Yperpérán legendája

Ez egy különleges világban játszódó, sok száz kötetre tervezett sorozat. Misztikus, mitikus, később sci-fivel is keveredő fantasy legenda. Részletesen mesélni fogok még róla. Most elöljáróban annyit, hogy eddig 3+5 kötete jelent meg és sok novellámban jelennek meg a főszereplői. Érdemes naponta benéznetek, mert esténként, 19-kor kerülnek fel mindig az újabb és újabb kalandok. Ezeket a novellákat, rövidebb történeteket olvashatjátok majd ezen az oldalon teljesen INGYENESEN!

Ezen az oldalon /alexblogja.hu/ csokorba szedem az eddig közzétett történeteket, miközben ÚJAKAT is teszek majd fel, így a régi rajongóknak is érdemes figyelniük!

Sorozat, de…

Sorozat, de nem kell ettől megijedni, mert minden egyes történet, minden egyes novella, minden kisregény, minden kötet, önmagában is kerek egész. Nem szeretném ugyanis, ha valaki azért akarná tovább olvasni, mert hiányérzete van. Azt akartam, hogy azért várjátok a folytatást, mert megkedvelitek a stílusom és a karaktereim, ezt az egész világot.

Értékek, tanulságok

Tehát nem kell aggódni, mindig lesz folytatás, de közben mindig lesz megnyugtató happy-end a sok-sok, sőt rengeteg nehézség után, melyekkel főhőseinknek meg kell küzdeniük, bebizonyítva bátorságukat, kitartásukat és azt, hogy mennyire fontos számukra a barátság, a hűség, vagy akár a szerelem.

Titkok, meglepetések a sorok közt

Aki elkezdi olvasni a történeteimet, azt fogja tapasztalni, hogy rengeteg a fordulat, az izgalom, a szövevény és akár egy krimiben, lehet gondolkodni, megsejteni, kitalálni előre a dolgokat. Közben vagy végül persze minden kiderül, de addig is egyre többször utalok a dolgokra, hogy mindenki számára plusz izgalmat jelenthessen, hogy mire mikor jön rá. A rengeteg fordulat és meglepetés senkit se hagy unatkozni. Garantált a könnyed szórakozás!

Az eddig megjelent kötetek

  • Smaragdszín öntudat (minikönyv)
  • Az utolsó fénysugár (+A legdrágább kincs a világon, mely a része)
  • Végzetes átváltozás (+Phosphor: Az új élet, mely a része)
  • Dermedt vágyak I. és II. (minikönyvek)
  • A király nem sötét paraszt
  • + sok történet a novelláskötetekben (Lélekmelegítő, Lebilincselő történetek)

Főhősünk vs. Desider

Jelenet A király NEM sötét paraszt című könyvből!

– Desz! – kiáltotta oda valaki.
Mindketten egyszerre fordultunk felé.
– Mi a frász van, he? – méltatlankodott a vezér.
– Desider! Elég! Engedd el őt! – hangzott a parancs.
Lenyűgözve, tisztelettel vegyes borzadállyal bámultam rá. Felismertem. Ugyanaz a rémisztő, fekete, démoni alak volt, aki nem sokkal korábban a prédájának nevezve igényt tartott rám.
– Phosphor! Neked meg mi közöd az ügyeimhez?? – háborgott a vezér.
– Semmi. De ha komolyabban ártasz neki, felkenem az agyad a falra. – hangzott a vészjóslóan rideg felelet. Phosphor felé tekintettem. Lezseren állt a falnak támaszkodva. Elhangzó szavaira Desider elvigyorodott, leengedve kardját.
– Meggyőztél, öcsém! Bár szerintem előbb aprítlak én miszlikekbe téged. Mersz most próbát tenni, vagy megin’ csak a pofád nagy?
– Mérgezettek a karmaim. Jól tudod, esélyed se lenne. – mosolygott Phosphor végtelen nyugalommal.
– Egy suhintással mindkét karod porban. – hangzott a vigyorgó felelet.
– A beszédhez egész jól értesz, látom. De a Styxre esküszöm, ha ártasz neki, én nem fogom vissza magam.
– Nem ölhetsz meg. Te is tudod.
– Igen. Tudom. De mást is tudok… és ezt még felhasználhatom. – suttogta sokatmondó hangsúllyal. Azt hittem, már értem, mire céloz.
– Ugyan, ki hinné el? – vigyorgott Desider.
– Szerintem, ezzel később kéne foglalkoznod és most inkább fejvesztve menekülni innét. Persze, csak ha már kiszórakoztad magad. – tette hozzá Phosphor még mindig mosolyogva.
– Mer’?
– Mert az újraélő holtak közelednek a Rengeteg felé.
Közönytől fagyos szavai lángoló tűzvészként söpörtek végig a szíveken.
A pokolbéli hőség ellenére, mindenki megborzongott egy pillanatra.

Főhősünk vs. a Teremtője

Jelenet Az utolsó fénysugár című könyvből!

Nem tétovázott egyetlen pillanatra se. Azonnal eltűnt, majd megjelent a folyosón, de a teleportálás se segített. Még így is későn érkezett és már csak a pilinke hűlt helyét láthatta és az eloszló fehér fényt a folyosó sötét beszögellésében. Már éppen kezdett volna bosszankodni, de ekkor… mintha a véletlenek csak játszottak volna vele, a következő pillanatban meglátott valamit. Jóval távolabb onnét, ahol éppen állt, a folyosó túlsó vége felé az egyik ajtó résein át mintha hirtelen halvány fény derengett volna fel. Azonnal tudta, hogy teremtménye oda teleportált.
A pilinke kérdés nélkül teljesítette a király utasítását és a következő pillanatban már meg is érkezett Cynidor lakosztályába. Mit tehetett volna? Várt. Úgy vélte, ha kell, kibírja akár három napig is és elő se jön mielőtt a vendégek mind el nem hagyják a palotát.
A sors azonban úgy tűnt, teljesen másként tervezte.
Nem sokkal később ugyanis váratlanul bevágódott a nagy és faragott ajtó és megjelent Thanathosz, aki tudta, hogy csak a meglepetés erejével győzhet. Számított arra, hogy minden az első pillanatokon fog múlni, ezért igen gyorsnak kell lennie. Tudta, hogy nem hezitálhat, hanem mielőbb fel kell ismernie, pontosan hol van ellenfele és azonnal, tétovázás nélkül célba kell vennie és meg kell semmisítenie. Azt azonban sajnos nem tudhatta, hogy a helyiségen belül pontosan hol találja majd teremtményét és ezzel igen értékes pillanatot veszített. Bár a pilinke riadtan összerezzent a zajra, de azonnal a bejárat felé kapta tekintetét. Egyikük se késlekedett, de mire a mester felemelhette volna a kezét, hogy támadjon, már repült is felé a hófehér és egyre növekvő energiagömb. A következő pillanatban hatalmas erő lökte hátra, egyenesen ki a márványlapokkal borított folyosóra, miközben a lakosztály teljes, bejárat körüli fala leomlott. Aztán a pilinke eltűnt, de nem azért, hogy megszökjön, vagy elmeneküljön sorsa vagy végzete elől. Éppen ellenkezőleg. Még egy szívdobbanás, és fénye közvetlenül Thanathosz mellett villant fel, miközben újra testet öltött és már rá is vetette magát ellenségére. Azt még nem tudta, mit tegyen vele, ahogy azt se tudta még, hogy kell ölni, de azzal már tisztában volt, hogy le kell számolnia vele, ha életben akar maradni. Thanathosz ahogy hanyatt vágódott a márványlapokon, már jól tudta, igen nagy hibát követett el, amikor megteremtette ezt a lényt, ahogy abban is biztos lehetett, hogy ezt a helyzetet már aligha élheti túl. Rosszul eshetett, mert nem érezte se kezét, se lábát. Nem bírt megmozdulni. Köhögött és vérétől már fuldokolni kezdett. Érezte, most ér véget halhatatlansága…

Lidaster, a lidérc

Jelenet a 9. könyvemből…

Csak állt a fal melletti félhomályban mozdulatlanul. Várt. Megszokta már a várakozást, azt, hogy csak akkor mozduljon, ha gazdája szólítja. Mindig követnie kellett őt mindenhová, ott kellett lennie a nyomában, várva parancsait. Gazdája azonban többé már nem ment sehová. Már csak egyetlen út volt hátra számára, de arra nem kellett elkísérnie. Várt. Ezúttal nem parancsra, hanem arra, hogy gazdája kilehelje a lelkét és számára új gazdát válasszon a sors, avagy a végzet…
…egy új gazda gondolata, mindig új reményekkel öntötte el. Talán a következő kevésbé lesz önző, talán a következő kevésbé kezeli szolgaként. De mindig tévedett.
… aztán érzékeit elöntötte ezernyi, sőt milliónyi hang, a világ hangjai, segélykiáltások, könyörgések, istenekhez, szellemekhez… Tudta, ez nem tart sokáig…
Ekkor hirtelen megszűnt a zsongás, egy hang vált ki a többi közül, egy lány riadt sikoltása és ő már ott is volt mellette. A pillanat törtrésze alatt kellett felmérnie a helyzetet. Ez volt a legnehezebb része szolgálatának, azaz az új gazda megmentése.
A másodperc törtrésze alatt zajlott le minden. A lány még épp csak elkezdte a sikítást, a hintó még csak akkor ért oda, ő már érkezésének lendületével félre is söpörte útjából. Mialatt a lovaskocsi elszáguldott mellettük, ők már mindketten az útszéli csalitosban hevertek. A lányra nézett. Még sosem látott ilyen üde és szép teremtést korábban. Zavarában azt se vette észre azonnal, hogy balját a leány mellén nyugtatja. Egy hosszú pillanat, amíg egymás szemébe néztek, aztán észbe kapott és sietve pattant fel, hogy illedelmesen felsegítse a hölgyet. Éppen meg akarta kérdezni, hogy megsérült-e, hogy hogy van, de erre már nem volt ideje.
Szinte a semmiből különös alakok ugráltak elő és rávetették magukat. Ideje se volt védekezni. Pillanatok alatt legyűrték, miközben elvesztette eszméletét. Többek közt ez volt a hátránya az emberi alaknak. Amíg emberi alakot öltött, minden érvényes volt rá, ami a halandókra. Meg tudott sérülni, betegedni, érezte a fájdalmat, sőt akár még az eszméletét is elveszíthette. Még meghalni is tudott, de szerencsére, ilyenkor csak emberi alakja halt meg. Lénye, egy aprócska láng formájában felemelkedett, majd miután új erőt gyűjtött, később ismét testet tudott ölteni. Ezenkívül volt még egy hiányossága. Nevezetesen az, hogy a saját kívánságait nem tudta teljesíteni. Nem tehette meg tehát, hogy a lányt a veszély pillanatában valahová magával röpíti. Ha a lány kéri, ennek nem lett volna semmi akadálya. Ám a lány még nem sejtette, ki ő, milyen különleges szolgát kapott a végzettől.


/A férfi lassú, méltóságteljes léptekkel érkezett, majd tekintetét végigvezette rajtuk. Jobboldalon két pribékje tartott fogva, hátracsavart karokkal, térdelve egy fiatalembert, aki szemlátomást eszméletlen volt. Hullámos, vörös haja szinte a föld porát seperte, ahogy feje előrebukott. A többi pribékje körbeállta a fiatal leányt, de parancsát betartva nem értek hozzá. Kezeiket hátuk mögött tartották. Egész megjelenésük, barbár, szögletes arcuk, a fejeiket díszítő szarvak, karmaik, csontszegecses öltözetük azonban elég riasztó volt ahhoz, hogy a lány mozdulni se merjen. Csak dermedten állt. Hullámos ében hajában az eséstől megtörtek a koszorúba font, illatos, mezei virágok. Kezében még mindig szorongatta a réten szedett tarka csokrot, habár annak szirmai már mind lehulltak.
Tágra nyílt égszínkék tekintetét a férfira vetette, aki nem leplezett pillantással mérte végig őt, majd így szólt:
– Aidóneusz vagyok. – kezdte bemutatkozással. – Kérem, jöjjön velem! – azzal egyik karjával a mögötte álló hintó felé intett, mire kinyílt annak ajtaja.
– Miért? – kérdezte szinte suttogva a leány, de nem mozdult.
– Szeretnék valamit mutatni Önnek és kérdeznék is valamit.
– És ha nem mennék?
– Azt hiszem, ha vet egy pillantást a pribékjeimre, akkor nem fog tiltakozni. – mosolygott a férfi. – Szépen kérem tehát, hogy tartson velem! Ígérem, ha vissza akar jönni, vissza fogom hozatni. De beszélnem kell Önnel, és kérdezni akarok valamit. Csakhogy nem itt.
– Szavát adja, hogy visszaenged, amikor kérem?
– Csak a szavamat adhatom.
A lány egy percig töprengett még, miközben végigmérte a férfit. Fekete, valószínűleg selyemből készült, előkelő ruhát viselt aranyból és drágakövekből kirakott ékszerekkel, fején koronaszerű ékkel. Akár király is lehetett volna egy távoli vidéken, melyet a leány még nem ismert, de a férfi kölykös vonásai, megnyerően szép arca és szőke fürtjei által sokkal inkább egy gazdag, elkényeztetett úrfinak vélte. Nem tudta mit tegyen, de a különös találkozás, valamint a történtek ellenére is úgy érezte mennie kell. Talán azért, mert félt ellenállni, talán mert tetszett neki a férfi, vagy egyszerűen csak kíváncsi volt, maga se tudta, de akkor és ott beszállt a fekete, díszes hintóba. Ezzel életének egy új, addig nem remélt időszaka vette kezdetét, melyről még évezredek múlva is regélt a nép. A férfi beszállt mellé a hintóba és becsukta díszes ajtaját, majd a négy, különös lószerű, de robusztusabb állat nekilódult.


/Bágyatagon eszmélt magára, miközben felemelte fejét a porból, majd körbenézett. Már esteledett és sehol senkit nem látott. A különös pokoli alakoknak és a fekete, díszes hintónak már nyoma se volt, miként a leánynak se. Midőn azonban magára eszmélt, lassan kezdett eluralkodni rajta az érzés, mely előbb-utóbb, ha akarta, ha nem, végül mindig gazdájához rántotta. Így történt ez ezúttal is.
Lidaszter, a lidérc, a következő pillanatban már ott állt, egy különös, szinte szürreális helyen, mintha valaki rémálmába csöppent volna bele. Csizmás lába alatt a talaj fekete pora, felette vöröses színben kavargó sötétség, körülötte tüzek, vulkánok, kanyargó lávafolyamok és nagy sebességgel éppen akkor száguldott el mellette a drabárok vontatta hintó, mely pillanatok alatt a távolba veszett.
Lidaszter már érezte is, hogy az erő ismételten magával rántja. A következő pillanatban pedig már tüzes alakjában, miként egy kicsiny aszteroida száguldott a kocsi után. Halkan és puhán landolt a hintó tetején.



Kérsz ajándék-történeteket?


Adataidat harmadik félnek nem adom ki és csak arra használom, hogy értesítselek az újdonságokról és friss történetekről időnként.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés