele:

„Legszívesebben elfutottam volna, hátra se nézve. Ugyanakkor tudásvágyam és kíváncsiságom vitt előre. Közelebb léptem, hogy a fáklyák fényében jobban szemügyre vegyem a foglyot. Testét ezernyi karcolás és seb borította. Jól látszott rajta, hogy lóhoz kötve vonszolták odáig. Sebeiből valamiféle kék anyag folyt, mely átitatta ruházatát. Ez lehetett a vére. Kitapintottam nyaki ütőerét. Már alig lehetett érzékelni pulzusát. Tudtam, nem sokáig fogja húzni, hamar véget érnek kínjai. A halál oka pedig, a rengeteg vért látva nem volt kétséges.
– Nem értem én ezeket az embereket. – suttogtam dühösen, mintegy magamban, hisz aligha hallhatta bárki szavaimat. – Nem elég nekik, hogy elfogták és megkötözték… Rosszabbak, mint az állatok… Hogy lelhetik ilyesmiben az örömüket?
Ebben a pillanatban a fogoly váratlanul megmozdult. Rémülten ugrottam hátra. És akkor… sebei a szemem láttára elkezdtek begyógyulni. Döbbenten néztem, ahogy lassan rám emelte különös, rémisztő tekintetét, mely smaragdszínben tündökölt. Pupillái résnyire szűkültek. Biztos voltam abban, hogy nem érti szavaim, de beszélni kezdtem hozzá, leginkább azért, hogy önmagamat nyugtassam.
– Nem kell félned. Nem foglak bántani. Csak megvizsgállak, mert még sosem láttunk ilyen lényt korábban.
– És a vizsgálat része volt az is, … hogy hány mérföldet bírok ki élve, … ha lóhoz kötve vonszolnak? – tette fel váratlanul a kérdést, arcán halványan gúnyos mosollyal.


Ki más lehet ő, mint mindenki kedvence, Phosphor!

Tudja valaki, hogy mi a tudományos magyarázat Phosphor kék vérére? Mit tartalmaz?

A sejtjei “tartalmazzák” az ősi vért, ami sötétkék színű. Akkor kel életre, ha úgy érzi mindennek vége és meg fog halni. Akkor az élni akarás ösztönösen előtörő ereje és szíve dobbanása szétterjeszti az egész testében az ősi vért. Az utolsó stádium az átváltozás felé. Ha az ősi vér előtör, újra kinőnek a szarvai, a szárnyai. A bőre elfeketedik, képes oxigént felvenni, ellen áll a tűznek is. Ezért képes gyorsan regenerálódni is.

Válasz: A vas tartalmú hemoglobin helyett réz tartalmú hemocianin van, ami az oxigén és savas kémhatás változásaira érzékenyebb és bizonyos körülmények közt jobb oxigénszállító, valamint a legtöbb mikroorganizmus szaporodását meggátolja, de bizonyosakkal együttműködve előnyösebb helyzetet hoz létre. Igaz, hátrányai is vannak.


Visszaváltozása…

Hitt abban, hogy ezt a hatalmas, lázadó és megzabolázhatatlannak tűnő erőt egy nap majd sikerül a saját oldalára állítania. Hitt abban, hogy nem kell feltétlenül eloltani, megsemmisíteni a mindent elsöprő tűzvészt, mert a lángok erejét jó célokra is lehet használni.
               Erre gondolt most is, de ahogy elnézte Phosphort, úgy tűnt, hogy a sors ezúttal véget vet ennek a történetnek és ezáltal a reményeinek is. „Talán jobb így. – gondolta – Talán igaza volt az Árnynak és már rég végezni kellett volna vele. Talán áruló vagyok, mert ily sokáig életben hagytam. Talán ostoba voltam, hogy bármiben is hittem. Ha eddig nem sikerült leállítanom… ugyan miben reménykedhetnék még? Talán jobb lenne, ha a sors oldaná meg helyettem.”
               Ezt gondolta, de mégis, ahogy elnézte őt, a szíve mélyén abban reménykedett, hogy Phosphor, mint már oly sokszor, gyorsan regenerálódik majd. Tudta, ehhez csak annyi kell, hogy az eszméleténél maradjon. Amikor tehát látta, hogy az élénkzöld szempár le-, lecsukódik, sietve érintette és rázta meg Phosphor karját. Hiába tudta, hogy mindenki ostobának, sőt árulónak tartaná… egyszerűen nem bírta volna hagyni, hogy meghaljon.
               Biztos volt abban, hogy pár pillanat és Phosphor könnyedén rendbe jön. Csakhogy ezúttal meglepő dolog történt. Ahogy a sötétkék vért nézte, az egyszer csak kivilágosodott és rubintvörössé vált. Aztán a következő pillanatban világoskék csillámok szálltak fel köröttük. Körbetekintett és megdöbbenve látta, hogy barátja félig leszakadt, megszakadt szárnyai és szarvai ezüstös fényben oszlanak szét a térben. Aztán ahogy száját résnyire nyitotta, apró csillámok szálltak ki fogai közül és nyomukban eltűntek az ijesztő szemfogak, majd hófehér fogsora egészen emberi lett. A csillámok, mint tábortűz körül pattogó szikrák, sűrűn szálltak fel körötte, belőle, miközben fekete bőre kifehéredett, haja ébenből aranyló barnává változott, karmai visszahúzódtak, majd végül hasadt pupillája kis kerek fekete koronggá szűkült. Mindez pár pillanat alatt történt. Minden eltűnt, amitől addig nem emberi volt. Minden, ami miatt addig oly sokan üldözték. Minden, ami miatt már oly sokszor került közel a halálhoz. Minden, amitől addig olyannyira meg akart szabadulni. Minden eltűnt. Éppen most, most, amikor nem számított rá. Éppen most, amikor pedig az életét menthette volna meg ez. A legrosszabbkor.           És már nem először.
               Phosphor tudta, most újra halandó lett és sebei ismét lassan fognak gyógyulni, ha ugyan egyáltalán képesek lesznek beforrni, mielőtt belehal. Mélyet sóhajtott fájdalmában és lehunyta szemeit.

Sokkal később: jelenet a jelleméről

“Amikor Phosphor megtudta, hogy a hatalmas és félelmetes ellenség közeledik, azonnal visszatért a palotába. Amikor a fogadóterem előcsarnokában meglátta az Árnyat karba tett kezekkel egy oszlopnak dőlve, egy pillanatra megtorpant. Bár emlékeinek és képességeinek nagy része visszatért, de még mindig tartott tőle. Ezúttal azonban sokkal fontosabb volt, hogy a Fények közelednek. Azért jött vissza, hogy felajánlja képességeit ellenük a királynak.
– Üdv! – köszönt röviden.
– Te meg mit keresel itt? – villámlott felé az Árny tekintete. Phosphor ezúttal jól láthatta arcát és kegyetlen szürke szemeit, mert fekete köpönyegének csuklyáját ezúttal nem húzta a fejére.
– Segíteni jöttem.
– Te? Na ne nevettess!
– Miért ne tudnék segíteni? A képességeim szinte már teljesen visszatértek. Gondolatolvasás, teleportálás… és már tűzgömböt is tudok dobni. Miért ne lenne esélyem ellenük? Hiszen még Ön is rettegte a nevem. Sőt! Talán még most is fél. – tette hozzá sokatmondó mosollyal Phosphor.
– Csakhogy ez nem a te egyszemélyes harcod! Már megint önző vagy és megfeledkezel másokról.
– Ez nem igaz! Csak szóltam pár szót a magam védelmében. De itt van Ön is. Ön közéjük tartozott, köztük élt. Ismerheti gyengéiket. Képességei pedig hasonlóak az övékéhez. És én is itt vagyok és segítek. Vagy nem ezért teremtett? Az életem oka nem ez a nap, amikor a Fények érkeznek? Nem azt akarta, hogy legyen, aki Önnel küzd majd ellenük?
– Én nem maradok. Ha maradnék, e népnek esélye se lenne. Engem gyűlölnek a Fények… amint meglátnának, amint felismernének… Mindenkivel végeznek, aki fontos a számomra. Igen, ha utolérnek, ha elkapnak, jó lenne a segítség, mert semmi kedvem a halálhoz. De nem szabad megtudniuk, hogy a Mélységiek oldalán állok, hogy itt vagyok. Akkor e népnek esélye se lenne.
– Egyedül nehezebb lesz, de nem lehetetlen. – felelte erre Phosphor – Van még pár különleges képességű lény a birodalomban. A többiek pedig elég elszántak. Néhány jó ötlet és…
– Felesleges tervezgetned. A király békét akar. Nem fogja engedélyezni a terveid. Ha mégis kitartanál a harc mellett, akkor szembe kéne fordulnod újra az uralkodóval. És akkor oda a nagy barátság. Vagy tán kockáztatnád ezt?… Bár, ahogy így elnézlek… vagy olyan ostoba… Aligha hiszem, hogy sokat változtál. Mindig az az önző és lázadó alak maradsz, aki voltál.
– Nem csak háború és behódolás létezik. – felelte erre Phosphor, mint akire nem hatnak az Árny sértő szavai, majd így folytatta: – Létezik taktika és csel is, amivel akár maroknyian,… sőt akár egymagam is győzedelmeskedhetek.
– És még ostobán büszke is vagy. Erről majdnem megfeledkeztem. – jegyezte meg gúnyos lenézéssel az Árny. – Amikor megteremtettelek, azt hittem tökéletes lényt alkotok. Ahogy így elnézlek ez csak részben sikerült. Tökéletes ugyan nem lettél, de legalább annak hiszed magad.
Sértő szavaira Phosphor enyhe mosollyal felelt:
– Le se tagadhatná, hogy a fia vagyok, nemde? Egyébként nem hittem, hogy a csel erejét éppen önnek kell majd magyaráznom. – mosolygott tovább – Hiszen ön már több ezer esztendeje is nagyszerű cseleket eszelt ki, nemde? És elég volt egy lányt felhasználnia ahhoz, hogy megtegye azt, amire milliók se voltak képesek, azaz hogy legyőzzön és végezzen velem. Még szerencse, hogy létezik a reinkarnáció és legnagyobb örömére ma újra itt lehetek önnel, nemde?
– Én hoztalak vissza, ne feledd! – vetette közbe az Árny.
– Jól van hát, mindenki hibázhat, még ön is. – nevetett fel Phosphor.

A szópárbaj azonban nem folytatódhatott, mert kinyílt a nagyterem hatalmas, aranyozott ajtaja és kilépett a király.”


Jelenet későbbről:

“– Ez jól hangzik. – mosolygott Gavhriel. – De te többre vagy hivatott. Magasan mindannyiónk felett állsz tudásban, képességben.
– Ugyan! Miért? Mert időnként van pár őrült ötletem, amit még meg is próbálok valósítani, bár közben majdnem belehalok?
– Ezúttal a legnagyobb ellenséget a fényeket győzted le!
– Lázadásban jó vagyok. – nevetett. ”


A király gondolatai róla:

“– Higgye el, félreismeri Phosphort! – hallottam a király hangját – Volt alkalmam kiismerni őt. Nincs okunk félni tőle! Nem a birodalmat akarja, nem uralkodni akar, csak cél kell neki. És én meg tudom adni számára ezt a célt. Rájöttem, hogy a harcoknak sosem lenne vége köztünk, mert sosem leszünk képesek egymást legyőzni. Ahogy fejlődöm, ahogy fejlesztem a birodalmam, a hadseregem, úgy ő is folyamatosan fejleszti magát, seregeket gyűjt és kiképzi azokat. De miért emésszük fel energiáinkat az egymás ellen folytatott küzdelemben? Ezért ajánlottam fel neki, hogy közénk tartozhat, csak helyezze életét népem kezébe és nyerje el bizalmukat.
– És Ön elhiszi, hogy őszintén ezt gondolja? Mi van, ha csel, ha bizalmát kihasználva akarja a koronát megszerezni és végez Önnel?
– Bebizonyítom önnek, hogy igazam van és Setniel hamarosan a mi oldalunkon fog harcolni. Közénk akar tartozni és ezért mindenre hajlandó. Ön is tudja, már feladta magát, és éppen az ítéletre vár. Tudom, hogy Ön könnyedén végezhetne vele, és azt gondolja, ez mindent megoldana, de miért pusztítsuk el a tüzet, amikor hasznunk is lehet belőle? Csak egy kis időt kérek, csak egy lehetőséget a számára.
– Bár ne ismerném őt még önnél is jobban! – felelte komoran Thanathosz baljós árnya. – Most már csak idő kérdése és hamarosan mindenre emlékezni fog. Emlékezni fog előző életére, tudására, és nem lesz az az isten, aki megállíthatná. Akkor majd, midőn leigázza a birodalmat, elveszi felséged koronáját, a saját fejére teszi azt és romba dönti világunkat, ne várja tőlem a segítséget! Emlékezzen arra, hogy én megelőzhettem volna ezt. Ám akkor már én is kevés leszek ahhoz, hogy bármit tegyek. Előző életében is a szerencsén múlt, hogy végül legyőzhettem.
Háttal a falnak, nekitámasztottam fejem a rideg márványnak és behunytam szemem, amikor kimondta ezeket a szavakat. Ó, ha tudná, hogy én már mindenre emlékszem…”

A felismerés után:

A király érezte, most mindennek vége. Szinte már látta, amint az arca elé tartott penge a nyakához mozdul és átvágja a torkát. Oly közel volt a lehetőség.
A király felemelte tekintetét Phosphor-ra:
– Akkor most végezni akarsz velem? – suttogta.
– Megtehettem volna már a folyóban is. – hangzott a fölényesen lenéző felelet.
– Már akkor tudtad?
– Igen, mert addigra már félig lemosódott a festék.
– Akkor ezért néztél úgy! De miért nem tetted meg? Vagy… miért nem hagytál ott? Mégse akarod a halálom?
– Ne bízza el magát! Ez, amit tett, hogy a bizalmamba férkőzött ilyen aljas módon… én bíztam… mindegy. Eddig se volt a kedvencem és gondolhatja, hogy milyen véleménnyel lehetek most önről a történtek után.
– Akkor most mi lesz? Mit akarsz tenni? – kérdezte a király suttogva, miközben még mindig ott fénylett az arca előtt a penge, alig egy arasznyira a nyakától. Jól tudta, nem lenne sok esélye így, a sziklafalhoz szorítva, de azt is tudta, hogy utolsó erejével is küzdeni fog. Nem akart meghalni. Már rég nem vágyott a halálra.
               A folyó vízén megcsillanó sárgás-vörös fények játszottak a pengén. Mintha már megmártották volna a vérében. Érezte, hogy pulzusa az egekbe szökik.
Távolról különös teremtmények hangjai szűrődtek oda, időnként megtörve a csendet, miközben csak nézték egymást, mindegyik a másikra várva, arra, hogy vajon az mit fog tenni.
Aztán Phosphor váratlanul leengedte a tőrét és így szólt:
– Ne aggódjon! Nem vagyok ostoba. Nem feledkeztem meg a helyzetünkről. Tudom, hogy most nincs időnk ilyesmire. Induljunk! – tette még hozzá, miközben felkelt a keskeny sziklapárkányon, a kiálló kövekbe kapaszkodva. – Na, rajta! Menjünk! – tette még hozzá, mert a király nem mozdult. Rátekintett és ekkor éppen elkapta pillantását, amint az övébe visszahelyezett tőrre tekintett. Egyértelműen úgy tűnt, hogy amint lehet, megkísérli majd elvenni azt tőle.
– Fantasztikus! – mosolyodott el erre Phosphor és ismét elővette a pengét. – Úgy látom, a bizalmatlanság kölcsönös. Látom, nem hiszi el, hogy nem akarok végezni önnel, amíg innét ki nem jutunk. Tessék akkor, itt a késem! Fogja! Ha meg akar ölni, mert nem tud bízni bennem, akkor inkább most tegye meg, mint hogy végig önre is figyelnem kelljen, várva, hogy mikor támad rám orvul. – azzal a király felé nyújtotta a pengét, de ezúttal a markolatát. Az, tétovázott kicsit, de aztán úgy vélte, jobb lesz, ha nála a fegyver, így elvette azt. Phosphor ekkor behunyta smaragdzöld szemeit és így szólt:
– Készen állok!
A királyt meglepte ez. Nem tudta mit tegyen. Csak egyet tudott. Semmiképpen nem akart ártani Phosphornak. De vajon mi legyen a tőrrel? Legszívesebben elhajította volna a folyóba, de tudta, hogy még szükségük lehet rá, így inkább az övébe tűzte, majd így szólt:
– Menjünk!
Phosphor erre feltekintett és látva, hogy a király már indul, ismét elmosolyodott.
– Felettébb mulatságos, hogy nemrég még mennyire bíztunk egymásban… most meg egyszerre…
– Nézd, én nem akarlak megölni. – fordult vissza a király – Persze, nem tagadom, ez volt az eredeti cél, de azóta…
– Elég ebből! – torkolta le Phosphor, mert nem akarta hallani az érzelgős részeket, melyeket akkor és ott még hazugságnak vélt – Semmi szükség a további színjátékra. Igaza van. Haladjunk és ne vesztegessük az időt! Előbb jussunk ki innét élve!
               A király még tétovázott. Nem sejtette, hogy Phosphor sohasem akarta megölni őt. Ahogy azt se sejtette, hogy bátorságával, mellyel álruhában a közelébe férkőzött, valójában teljesen lenyűgözte és kivívta elismerését és csak azért beszél így, hogy hírneve látszatát fenntartsa.


Érdekelnek a teljes történetek? Akkor tarts velünk!
Hétről-hétre közzéteszek teljes rövid történeteket itt a blogomban!
Ha pedig fel is iratkozol, még hosszabbakat is ingyen végig tudsz olvasni!




Kérsz ajándék-történeteket?


Adataidat harmadik félnek nem adom ki és csak arra használom, hogy értesítselek az újdonságokról és friss történetekről időnként.

 

1 thought on “Blog: – Melyik szereplő lehet?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük