Amikor az Árny megérkezett a barlangba, teljes sötétség fogadta ugyan, de a kristály fekete gömbjén áttekintve halványkék fényben nézhetett körbe. Ekkor látta meg Phosphor-t. Éppen a földön feküdt és egy hatalmas, rettegett bestia nehezedett rá morogva, acsarogva. Úgy tűnt, ha nem segít rajta, nem sok esélye lesz a túlélésre. Biztos volt abban, hogy pár pillanat és vége. Tudta jól, hogy ha hagyja meghalni, a lelke elillan a térben… és ha újjá is születik, kicsi az esélye annak, hogy ismét megtalálja, aligha ismerhetne rá. Hacsak… hacsak nem zárja ismét a kristályba, időt adva magának, hogy eldöntse, mit tegyen vele. De vajon nem lenne jobb megmenteni most? Nem akarta azonban felfedni előtte magát és képességeit. Elméjében számtalan gondolat cikázott pro és kontra a pillanat ezredrésze alatt, de még mindig nem tudta mit tegyen vele.

Rajongóknak a poszt végén egy idővonalas kép a főbb eseményekkel és a megjegyzés, hogy ez a novella miként illik bele a nagy egészbe.

Félt attól, hogy komoly veszélyt jelenthetne, ha életben maradna. Elmondhatatlanul rettegett a gondolattól, hogy Phosphor visszaemlékezhet a múltjára és ha emlékei mellé különleges képességei is visszatérnek, kegyetlen bosszút állna rajta. Az Árny igencsak tartott ezektől a várható fájdalmaktól és kínoktól. Ráadásul már több ezer éve élt és minden nappal egyre jobban félte a halált. Rettegett attól, hogy ki tudja milyen testben, hol, milyen kiszolgáltatott körülmények közt születne újjá és bármily nagy tudásra tett is szert eladdig, félt attól is, hogy netán mindent feledhet. A legegyszerűbb tehát az lett volna, ha egy mozdulattal végez Phosphor-ral, vagy legalábbis hagyja, hogy ez a vidék, ez az állat megtegye helyette.

      Másrészt viszont ott motoszkált a fejében egy gondolat. Mi lenne, ha sikerülne maga mellé állítania? Tudta, egy nap eljöhet a perc, amikor a bosszúért szomjazó fajtájabéliek rátalálnak. És tudta, azon a napon senkire nem számíthat majd, mert önmagán kívül senkit nem ismert, aki képességeit tekintve felvehette volna velük a harcot. Egyedül azonban kevés lett volna ellenük. Phosphor, a fia kiváló szövetséges lehetett volna. Ha visszatérnének az emlékei és képességei, ha éppoly elszántan lázadó, vakmerő és kitartó lenne, mint előző életében, ha ismét rendelkezne természetfeletti képességeivel, akkor igen, akkor neki is esélye lehetne a túlélésre. Az ereje miatt adott neki új életet. Az erő miatt, mellyel annak idején Phosphor majdnem az egész galaxist romba döntötte, ha nem állítja le egy csellel. Az Árny akkor úgy érezte, kár lenne ezért az erőért, ezért a lélekért. Ezért zárta csapdába, remélve, hogy majd megoldást talál a megzabolázására. Aztán amikor megismerte a lányt, Hajnalt, az üde és kedves teremtést, felvillant elméjében egy gondolat. Talán, ha egy gondos és szerető anya mellett nőne fel, talán akkor más lenne. Talán így meg tudná szelídíteni és a saját oldalára állíthatná. De, amikor meglátta átváltozni… megrémült… és aztán most, hogy szembesült azzal, hogy még él…

      Amióta életet adott neki, félelmében sorra követte el a hibákat. Hogy állhatna elé, felfedve előtte kilétét?

A történtek után, hogy remélhetné, hogy Phosphor megbocsátja neki az eddigi tetteit? Az még a kisebbik gond, hogy nem volt mellette, miközben felnőtt, de ráadásként az ő jóvoltából került ki kisded korában a sziklákra és lett majdnem a keselyűk martaléka…. és most… ő kötöztette meg és hurcoltatta el a pribékjeivel. Még ha nem is akarta megölni vagy megöletni őt… ugyan ezt elhinné neki bárki? Arra gondolt, legjobb lenne, ha végezne vele azonnal és újrakezdene mindent, de a remény, hogy talán még nem késő, hogy mindent rendbe hozhatna, még nem szűnt meg teljesen.

      Az Árny még nem tudta mit tegyen, de nem is ez volt a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy döntést hozzon ebben a kérdésben. Úgy határozott hát, hogy rábízza a választást a Sorsra, a Végzetre, azaz jelen esetben a vadállatra. Nem sok reményt látott arra, hogy fiát, Phosphor-t maga mellé állítsa, ahogy arra se, hogy valaha megbocsájthat neki, az apjának. Úgy vélte, nagyjából ekkora az esély arra is, hogy a vadállat támadását fia túlélje.

      Azt gondolta hát, hogy amennyiben ez mégis valamilyen csoda folytán megtörténne, akkor ő is életben hagyja, mert elhiszi, hogy egy nap talán az ő oldalára áll majd. És amennyiben nem… Nos, az Árny már fel is készült erre. Leállította botját a barlang kemény földjére és elfordított rajta egy szegecset, mire a végén lévő gömböt tartó külső, díszes foglalatok szétnyíltak és a kristály halványan felderengett.

      Aztán levett a nyakából egy láncot, melyen egy medalion lógott, egy különleges, kristállyal egy távoli galaxisból, szülőföldjéről és ezt a gömb köré akasztotta, mire a halvány fény erre is átterjedt. Készen állt a lélek befogadására, arra, hogy Phosphor halála esetén, annak lelkét magához rántsa, így akadályozva meg, hogy elillanjon a térben. Még nem tudta, hogy aztán mit tesz majd vele, de azt igen, hogy nem hagyhatja elveszni a mindenségben.

      Aztán csak várt. Várt, pedig tehetett volna valamit a fiáért. Könnyedén megmenthette volna. Egyetlen intéssel félreseperhette volna róla a vadállatot, majd érintésével begyógyíthatta volna sebeit, hogy aztán kimenekítse őt innen a teleportálás képességével, egyetlen szempillanat alatt. De az Árny még nem volt biztos abban, hogy jó ötlet segíteni, életben hagyni őt. Várt tehát. Várta, hogy a Sors majd dönt helyette.

      A kristálygömb adta halvány megvilágításban tehát végig nézte, miként szenved Phosphor a vadállat súlya alatt lélegzet után kapkodva, vért köhögve.

      Nem sok esélyt látott arra, hogy ezt túlélheti, de remélte, hogy valami csoda történik, hogy valaki a segítségére siet, bár erre szemernyi esély se volt és ezt ő is jól tudta. Aztán az Árny meglátta, hogy a bestia váratlanul megáll, majd visszahúzva karmait meghátrál, Phosphor pedig eltolja magától és sietve tápászkodik fel, miközben egyik kezét végig az állaton tartja, míg a másikat mellkasára szorítja, nyilván, hogy sebeinek vérzését valamelyest mérsékelje.

      Az Árny döbbenten, lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy fia eltámolyog mellette. Tudta, nincs oka attól tartani, hogy észreveheti őt, hiszen a sötétség varázsa rejtette a tekintete elől és még ha láthatta volna, bizonyára akkor se veszi észre, mert éppen a rosszullétével és az ájulás mindent elsöpörni készülő erejével küzdött. Mégis… az Árnyon végigszaladt a borzadállyal vegyes félelem, ahogy Phosphor elhaladt mellette.

      Ahogy az állatot vezetve elhagyta a barlangot, követte őt, de a bejáratnál megállt, nem lépett elő, hanem onnét figyelte az eseményeket. Ylarion döbbenten nézte, ahogy barátja kivezeti a fenevadat, majd az, engedelmesen leül a földre és elfekszik a lábai előtt, ő pedig mellé térdepel.

– Minden rendben! – suttogta Phosphor.

– Mitől lett ilyen békés? – kérdezte aggódva Ylarion.

– Azt hiszem… a kezem ereje okozza. – hangzott a felelet.

„Tehát nem ismeri még a képességeit.” – gondolta az Árny. Ettől meg kellett volna könnyebbülnie, hiszen ez azt jelentette, hogy még van ideje, hogy a fia még nem emlékszik, hogy még nem legyőzhetetlen. Most még végezhetne vele.

Az elhangzó szavakat hallva azonban megborzongott. Ekkor értette meg ugyanis azt, hogy miként tudta oly könnyen eltolni magától a vadállatot Phosphor és miként vezethette ki oly egyszerűen a barlangból. Örülnie kellett volna annak, hogy fia túlélte a bestia támadását, de gondolataiban már kezdtek feltornyosulni a jövő rémképei. Arra gondolt, hogy ha máris képes ilyesmire, talán csak napok kérdése és emlékei is mind visszatérnek. Talán már közel a perc… talán a jóslat, melyet annak idején ő talált ki, valóra váltja önmagát és önnön félelmével megteremti legrettenetesebb rémálmát. És ezúttal Phosphor bizonyára még annál is szörnyűségesebb lesz, mint egykoron volt, hiszen emlékei fel fogják korbácsolni őellene a dühét. Bosszúvágya oly méreteket ölt majd, hogy képességeivel elsöpör mindent és mindenkit.

      Nem, ezt nem hagyhatja. – gondolta és elhatározásra jutott, majd előlépett a barlangból, hogy végezzen vele, de ekkor meghallotta Ylarion szavát, aki éppen bejelentette, hogy egy nagy tövis van az állat mancsában és látta, hogy nekiállnak segíteni rajta. Az Árny megtorpant, mert most fogta fel, most értette meg, hogy Phosphor segíteni akart és akar a bestián. Ezért volt hát a barlangban. Tán mégis van remény! Talán mégis jót tett neki az új kezdet és mégse volt oly rossz ötlet újra életet adni neki.

      Az Árny lassan visszahátrált a barlang árnyékába és onnét figyelte tovább az eseményeket, hallgatta párbeszédüket:

– Mi lesz, ha elengeded? – aggódott Ylarion miután kihúzta a tövist a vadállat mancsából és végignézte, ahogy a seb Phosphor érintése által begyógyul – Lehet, hogy a kezed csak kábítja és amint magához tér, széttép minket.

– Lehet. De futnunk semmiképp se szabad. A vadakból a futó alak látványa kiváltja a vadászösztönt. – hangzott Phosphor felelete – Úgyhogy, ha félsz, most menj távolabb, mert miután elengedtem nem mutathatunk félelmet!

      Ylarion erre sietve vonult hátrébb, majd felmászott egy nem messze lévő sziklás meredély tetejére.

      Az Árny kíváncsian várta mi fog történni, miközben arra gondolt, hogy lám csak Phosphor azonkívül, hogy jószándékú és segítőkész, még figyelmes is a barátjával szemben.

Talán alaptalanok voltak vele kapcsolatban a félelmei. Talán meg kéne nyugodnia. Lehet, hogy őt is megértené, ha előállna és megvallana neki mindent, bocsánatáért esedezve. Ezen töprengett, miközben végignézte, ahogy fia felkel az állat mellől és hátrál néhány lépést.

      Talán most már tényleg segítenie kéne neki. Gondolta. Mert mi van, ha az állat, miután elengedi, nekitámad?… És mintha gondolata válna valóra, a bestia felpattant és vadul, támadóan fordult Phosphor felé, miközben csattogtatni kezdte hegyes fogait. Úgy tűnt, pár pillanat és újra nekiront és akkor talán mindennek vége. Mégha sikerülne is felrepülnie, egy ilyen hatalmas állat egy szemvillanás alatt lekapná a levegőből és ott helyben tépné darabjaira, mielőtt még esélye lenne újra megérintenie és érintésével megnyugtatnia. Az Árny érezte, tudta, eljött a perc, itt az ideje, hogy közbeavatkozzon, de ledermesztette a következő pillanat, mert meglátta Phosphor elszánt, smaragdfényben tündöklő tekintetét, melyet a bestiára szegezett. Szoborszerű, sötét arcán nyoma se látszott a félelem legkisebb jelének se. Kezét maga mellett lógatva ökölbe szorította és úgy nézte összevont szemöldökkel a vadállatot, hogy egyértelműnek tűnt: az utolsó csepp véréig küzdeni fog, ha kell.

      Az Árny elméjébe e jelenetet látva ismét bevillantak a múlt képei. Szinte újra látta maga előtt az egykori Phosphort, akit persze akkor, az előző életében még másként neveztek és akinek akkoriban még a külleme se tűnt ily rettenetesnek, sőt! A hófehér szárnyak, a világos bőr, az egykori angyali külső egyáltalán nem adott okot annak idején a félelemre. Egykoron egész megjelenéséből naivság és szelídség sugárzott. Aztán mégis, ennek ellenére mi történt később, miket tett… és végül alig tudták megfékezni. Csak csellel lehetett végezni vele.

      És most, mintha semmi se változott volna a lelkében. Most is úgy tűnik, hogy éppoly elszántan és vakmerően képes nekimenni bárminek és bárkinek, mint aki nem törődik a halállal se. És ráadásként most itt ez a rettenetes külső, a fekete bőr, a szarvak, a hegyes fogak, a karmok és a bőrszárnyak… melyet nem tudni honnét örökölhetett.

És ekkor… ekkor az Árny elméjébe villant egy gondolat. Talán… lehetséges lenne, hogy a Phosphor lelkében lévő sötét gonoszság öltött testet és ezért változott át? Talán ezért néz ki ily rettenetesen…

      Elsöprő erővel tört rá a gondolat:

Mégse hagyhatja életben, mert semmi se változott!

      A következő pillanatban azonban – mielőtt még bármit tehetett volna – meglepő fordulat zökkentette ki gondolataiból. A vadállat ugyanis észrevette, hogy már nem fáj a lába. Mancsára nézett, megnyalogatta, aztán feltekintett Phosphor-ra. Egy hosszú pillanatig nézte őt, elszánt tekintetét, majd váratlanul megfordult és nagy ugrásokkal visszafutott barlangjába, elrohanva az Árny mellett, aki jó ideig döbbenten nézett utána.

– Ez bizony közel volt. – suttogta Ylarion lemászva a sziklákról. – Felfogod te egyáltalán mit tettél?

– Igen. Megmentettem egy életet a segítségeddel. – mosolygott könnyedén Phosphor.

– Miközben kockára tetted… – e szónál azonban elakadt a szava.

Az Árny meglepetten fordult ismét feléjük.

– Te jó ég! – kiáltott fel ekkor Ylarion – Te súlyosan megsérültél!

      Phosphor erre letekintett. Megtépázott öltözetén fényesen csillogott a mindent beborító sötétkék vére. Ennek látványától és a vérveszteségtől megingott, majd sietve bontotta szét ruháját, hogy szemügyre vegye sérülését. Ezt látva az Árny is megijedt egy pillanatra. Pedig az imént még a saját kezével akart végezni vele. Nem értette már saját magát se. Nem értette azt se, hogy a Sors miért játszik vele. Az egyik percben úgy tűnik, Phosphor túl fogja élni, aztán talán mégse, ha az állat megtámadja, de ekkor kiderül, hogy a bestia hálás és elrohan. Most pedig… a vérveszteségtől mégis meg fog halni? Talán a Végzet vagy a Sors, nevezzük bármiként, szintén nem tudja mit tegyen vele? Talán most mégis elő kéne lépnie, hogy segítsen rajta. Hisz az érintésével könnyen meggyógyíthatná. De aztán eszébe jutott az ultimátum, amit a legelején adott a Sorsnak rá bízván a döntést Phosphor élete és halála felett.

Hátrébb lépett hát ismét és megszorította a kezében tartott botot, felkészülve arra, hogy az elszálló lelket majd csapdába rántsa. Ismét… miként egykoron is tette, miután végzett vele.

A következő pillanat azonban újra meglepte.

      Phosphor könnyed nevetése jelezte, nem olyan nagy a baj. Az Árny egy pillanatra már ismét majdnem megkönnyebbült, már majdnem elhitte újra, hogy a fia mégis megérdemli az életet, az esélyt, de amikor meghallotta, hogy a sebei már be is gyógyultak, félelmei ismét az egekig szöktek és úgy érezte még nagyobb erővel nehezedik rá jövőjének rémképe.

      Arra gondolt, hogy talán már késő. Ha éppoly könnyen regenerálódik, mint egykoron, akkor már talán lehetetlen végezni vele. Érezte miként fogy vészesen az ideje. Tudta, most már aztán igazán gyorsan kell döntenie. Most még talán csapdába csalhatná, de ha már emlékezni is fog… Nyilván nem lehet ismét ugyanúgy átverni. Ez pedig azt fogja jelenteni, hogy akkor mindennek vége. Ráadásul ezen a világon nem létezik méltó ellenfele, aki kifáraszthatná, hogy végül – miként egykoron – meg tudja neki ismét adni az utolsó döfést, mielőtt sebei begyógyulnak és ereje visszatér. Sajnos a méltó ellenfelével szintén végzett akkoriban. Már kezdte bánni ezt…

      Phosphor köhögése szakította félbe gondolatait. Mi lehet vele? Nem értette. Még váltottak pár szót Ylarion-nal, miközben úgy tűnt, egyre rosszabbul van, egyre nehezebben veszi a levegőt, végül pedig a földre rántotta a fájdalom. Az Árny meglepve nézte ezt. Sehogy se értette, miként lehetséges az, hogy ha visszatértek képességei, ha ilyen gyorsan begyógyultak sebei, akkor mégis mitől esett össze. Mi okozhatja váratlan rosszullétét? Vajon most avatkozik közbe a Végzet? És ha igen, miként? Az Árny ledermedve nézte végig a jelenetet. Ha Ylarion nincs ott, ha nem tudja mit kell tenni… de szerencsére orvos volt és Phosphor számíthatott rá a bajban és így hamarosan ismét lélegezni tudott, miután barátja megszüntette mellkasában a nyomást, melyet az okozott, hogy lélegzett, miközben az állat karmaitól kilyukadt mindkét tüdeje, majd pedig a levegő nem tudott távozni, miután sebei gyorsan begyógyultak. Ezzel életveszélyes helyzetbe került szíve és ezáltal az egész keringése.

Hosszú percek telhettek el, bár ezt, mint mértékegységet annakidején azon a vidéken senki se ismerte, hiszen nem járt Nap az égen és a csillagok fénye se adhatott útmutatást.

Az Árny csak nézte a fiát és közben arra gondolt, hogy ezt a folyamatos aggodalmat és kételyt nem fogja bírni túl sokáig idegekkel. Persze tudta jól, hogy kimenekíthetné őt ebből a helyzetből és az eredeti terv szerint elvihetné az általa teremtett szedonurgok falujába, ahol legalább biztonságban lehetne, de… mi lenne aztán? Már tudta, hogy ő képtelen lenne dönteni élete és halála felől. Úgy tűnt, egyszerűbb, ha a Sorsra bízza az egészet. De meddig? Melyik pillanat ad végleges választ kérdésére?

      Ráadásul az ultimátum se volt tökéletes, melyet a Sorsnak adott, mivel eszerint amennyiben Phosphor túléli az eseményeket, az azt jelentené, hogy megérdemli az esélyt, hogy életben kéne hagynia. Csakhogy éppen ekkor lenne igazán oka arra, hogy végezzen vele, hiszen ekkor lenne csak igazán félnivalója tőle! Ezt a kegyetlen és rettenetes vidéket ugyanis csak és kizárólag akkor élheti túl valaki, ha igen különleges ereje és természetfeletti képességei vannak.

      A mocsári demiurgokra gondolt, e vidék legrettegettebb harcosaira, akik hordákban éltek, vonultak. Még ők is végeztek magukkal, ha törzsük kitagadta őket, hisz jól tudta mind, egyedül e vidéket túlélni nem lehet.

      Ha tehát a fia képes lenne életben maradni, az egyúttal azt is jelentené, hogy vége… már nem lenne esély ellene.

      Mialatt Phosphor eszméletlenül hevert a szikláknál és még lassan ugyan, de már biztosan lélegzett, az Árnynak bőven volt ideje mindezt alaposan átgondolni, megnyugodni és józanul megítélni a helyzetet, így végül rájött, hogy valójában még nincs is oka arra, hogy aggódjon. Végül is mi lehet a legrosszabb, ami történik? Az, hogy Phosphor meghal? Erre az esetre ott volt vele a kristály, készen arra, hogy ismét csapdába ejtse a lelkét. Ha ez történne, bőven lenne ideje átgondolni mindent és esetleg újra megteremteni, másként, esetleg más körülmények közé. És ha ő is ott lenne vele születésétől kezdve, akkor talán, mint apja, még parancsolni is tudna neki.

      De mi van, ha valamilyen csoda, avagy képességei folytán ezt az egészet túléli Phosphor?

Igazából ekkor se olyan rettenetes a helyzet, hiszen még mindig tehet ellene valamit. Mélyet sóhajtott, mert eszébe jutott egy gondolat. Hiszen pontosan tudja, hol él és milyen testben az egykori ellensége. A legrosszabb esetben visszaadhatná az emlékeit és ezzel képességeit, hogy újra egymással legyenek elfoglalva.

      Az Árny tehát végül arra jutott, most már lenyugodva, hogy megvárja mit tesz a Sors, illetve miként dönt és reagál a körülményekre a fia. Úgy vélte, jobb, ha egy ideig még figyeli, hiszen most még könnyen kitapasztalhatja, milyen képességei vannak és azokkal mennyire van tisztában.

      Úgy döntött tehát, vár még, de most már nem izgatja magát, hanem megnézi, mit hoz a Sors. Úgy tervezte, még követi egy ideig, aztán ha nem tűnik túl veszélyesnek, akkor kimenti e vidékről és elviszi a szedonurgok falujába és ott felfedi előtte az igazat.

Vége

(De csak ennek a történetnek van vége!)

Ez a kis novella egy regény része, melynek címe: Végzetes átváltozás

Mikor játszódik ez a novella?

Ez a történet a 4-es pontban játszódik és része a Végzetes átváltozás című könyvemnek. Ezen a blogon már közzétettem a történet párját. Ebben ugyanazt, de egy másik szemszögből mesélem el. Jelen volt ugyanis főhősünk apja, az Árny, akit azonban főhősünk még nem ismer. Az ő gondolatairól szól ez a történet. Arról, hogy miért akarja megmenteni vagy éppen megölni őt. Az alábbiakban a másik poszthoz már kiírtakat ismétlem. Akkor olvasd, ha ott nem tetted meg:

A jelenetkor főhősünk már túl van az átváltozásán és részben ismeri új képességeit. Már hazament és elmondták neki múltjának titkait, majd pedig egy ajánlólevéllel elküldték Yperpéránba, a királyhoz. Egy félreértést követően és egy gonosznak tűnő tettnek hála a birodalom határain túl találja magát. Megszökik ugyan a barátjával együtt, de igen nehéz helyzetbe kerülnek ebben a számukra még idegen, ismeretlen és rettenetesnek tűnő világban. A történet egy vaddal való, végzetesnek tűnő találkozásukról szól és arról, hogyan éli túl a főhősünk.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés