Ők voltak azok, az a maréknyi csapat, mely mindvégig kitartott mellette, azok, akik soha, még a legnehezebb időkben se fordultak ellene. Azok, akik halála után is kitartottak elvei mellett, mert azok az ő elveik is voltak. Ők voltak azok, akik továbbra is mindenekfölé helyezték a szabadságot, a szabad akaratot és az értelmet, a józan, rideg logikát. Pedig ők mások voltak, mint ő. Annyira mások. Nemcsak külsőre. Egykor ő is hozzájuk volt hasonlatos, de már akkor is annyira más volt. Nem tudott szeretni. Nem érdekelte, sőt zavarta az idilli boldogság, melyet színmáznak gondolt. Nem tudta elhinni, hogy őszinte lehet. Kérdései voltak, melyekre válaszokat keresett. És nem tudta elhinni, hogy valaki boldog, elégedett lehet ezek nélkül is.

Rajongóknak a poszt végén egy idővonalas kép a főbb eseményekkel és a megjegyzés, hogy ez a novella miként illik bele a nagy egészbe.

      Pedig mindenki az volt. Rajta kívül. Nem érdekelte őket a tudás. Hittek. Hittek és nem gondolkoztak. Nekik ennyi elég is volt. Legalábbis a többségük így élt, vak boldogságban, ám némelyek végül csak meghallották szavát, és akadtak olyanok is, akik el is gondolkodtak rajta. Páran maguk is keresni kezdték a válaszokat. Amikor dönteni kellett, dönteni, ki hova áll, sokan csatlakoztak hozzá. Elégedett volt, mert azt hitte, azt hitte több millió értelmet ébresztett fel öntudatlan álmából, elszórva a kíváncsiság és kétely csíráit. De tévedett. Nagyot tévedett és ez nemsokára elhozta a végzetét. Mindannyiójuk végzetét. Amikor felfogta, hogy csak egy új vezér volt számukra, akit követni lehet, hogy mindegy mit mondott, csak kellett valaki, akire felnézhettek, akiben hihettek, már késő volt. Nem sejtette, hogy az alázat, a behódolás, a hit ennyire lételemük. Nem hitte, hogy ennyire mások, mint ő. De ekkor már késő volt. Mindenki, aki őt választotta, aki mellette harcolt, amint a vereség szele megérintette őket, azonnal ellene fordultak. Kis híján végeztek is vele. Életét csak egy maréknyi léleknek köszönhette, akik valóban megértették szavait. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint hogy halála után se hódoltak be, inkább éltek egy távoli, sötéten lángoló világban, mely nem fogadta be őket és ahol az életük folyamatos veszélyben volt, de nem adták fel elveiket, az elveket, melyekre ő ébresztette rá őket. Ők mások voltak, mint a többiek. Őket érdekelte, amit mondott, ők tudást akartak, nekik számított az értelem. Becsülte őket ezért. Még akkor sem fordultak ellene, amikor ismét rátaláltak, még annak ellenére se, hogy addigra már hosszú-hosszú időt, évtizedeket voltak kénytelenek eltölteni egy olyan világban, mely annyira más volt, mint az Éden… melyet sokan csak úgy emlegetnének, hogy maga a pokol.

               Ma viszont, ma viszont tudta, valami különleges történik vele. Ahogy ott állt a forró, kénköves talajon, mögötte a lángszínű bércekkel és tágranyílt pupilláiban játszottak az Édenkert színei, fülébe jutva szétáradt testében a madarak csivitelése… mintha újra otthon lett volna. Egy kis sziget, a forró, pokoli térben, távol attól a helytől, ahová ő is visszavágyott. Érzékeit kápráztatta a látvány. Meglepett, elvarázsolt gépiességgel lépdelt a hihetetlen délibáb felé. Száz mosolygó tekintet követte. Meglepetésnek szánták, ezzel fejezve ki hálájukat, megbecsülésüket, tiszteletüket és afölötti örömüket, hogy rátaláltak. És a meglepetés sikerült. Csak nézte a varázst, lélegezni is alig mert. Tágranyílt szemeit nem hunyta le egyetlen pillanatra se, nehogy szertefoszoljon a káprázat. Pedig tudta, igen, tudta, mindez a valóság. Létrehozták számára az Éden egy részének mását, egy kis szigetet, mely múltjukba röpíthet vissza, ahol békére lelhet a lélek.

– Fogadd szeretettel – suttogta mellé lépve Gábriel. – és emlékezz mindig arra, hogy közénk tartozol. És mi büszkék vagyunk erre.

      Közben még egy lépés és lábai bársonyos, zöldellő rét füvébe süppedtek. Hűsítő érzés simogatta fekete bőrét, ahogy a harmat reá pergett. Lerogyott a földre, mindkét kezével megérintve azt, majd belemarkolt, mint aki most, hogy megragadta, sosem engedné el, mintha attól félne, elillan a varázslatos látomás. Csak nézett, nézett maga elé, nézte ahogy a napfény csillog a vízcseppeken. Sötétfekete haja, mint hullámos zuhatag omlott homlokába. Lágy szellő játszott ében fürtjeivel. Simogatta, ahogy sose érintették még. Lágyan, szeretőn. Tudta, más boldog lenne a helyében, ha ilyen barátai lennének, de ő nem érzett semmit. Tudta, mindez, hogy itt ez a táj, eleven emléke a múltnak, mindez semmin se változtat. Hiába a káprázat a völgyben, ha körülöleli őket az éjsötét, tüzes világ, melynek már ők is lakói lettek. És igazán ő ezt nem is bánta. Megszokta. Mégis, vágyott vissza, vissza az Édenbe. Boldog lehetett volna, hogy társai a már-már feledett érzést visszahozni próbálják. Tudta azonban, hiába minden, hiába az illúzió, ők már ide tartoznak, vissza sose térhetnek. És akkor, tőle jobbra, néhány újabb vízcsepp pergett alá. Súlyuk alatt hajladoztak a fűszálak. Mintha nem is apró cseppek lettek volna. Mintha óriási sziklatömbök omlottak volna alá egy lélekről. Feltekintett és Gábriel arcát látta maga előtt. Tengerszín szemeit könnyek homályosították, de mosolygott és reá tekintve megérintette a vállát.

– Ugye tetszik a hely, ugye boldog vagy? – kérdezte kíváncsian.

Nem tudta mit feleljen. Tudta, örömet akartak neki okozni ezzel, de nem volt képes hazudni nekik. Felkelt lassan és csak állt ott némán, ahogy körbetekintett rajtuk. Meghatódottan néztek rá mind. Ha másokról lett volna szó, nevetett volna egyet, könnyedén és gúnyosan megjegyzett volna valamit, de ők egyszer megmentették az életét és azóta is hűségesek és jók voltak hozzá. És most is… Tudta, többet érdemelnek ennél. Ahogy végignézett rajtuk tudta, hálásnak kéne lennie. Ahogy azonban rájuk tekintett, könnytől áztatott arcukat látva, megszületett benne egy döbbenetes felismerés. Nem miatta, maguk miatt alkották meg valójában az Édenkert képmását a völgyben. Mégha nem is mondták ki, mégha nem is gondoltak rá, tudta, ez így van. Ha neki is hiányzott volna, most bizonyára ő is boldog lenne és örömkönnyeket hullatna. Persze nem akartak rosszat. Magukból indultak ki. Nyilván azt hitték, ami nekik örömet okozna, az neki is fog. „Vajon tényleg nincsenek érzéseim? – töprengett. – Vagy csak több kell ennél? Talán, ha tényleg hazajutnék…” – gondolta, miközben tekintetével a völgy színpompás kavalkádját pásztázta.

      Akkor értette meg, mit tett velük azzal, hogy fellázadt. Elűzhették őket, vele együtt az Édenből, de nem vehették el tőlük teljesen azt. Emlékként mind elhoztak belőle egy kis darabkát a szívükben és eme apró szilánkok most már örökké szaggatni fogják lelkeiket.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Mikor játszódik ez a novella?

Ez a történet a 4-es és az 5-ös pont között játszódik. A Lélekmelegítő című novelláskötetben olvashatod sok más, érdekes történet közt, de a monumentális sorozat része. Főhősünk ekkorra már újjászületett és sok minden történt vele. Közben az egykori társai, akiket az árnyak hozzá hasonlóan pilinkének neveznek, rátaláltak és felfedték előtte a múltját.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés