1. részlet
2. részlet
3. részlet
4. részlet
5. részlet
6. részlet
7. részlet
8. részlet
9. részlet
10. részlet
VIP Könyv-Klub – A Kiérdemelt jutalom című novellához
   

1. részlet – Már nagyon unta, hogy folyton keresnie kellett a királyt. De miért is? Senki nem kötelezte arra, hogy ezt tegye. Még csak nem is kérték tőle. Akkor mégis miért érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy mellette legyen, óvja őt és ha kell segítse? Nem értette. Talán előző életeiből maradt meg ez az érzés, ez a belső késztetés. Talán azért, mert egykoron, pilinkeként számíthatott rá és oly gyakran megmentette az életét? Sokszor érezte úgy, hogy csak neki számít a léte, kerek-e világon. De most… miért oly nehéz? Miért nehezítik, hogy mellette legyen, hogy találkozzanak? Elvették a teleportáló medalionját is. Persze, a válasz egyszerű. Az Árny szerint, jobb, ha nem támaszkodik tárgyak segítségére és ezzel csak abban segítik, hogy saját képességei gyorsabban fejlődjenek. Gyorsabban… mily ostobaság. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy haladásának sebességét az önerőből történő küzdelem segítené.


Évek teltek már el. Úgy érezte, feleslegesen. Igaz, sokat látott, hallott, tapasztalt, de a teleportáció erejét még mindig kegyetlennek érezte és egyre jobban unta és gyűlölte. Ráadásul nem volt elég egyszer átélnie egy alkalommal. A palota ezer terme által alkotott többszintes labirintus mindig kifogott rajta. Hiába gondolt a királyra, hiába vitte a közelébe az erő, gyakran nem találta el a szintet, hisz eggyel lentebb vagy fentebb is érkezhetett. Aztán kereshette a le vagy felvezető lépcsősort és mintha ez így még nem lenne elég nehéz, mivel kezdéskor fogalma se volt arról, hogy fölé vagy alá érkezett, így könnyen előfordult, hogy rossz irányba indult el és akkor aztán már esélytelennek tűnt, hogy rátaláljon. Főleg úgy, hogy az ezernyi kisebb-nagyobb terem számára oly egyformának tűnt és mindegyikből legalább négy ajtó nyílt a szomszédos helyiségek felé. Ha már jó ideig kereste és nem találta, miként az, ezúttal is történt, megkérdezhetett arra járó lényeket, de igen kis esélye volt annak, hogy azok épp tudják merre jár. A király ugyanis folyton intézkedett, jött-ment és ha nem volt épp dolga, akkor is fel-alá járkált. Mindig talált valami elfoglaltságot, valamit, amivel jobbá teheti világát és ha el is jött az idő és hátradőlhetett, akkor se tudott sokáig nyugton maradni. Mindig többet akart tudni, többet akart tenni. Olykor teremről, teremre járt, beszélgetve népe tagjaival, máskor a várfalakról szemrevételezte világát. Az Árny közben szinte mindig ott járt a nyomában és segítette őt, mint egykoron.


Főhősünk eme történetünk idejére már újjászületett. Ismét. Ezúttal emberként. A feledés homálya eltörölte egykori életei emlékeit, de egy dolog világítótoronyként égett a lelkében és ez nem más volt, mint a király arca és neve. És ahogy az évek teltek, ennek fénye köré gyűltek lassan múltjának egyéb képei, arcok és hangok, nevek. Eszébe jutottak egykori barátok és ellenségek, tettek és szavak és lassan kitisztult elméjében Yperpérán világának egésze és közben az utat is megtalálta ebbe a másik világba. Képességei odaát lassan, egymás után kezdtek visszatérni, de segítséget, azt ezúttal se kapott senkitől azzal kapcsolatban, hogy miként használja azokat vagy miként tudna fejlődni. Csak ennyi. Elvették a teleportáló medalionját. Tanulja meg használni az erejét egyedül. Önerőből. Ezt mondta az Árny. Fantasztikus! Bár egykori apjától nem várt ezúttal se sokkal többet ennél.


Úgy érezte, már igen sok idő telt el, miközben fel-alá rohangált, keresve a királyt. Tudta, ha valóban meg akarja találni, meg kell állnia és ismét használnia kell a gyomorforgató, szédítő erőt, de ehhez semmi kedve nem volt. Éppen egy tornácos részhez ért, amikor meglátott odakint egy széles folyamot kanyarogni. A távolban fortyogó tűzhányók magasodtak az ég felé. Kürtőikből aranylón csorgott alá a láva. A másik irányban ellátott a kastélyig, melyet a belső, majd a többszörös külső várfalak vettek körbe a hegyoldalban. Aztán letekintett a mélybe és elragadta a vágy. Felpattant a tornác falára, felállt és széttárta karjait. Imádta így a mélybe vetni magát, számítva arra, hogy közben átváltozik és megjelennek szárnyai. Gyakran tett ilyet, hacsak lehetősége adódott rá. Ily módon már könnyedén változott át Phosphorrá, de ezúttal valami más jutott az eszébe. Vajon pilinke is lehetne… újra?


Erre gondolt, miközben átadva magát a gravitációnak, előredőlt, egyre mélyebbre, majd ellökte magát és már zuhant is. Aztán sietve húzta fel pólóját és a hátsó részét átemelte a fején, előre, így szabaddá téve lapockáit, hogy az elővágódó szárnyak ne szaggassák le ruháját. Nagy sebességgel érkezett a folyó fölé, de még épp időben sikerült néhány gyors mozdulattal irányt váltania, így ahelyett, hogy becsapódott volna a vízbe, nem sokkal felette szárnyalt. Tükörképét az általa keltett fodrozódás miatt nem láthatta, de a vöröslő fényekben csillogó felszín varázslatos látványa kápráztatta tekintetét, miközben nyílsebesen repült felette. Kinyújtotta karjait a víz felé és ujjaival megérintette. Borzongatón izgató érzés járta át, ily közel a Styx fekete, gyilkos vizéhez. Nem tudta mi lenne, ha beleesne, de azt igen, hogy szárnyakkal úszni nem nagyon tudna, ahogy kikecmeregni se. Ráadásul ez a víz már sokakat égetett meg, de ő könnyedén gyógyult, ezért nem aggódott és ezúttal egyébként is… ő csak egy ember volt… úgy vélte, csak képzelete által manifesztálódik meg e táj felett, hogy mindez csupán egy álom, így hát nem érheti komolyabb baj. Igaz, érezte hófehéren fénylő ujjaiban az égető érzést és füstölgött is érintése nyomán a víz felszíne, de a kezeiből áramló kékes fény beragyogta a mélységet, láthatóvá téve, hogy ott is élnek, képesek élni különféle ficánkoló lények. Miközben hatalmas, hófehér szárnyai széttárva siklottak alig méternyire a víztől és tudta, már így is túl közel merészkedett, még mélyebbre ereszkedett. Kezeit közben lábai felé nyújtotta, tenyérrel lefelé. Már alig egyetlen arasznyi távolság választotta el a folyótól, de ő csak élvezte a suhanást és azt, hogy ujjaival csillámporos sávokat húz felszínére.


Aztán egy idő után észrevette, hogy a folyó kanyarodni kezd a távolban, a várfalak mentén. Tudta, mielőbb emelkednie kell, különben fájdalmas lesz a szórakozás vége. Szárnyaival azonban nem csapkodhatott. Túl közel volt hozzá a folyó. Állított hát a dőlésszögükön, de ilyen sebességgel bizony időbe telt ez a manőver. Már látta, túl sokáig várt. Vagy a vízbe zuhan, vagy a várfalaknak fog csapódni. Sietve döntötte meg szárnyait, amennyire csak lehetett. Már súrolták a felszínt a tollak hátulsó végei és füstölni is elkezdtek. Igazán különleges látványt nyújtott, de annyira már nem élvezte.


Az utolsó pillanatokban sietve kapta maga elé kezeit. A belőlük áradó energia könnyedén lesodorta a várfal felső részét, ahonnét az őrök már kétfelé futottak. Áttörve, ledöntve a köveket, nagy robajjal száguldott az udvar fölé, majd berepült a csarnokokba. Sietve kezdett csapkodni szárnyaival, hogy sebességét csökkentse. Ez szerencséjére jelentősen sikerült. Nem sok híja volt annak, hogy könnyedén landoljon a márványon, de a csúszós felszín és a lendület heve nem kedvezett neki. A beszélgető leányok sietve rebbentek szét. Gyorsan zárta össze szárnyait, nehogy megüssön velük valakit, de ettől csak újra növekedett a sebessége. Bizony, erősen fájt a landolás, de még ennek ellenére is úgy vélte, hogy megérte az élményt. És most nem csak a folyó feletti száguldásra gondolok, hanem főként arra, hogy aggódó tekintetek hajoltak fölé. Elmosolyodott feltekintve a fekete bőrű demiurg lányokra. Lám csak, vannak, akiknek még számít a léte.
– Jól vagy? – hallott váratlanul egy dörgedelmes hangot, mely tönkretette az idilli jelenetet. Csizmás lábak közeledtek. A nők helyet adtak az érkezőnek, aki komoran állt meg mellette. Köpönyegének szegélye hozzáért, amint fölé magasodott: – Fel tudsz kelni vagy megsérültél? – kérdezte az érkező. Összevont szemöldökei alól rideg szürke szemek tekintettek le rá. Az Árny volt az, csak már nem hordta a csuklyáját, hisz jó ideje nem kellett lepleznie kilétét.


Főhősünk sietve pattant fel a kemény padlózatról. Sajgott még minden porcikája, de egykor apja és korábbi teremtője előtt nem akart gyengének látszani.
– Igen, persze – felelte. – Köszönöm a kérdést. Minden a legnagyobb rendben.
– Ezt örömmel hallom. És hogy érzed, meddig tudsz maradni?
– Friss vagyok és üde… itt vagyok, hogy bármiben segítsek.
– Nna, ezt meg pláne örömmel hallom – felelte az Árny, majd koppintott egyet botjával a padlóra és a következő pillanatban főhősünk vele együtt a bedöntött várfal-résznél találta magát – Ezt akkor, hozd rendbe! – adta ki utasítását.
– Én? Mégis hogy?
– Azt bezzeg tudtad, hogy lerombolni miként kell, mi?
Főhősünk elhúzta a száját. Aztán eszébe jutott valami.
– Talán az erőmmel helyreállíthatom – mondta és már el is kezdte emelni a jobbját, de az Árny megragadta:
– Nem! Meg kell tanulnod, hogy értéke van mások munkájának! Szedd össze a köveket és hordd egy halomba, küldök valakit kötőanyaggal és tedd szépen, amit mond! Addig innen el ne merj menni, amíg nem végzel!
– De…
– Nincs de!
– Nem uralom az erőm! Ha a teleport elránt, nem tudok tenni ellene.
– És ez engem miért kell, hogy érdekeljen? Uralkodj magadon, különben gondoskodom róla, hogy jó ideig ne jöhess ide!
– Kedves… – szűrte fogai közt a szót suttogva főhősünk.
– Csak amennyire te az voltál azzal, hogy leromboltad a falat. Egyébként is azt mondtad, segíteni akarsz. Akkor állj neki!
Főhősünk eltűnődve nézett a palota felé. Nem elég, hogy megint nem találta meg a királyt, még ráadásként ostobaságokra is pazarolta az idejét… és még nincs vége, mert az Árny kényszeríti. Sietve állt tehát neki a munkának, miközben még hallotta a háttérből az Árny szavait:
– Már rég meg kellett volna, hogy neveljelek. Reméld, hogy ezúttal sikerül, különben megint az egyszerűbb megoldást kell választanom. Tudod… ha nincs probléma, nem kell rá megoldás se. És vajon ki itt a probléma? – hangsúlyából sokatmondó gúny érződött ki, de aztán a választ meg se várva eltűnt. Főhősünk már jól emlékezett a módszereire. A tőr volt a kedvence, de az élve elásás is benne volt a top tízben. Ismét elhúzta a száját, majd kényszeredetten nevetni próbált, bár az, hogy mit tesz vagy se, úgy tűnt, már senkit se érdekelt. Nem gyűltek köré és látszólag nem is figyelték őt az árnyak. Hagyták, hogy egyedül hordja a köveket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az, hogy mindenki kijavítja a saját hibáját.

 

2. részlet – Sietve pakolta a félméternyi, lapos köveket és közben igyekezett összpontosítani a jelenre, a helyzetre, nehogy az irányíthatatlan teleport magával rántsa. Ekkor lépett oda a sötét alak. Először csak nézte őt, ahogy dolgozik, majd váratlanul megszólalt:
– Mi lesz? Kész vagy már?
Ijedten ugrott meg a szóra, majd amikor látta, hogy csak a csuklyás Árny az, játékosan felnevetett:
– Ó te jó ég, csak ön az? Már azt hittem, hogy a rossz lelkiismeretem kísért.
– Szánalmas vagy.
– Köszönöm, de lehetnék szánalmasabb is, ha a saját árnyékomtól ijedtem volna meg – nevetett. – De szerencsére ez csak az Ön árnyéka volt. Egy fokkal bátrabb vagyok, mint hittem.
– Látom, a kedved még jó. Akkor még nem fáradtál el nagyon – azzal intett és megjelentek mellettük a szükséges anyagok és eszközök. – Csak így tovább! – tette még hozzá, majd eltűnt.


Főhősünk mélyet lélegzett, majd folytatta feladatát. Már nem remélte, hogy a királlyal találkozhat. Már csupán egyetlen cél lebegett előtte, hogy a köveket a lehető leggyorsabban, ugyanakkor a legpontosabban és legszebben egymásra rakja és mielőbb felépítse a fal, nemrég általa ledöntött tetejét.


Nagyon kellett összpontosítania. Néha meg-megérezte a teleport erejének érintését, de még nem akart menni. Ki akart tartani. El akarta végezni a feladatát. Világos ruháját, nadrágját és pólóját hamar belepte a talaj fekete mocska, a sár és ráragadt a betonszerű anyag, ahogy fehér szárnyaira és orcájára is. Fénye, miközben egyre jobban fáradt és egyre mocskosabb lett, úgy halványodott.


Újabb forduló. Már felhordott mindent a gyilokjáróra, melynek pallóit szintén a helyükre tette és megerősítette. Fáradtan térdepelt le a fal lőrései mellett. Sáros kezével aranyló hajába túrt. Még mindig nem ért a végére. Megszédült. Érezte, az erő elrántani próbálja e világból. Környezete újra és újra elhomályosodott, de mindannyiszor sietve rázta meg a fejét. Egyre jobban látta, hogy nem fogja tudni befejezni a munkát… pedig már csak pár kő hiányzott.


Már csak öt… már csak négy… egyre nehezebb volt összpontosítania… már csak három… megtorpant és megérintette a pallót, melyeken térdepelt… mintha annak léceibe próbált volna megkapaszkodni… nehogy kicsússzon kezei közül ez a világ… de már érezte, el fogja bukni… nem tudja befejezni… és akkor…


… akkor az Árny… nem engedi majd… nem engedi, hogy visszatérjen… nem keresheti… nem láthatja a királyt…


Megrázta a fejét, majd mélyet lélegzett. Összeszedte maradék erejét is, majd felvette az utolsó előtti követ, kialakította a helyét és elhelyezte a falon, a többi mellé a nedves kötőanyagba.


Csak egyetlen maradt hátra. Már nyúlt volna érte, de ismét megszédült. Alakja egy pillanatra elhalványodott. A teleport erő, melynek már úgy tűnt ellenállni se bír, kíméletlenül rántotta volna el ebből a világból, de még próbált küzdeni ellene. Ismét megrázta a fejét, majd végigsimította piszkos kezével az arcát, hogy összpontosítani tudjon.


“Már csak egy kő! Egyetlen! Ezt már csak fel tudom emelni és tenni…” Gondolta, de érezte, kudarcot fog vallani. Egy pillanatra még sikerült testet öltenie, de szárnyai már nem jelentek meg. Sietve nyúlt az utolsó kő után, de keze ekkor váratlanul egy másik kezet érintett. Valaki megfogta az utolsó fél méteres, lapos szikladarab másik végét, hogy helyette, őt kisegítve feltegye. Egy világos kéz, egy férfi keze, különleges, csillogó gyűrűkkel az ujjain. És ahogy hozzáért bőréhez, úgy rántotta őt vissza érintése a jelenbe és azonnal minden kitisztult tekintete előtt, miközben sietve kapta fel tekintetét a jövevényre. A király térdepelt mellette. Ugyanaz a kölyökképű férfi… oly sok évezrede már, hogy semmit se változott, pedig… történetünk idején főhősünk már tudta a titkát… azt, hogy újjászületett és hozzá hasonlóan ott él valahol a nagyvilágban, mindent feledve. Csak az Árny jóvoltából tért vissza egykori birodalma helyszínére… és tette fejére ismét a koronát. Őt persze segítette, vele ellentétben. Phosphor ekkor körbetekintett, de az Árnyat nem látta sehol. Mégis… tudta, nem kockáztathat… nem fogadhatja el a király segítségét, mert akkor… biztos, hogy sokáig, igen sokáig nem juthatna vissza e vidékre és nem láthatná őt jó ideig .
– Menni fog… egyedül is… kell, hogy menjen… kérem, bízzon bennem! – suttogta, miközben elszántan belenézett a kék szemekbe. A király erre óvatosan elengedte a részben már megemelt követ és hagyta, hogy főhősünk minden erejét, utolsó erejét is összeszedve feltápászkodjon vele és a helyére tegye azt. Közben ő is felkelt. Még annyi idejük maradt, hogy tekintetük találkozhatott.
– Várlak! Gyere, amint tudsz! – hallotta még a király hangját, de aztán már nem tudott ellenállni többé az erőnek, mely magával rántotta téren és minden képzeleten át egy másik világba, oda, ahonnét érkezett.


 

3. részlet – Pár pillanatra tért csak magához. Mint fuldokló, akinek lélegzetet kell vennie, úgy emelkedett ki a káprázatok közül és már készen is állt az útra, ismét. Hajnal felé járt még. Bőven volt ideje. Sietve hunyta be szemeit és ezúttal arra a helyre összpontosított, ahol korábban már találkoztak nem is egyszer. A király dolgozószobájának ajtajára gondolt, a padló jellegzetes, fekete-vörös mintáira. Hosszú percek teltek el. Megolvadt és elfolyt az idő… nem tudta mennyi múlt el… talán órák is, mire sikerrel járt és a teleport ereje végre megérkezett, átnyalábolta testét, majd rántotta magával a lelkét. Sose tudta mennyi ideig maradhat ilyenkor, mennyi ideig hagyja ez az energia ebben a másik világban kalandozni. Jó lett volna, ha képes lett volna arra, hogy irányítsa, de fogalma se volt arról, hogy ezt miként tehetné meg. Úgy tűnt, mintha egy rajta kívülálló erő lenne, melyet csak hívhat, kérlelhet, aminek átadhatja magát, ami elragadhatja, mint a hullám a törött ladikot a tengeren. Úgy tűnt, ki kell várnia minden alkalommal, mert előidézni pillanatok alatt nem tudta.


Végre megérkezett. Ezúttal könnyen ment, de nem örülhetett ennek és nemcsak azért, mert ez még csak a kezdet volt, hanem azért se, mert minden jelentősebb érzelem megingatta ezt az erőt és az bizony beindíthatta a teleportot. Vissza. Sietve kelt fel tehát, hogy mielőbb megtalálja a királyt, de az épület túlsó vége felé irányították. Közben ismét hamar eltévedt. Megzavarta a sok díszes terem és ajtó. Aztán amikor elért az utolsó utáni folyosó végére, egy pazar könyvtárhelyiségre lelt. Megtorpant egy pillanatra, mert lenyűgözte a többszintnyi, kódexekkel teli csoda, de aztán sietve lépett a pultnál lévő első lényhez, hogy útba igazítást kérjen.


Nem tudta miféle törzsből származó, fekete demiurg leányzó lehetett, de úgy tűnt, személyes varázsa rá nem fog hatni. Összevont íves szemöldökei alól morcosan nézett rá. Már bánta, hogy nem változott át Phosphorrá, mielőtt belépett. Ezen a vidéken a nők körében a csábosan elővillantott szemfogak voltak a nyerők. Ezektől megolvadtak a demiurg, szemiurg, szedonurg, misziurg, sőt még a hárpia szívek is.
– Egy pilinke… nahát… mit akarsz? – kérdezte lenéző gúnnyal, mogorván a fiatal leány, mielőtt még köszönthette volna.


Főhősünk csak ekkor nézett magára. Fény szűrődött elő alabástrom bőréből. Sietve kapta el tekintetét a kezéről, mert tudta, ha sokáig figyeli, akkor a teleport igen hamar beindul. Aztán meglátta a tükröt és odaállt elébe. Fenséges látványt nyújtottak nagy, fehér szárnyai. Megmozgatta hátizmait, kissé széttárva, összezárva őket. Hosszú ujjú, szinte földig érő lepelt viselt, melyet derekánál aranyló zsinór fogott körbe, mélyen lelógó végein sárgás-barna bojtokkal, melyek közé fénylő szálakat szőttek. Hátul, a szárnyai miatt kivágott ruhája szegélyén a padló felett és a csuklóinál, valamint a nyaki, válli részén körben, szögletes meander minta futott. Színe éppoly aranylón tündökölt, miként hajzuhataga, mely hullámosan omlott a vállaira. Izzó bőrének derengő fénye még szebbé, békésebbé tette arcának vonásait, melyek egyszerre tűntek komolynak, férfiasnak, ugyanakkor lágyan nőiesnek. Elnézve, egy pillanatra még saját maga is eltöprengett azon, hogy milyen nemű lehet. Pedig ez nem volt kérdés. Azon a világon már mindenki tudta, hogy a pilinkék mind nem nélküli lények. Ismét megmozgatta szárnyait. Büszkén, elámulva. Egyszerű ruhája ellenére is annyira lenyűgözőnek hatott külleme.


Felsóhajtott. Oly sok esztendő után, most először látta újra egykori küllemét. Vajon mi okozhatta? Képzelete játszana vele? Vagy tudatalattija, lelke mélyének emlékei hozták felszínre és létre az elfeledett varázst? Nem tudta, miként lehetséges, hogy ismét olyan lehetett, mint egykoron. Gondolataiból egy váratlan, zsémbes, lenéző hang térítette magához:
– Nna, ha kigyönyörködted magadat, mondanád végre, mit akarsz?
Meglepődve fordult a leány felé, akinek szemlátomást nem konkrétan vele volt problémája, és talán még csak nem is a pilinkékkel. Mintha az egész világot utálta, gyűlölte volna.
– A királyt keresem – felelte neki szelíden, nem törődve gúnyolódásával.
– Nekünk nincs királyunk – hangzott meglepően egyszerű, rideg felelete.
– Akkor úgy mondom, hogy ‘Ádiszt keresem.
– Ő már réges-rég halott.
– Tessék? – lépett hátra megrökönyödve főhősünk, aki még emlékezett arra, hogy nemrég látta és beszélt vele.
– Mit nem lehet ezen érteni? – zsörtölődött tovább a leány – Nincs többé. Ennyi – közben fekete szemei szikrákat szórtak. Pedig demiurg volt, mégis… gorombább és gyűlölködőbb, mint egy hárpia. Főhősünk jobbnak látta nem erőltetni tovább a dolgot. Már csak azért se, mert a leány türelmetlenül kezdett dobolni hosszú karmaival az asztalon. Nem tudta, hogy külleme mennyire van hatással önnön magára, de ezúttal nem jutott eszébe egyetlen frappáns, gúnyos válasz sem. Egyszerűen csak bólintott, jelezve, hogy megértette, majd nyugodt léptekkel elhagyta a helyet. A hosszú, néptelen folyosón tanácstalanul állt meg. Most mégis mit tegyen? És egyáltalán, miként lehetséges mindez?


 

4. részlet
Nem maradt már túl sok választása. Tudta, ha megint nekiindulna keresgélni, azzal csak az ideje menne. Oly hatalmas volt a palota, oly sok teremmel és ott volt még a belső vár és a többkörös külső részek. Igen nagy szerencse kellett volna ahhoz, hogy a királlyal összefusson. Letérdepelt hát inkább a márványlapokra, közel a falhoz, ahogy ilyenkor szokott, hogy el ne essen, amikor megszédíti a teleport ereje. Aztán behunyta szemeit és suttogni kezdte gondolatban a nevet.


Hamarosan jött is az érzés. Hányinger tört rá, pedig pilinkeként nem rendelkezett gyomorral. Mégis… valami kavargott benne, körötte a térben, de nem hagyta abba. Gondolatban csak suttogta, suttogta a nevet, mintha imát mormolna. Érezte, amint körülöleli az erő és már vitte volna. Egyre hevesebbé vált az általa okozott gyötrelem, de aztán elmúlt egyetlen pillanat alatt. Kinyitotta a szemét, de még mindig ugyanazokon a mintákon térdepelt, ugyanott. Nem akarta feladni. Újra behunyta tehát. Tovább suttogta a nevet. Az erő ismét körülfolyta, megragadta, mint egy mágnes, melytől mozdulni se bírt, nem mintha akart volna. Aztán ismét elöntötte testét a borzongató rettenet hulláma. Ezért gyűlölte annyira a teleport erőt. Azt hitte nem bírja ki, de lelki szemei előtt ott lebegett a király alakja, arca. Meg kell találnia. Látni akarta még egyszer. Beszélni vele. Kitartóan suttogta tehát tovább gondolatban a nevet. Az erő ismét elviselhetetlennek tűnő mértékig növekedett, ott hullámzott benne és körötte, majd ismét alábbhagyott, de már kezdődött is újra, előlről.


És ez így ment jóideig, miközben egyre csak a királyra összpontosított. Nem értette, miért nem tud elindulni. Még sose volt ennyire rettenetes. Ráadásul közben érezte, amint pulzusa egyre gyorsabbá válik. Szíve hamarosan már oly szaporán vert mellkasában, hogy ájulás környékezte, de nem akarta abbahagyni, feladni. Arra gondolt közben, hogy vajon mi lenne, ha meghalna odaát. És mi van, ha ezt az egészet a hátrahagyott fizikai teste valóban átérzi, átéli? Mégse hagyta abba, csak suttogta, egyre csak suttogta gondolatban a nevet, a király nevét.


Nem vette észre, hogy megjelent közben az éjszín csuklyás Árny. Fekete köpönyegében hangtalan érkezett. Lábai nem érték a talajt. Feketén gomolygó füstön siklott arasznyival a padló felett. Egyetlen szemvillanás alatt odaért, majd pedig sietve hajolt le hozzá és megérintette a homlokát.


Már közelgett a reggel, amikor magához tért. Szíve akkora már oly hevesen vert, hogy szinte úgy érezte, kiszakad a mellkasából. Amikor felnyitotta szemeit, azt hitte, a halál érkezett el hozzá. Sötétlő árny magasodott fölé, majd megérintette mellkasát. Menekült volna, de annyi ideje se volt, hogy megmozduljon. Az érintés nyomán meglepően jóleső, békés érzés ömlött végig a testén. Fáradtan hunyta le ismét a szemeit. Érezte, hogy szíve gyorsan megnyugszik. Amikor újra feltekintett, már eltűnt a jelenés. Kezdődhetett egy újabb nap, ám főhősünket nem úgy ismerjük, mint aki könnyen feladja céljait. Sietve takarta el szemeit és igyekezett újra összpontosítani. Ezúttal arra a folyosóra, ahol legutóbb térdepelt, mert eszébe jutott valami. Az erő nem is váratott sokáig magára. Ezúttal könnyedén ragadta magával. Érezte, sejtése be fog igazolódni. Pár pillanat és ismét megjelent a márványlapokon.


 

5. részlet
A pilinke sietve pattant fel, miközben megfordult. Bár sejtette, hogy ott lesz, mégis meglepődött, amikor meglátta a szőke fiatalembert. Tehát ezért nem sikerült teleportálnia magát. Illetve sikerült, csak mivel mindvégig ott állt mögötte, így az erő, mielőtt elvihette volna, már meg is érkezett vele. Újra és újra. Tehát ez okozta gyötrelmeit.
– Nna, kész vagy? – kérdezte a férfi, aki hanyagul támaszkodott a falnak, egyik lábát felhúzva és valami félméteres deszkát tartott a kezeiben. Meglepetten mérte végig az aranyozott csarnokba, az impozáns csillárok alá egyáltalán nem illő, királyhoz nem méltó öltözetét. Póló és szegecsek, láncok, meg szakadt farmer, térd- és könyökvédőkkel? Megrázta a fejét. Keverednek a normál álom elemei Yperpéránéval? Mégis mi ez az egész? Egyébként se szokott túl előkelően öltözködni, de ez… és mi lehet az a különös hosszúkás lemez, amit a kezeiben tart? Lekerekítették a két végét. Olyan, mint egy gördeszka, de nincsenek kerekei és színes, tenyérnyi egységek alkotják a felszínét.
– Te… ön itt? Mióta? És miért nem szólt? – tekintett fel az irreálisan kék szemekbe.
– Nem akartalak zavarni. Kihez imádkoztál?
Zavarba jött a kérdéstől, mert arra gondolt, hogy a férfi talán hallhatta, hogy őt szólítgatja, hogy ‘Ádisz nevét ismételgeti. Sietve kutatott emlékei közt. Nem, nem. Biztos, hogy végig csak gondolatban mondogatta.
– Én csak… teleportálni próbáltam – magyarázkodott sietve.
– Most viccelsz?
– Miért tennék ilyet?
– De… térdelve teleportálsz? Minek?
– Hogy ne essek el közben.
– Érdekes. Még sose láttam, hogy bárki letérdepelt volna ehhez. És? Megzavartalak? Hová mész?
– Sehová… én már… én csak… önhöz akartam… önt kerestem…
– Nos, megtaláltál, amint látod – mosolygott – De minek magázol?
– Mert ön a király.
– Hehh – nevetett fel a fiatalember – És ezért térdepelsz még mindig?
A pilinke zavartan pattant fel a márványlapokról.
– Nem. Hanem, mert ostoba vagyok! – jegyezte meg közben elégedetlenül morgolódva.
– Akkor jó. Már megijedtem, hogy meg akarod kérni a kezem – nevetett ismét a férfi.
– Nagyon vicces… Élvezi felséged? …mindig összezavar…
Érezte, amint arcát közben elönti a pír. Szerencsére ezt, derengő fénye miatt nem lehetett észrevenni, de zavara jól látszott a mozdulatain.
– Én? – nevetett a fiatalember – Talán inkább a szerelem zavart meg, nem?
– Ne kezdje már megint!
– Akkor mi másért vagy folyton a nyomomban?
– Már mondtam. Mert ostoba vagyok – vonta össze szemöldökeit villámló smaragdzöld szemei felett a pilinke – Amúgy azok a szavak, hogy barátság, hűség mondanak önnek valamit vagy azt hiszi, hogy a szerelmen kívül más nem is létezhet?
– Nyugalom! – nevetett még mindig – Mentségemre legyen mondva, engem csak két okból szoktak követni. A nők szerelemből, a férfiak meg, hogy megverjenek. Rólad nem tudom eldönteni, hogy melyik vagy – mérte végig szemérmetlenül.
– Fantasztikus! – nézett a pilinke komolyan a szemeibe – Mindenesetre, ha ezt tovább folytatja, akkor könnyen lehet a válasz az utóbbi.
– Jól van, na! Nem kell annyira zokon venni – mosolygott – Csak ugrattalak! Azt mondták, hogy már van humorérzéked – azzal barátságosan megveregette a pilinke vállát. Mozdulatát rosszalló, zöld szempár követte. A fiatalember megértette a villanó tekintetet – Jól van, akkor megkomolyodom! Menjünk inkább!
– Hová? – lepődött meg főhősünk. – És egyébként meg mi ez? – intett a deszka felé.
– Ezt akarom megmutatni. Gyere! – azzal már indult is az egyik lépcsősor felé. – Nna, ne kéresd már magad, mint egy kislány! – fordult vissza nevetve a férfi. – Ez a megérdemelt jutalom! Dolgoztál eleget a leomlott fallal, nem? – azzal könnyed szökellésekkel megindult lefelé a lépcsőn. Főhősünk összehúzta szemöldökeit és még állt dermedten egy pillanatig, de aztán utánasietett. A fordulóban utol is érte. Éppen elfordított egy fáklyát a falon, mire kinyílt egy titkos, mintegy kétméter széles, méternyi magas nyílás, mely nagyjából derékmagasságban kezdődött. – Jól zárd össze a szárnyaid! – adta ki az utasítását, majd megfogta a nyílás felső részét, kicsit felhúzta magát, amíg belökte sportcipős lábait és már el is tűnt. Főhősünk tanácstalanul nézett körbe, de aztán jobbnak látta, ha követi. Sietve mászott be ő is, miközben szandálos lábaival érzékelte, hogy odabent bizony lejteni kezd a járat. Aztán már száguldott is lefelé utána.


 

6. részlet
Pár pillanat és puhán landolt valami puha növényzeten. A fiatalember erre elfordított egy fáklyát az alagút eme végén, mire a nyílás bezárul.
– Na! Most már miénk az éjszaka! – nevetett.
– Inkább hajnal… – suttogta főhősünk.
– Mi? Hajnal? Hogy érted ezt?
– Semmi. Csak ahonnét jövök… nekem már nincs sok időm maradni.
Erre a fiatalember ránézett különös karórájára, melyet csuklópántja felett viselt és így felelt:
– Neked is van még másfél órád 7-ig. Vagy korábban kelsz?
– Nem. Nem szeretnék.
– Akkor meg ne törődj most mással! Szórakozzunk kicsit!
– De hogyhogy élsz?
– Miért ne élnék? – lepődött meg a fiatalember a váratlan kérdéstől.
– A könyvtáros hölgy azt mondta, halott vagy.
– Jah, – nevetett fel – Jogos! Nemrég volt egy kis összezördülésem vele. Semmiség. Említésre se érdemes – túrt zavartan szőke hajába. – Menjünk inkább! – azzal már indult, de ismét érezte, hogy nem követi. Megfordult. – Most mi van? Mi a bajod?
– Szerintem nem semmiség, ha valakire azt mondják, hogy meghalt.
– Csak számára vagyok halott. Én mondtam neki, hogy vegye úgy.
– Minek? Kikezdett veled vagy mi? – hangzott a mosolygós felelet.
– Rosszabb.
– Egek! Mi lehet annál rosszabb, minthogy beleszeret valakibe egy ilyen formás teremtés? – gúnyolódott nevetve ezúttal a pilinke.
– Nos, ha épp tudni akarod – fordult vissza a fiatalember és kék szemei elkomolyodtak – Errefelé két csoport van. Az egyikbe azok tartoznak, akik visszavárják a királyukat és azt hiszik én vagyok az, mert annyira hasonlítok. Ők mindenáron a fejemre akarják nyomni a koronát. A többiek, szintén visszavárják, de szerintük nem lehetek én az, mert nem bírják a stílusom. Ez van. Az a lány az előbbiek közé tartozik, akiket valami csuklyás, fekete majom vezet, aki nagyon komolyan veszi magát. A nevelőfaterom jut róla az eszembe. Az is mindig azt hiszi, hogy jobban tudja, nekem mi a jó. Halk szavú parancsok, lelki ráhatás… szép szavak… de közben kivillantják a fegyvert a köpönyegük alól, jelezve, hogy az embernek nincs más választása. Azt hiszik, ennyivel rám hatni lehet. Hát, nem. Szóval megmondtam a kiscsajnak, hogy be lehet fejezni és hogy fogadja el, hogy a király már nincs és az az ‘Ádisz vagy ki meg már rég halott.
– Dehát… semmire se emlékszel? – csúszott ki főhősünk száján a meglepett kérdés.
– Ne kezd már te is! Jajj, már! Komolyan! Itt hagyjalak?
– Ne!
– Akkor meg feledjük őket és gyere, próbáljuk ki ezt! – emelte fel a lemezt.
– De mi ez pontosan?
– Nem tudom, de dettó olyan, mint egy gördeszka. Kár, hogy kerekei nincsenek. Viszont… tud valami sokkal menőbbet! Ezt figyeld! – azzal ledobta a talaj fekete porába, de nem esett le. Megállt arasznyival felette. – Csúcs, nem? – azzal felvette bukósisakját, ami már várt rá a várfal tövénél, majd felpattant a deszkára és úgy egyensúlyozott. – Kipróbálod? – ugrott le róla könnyedén. – Nna, gyerünk!
– Ééén?
– Persze! Ezt vedd fel a szandál helyett! – azzal odadobott neki egy piros sportcipőt – Nézd el nekem a színét! Nem tudtam mi passzol a nemedhez… akarom mondani a szemedhez – javította ki magát játékosan, miután rávillant a pilinke tekintete.
– Fantasztikus! Most már mindig ezzel fogsz húzni, hogy fiú vagyok vagy lány?
– Jobb, ha ezzel húzlak, mintha meghúz… Nna! Mindegy! – váltott gyorsan témát, mert a pilinke tekintete az összevont szemöldökök alól még mindig gyilkos szikrákat szórt felé – Bátorság! Mi bajod lehet? Ide kell tenni az egyik, ide meg a másik lábad. A középső színekre ne lépj! Azok fogalmam sincs, hogy mit jelentenek, de például a páfszi úgy rémlik, hogy befejezés, szünet, ami több méter magasan nem biztos, hogy kellemes lenne.


Főhősünk eltöprengve nézte, ahogy magyaráz. Az előbb még… nemrég… a várfalaknál… az elegáns, királyhoz méltó öltözetében mennyire másként nézett ki… Persze emlékezett jól Desiderre, a király által az ellenség miatt kitalált karakterre, aki laza és vagány, könnyed és nemtörődöm, de az egy álca volt, fekete, hajjal és bőrrel. Erre most itt áll előtte ez a fiatalember. Vele ellentétben szemmel láthatóan nem emlékezett egykori önmagára, ahogy az eseményekre se. Mit tegyen? Mindenesetre vele kell maradnia. És türelmesnek kell lennie. Gondolta.
– És honnét van ez a kütyü? – kérdezte, mintha érdekelné a téma.
– A hagyatékból – hangzott az egyszerű felelet.
– A miből? Honnan? Kiéből?
– A királyéból. Több tucatnyi terem van tele a találmányaival. Nagyon menő arc lehetett.


 

7. részlet
A pilinke elhűlten hallgatta.
– Nna, megy az idő! Ugorj rá! Szórakozzunk már egy jót!
– Az én káromra?
– Dehogy! Figyelj, megmutatom! Nagyon egyszerű! Csak az egyensúlyod kell tartani – azzal visszapattant rá, kicsit engedte megemelkedni az elejét és már indult is. Valóban nagyon könnyednek és egyszerűnek tűnt… és milyen vagánynak! A pilinke ámulva nézte, ahogy felemelkedik és karjait széttárva egyensúlyozva tesz vele egy kört, majd ismét leereszkedett előtte. – Ennyi látod? – azzal leugrott róla – Majd kipróbálok vele trükköket is, de még friss a dolog, nem tudom mi mire való rajta. Te viszont… neked vannak szárnyaid. Számodra veszélytelen…
– Jah, hogy csak ezért kellettem? – nevetett fel a pilinke – Fantasztikus!
– Nna, ne csináld már! Tudod, hogy sose használnálak ki. Csak kipróbáljuk! Lazíts már kicsit! De ha nem akarod, megértem. Csak… a történetek alapján… nem tűntél ennyire gyávának.
– Most ez komoly?
– Mi? Hogy provokállak? Naná! – vigyorgott a fiatalember.
– Nem. Hanem, hogy nem emlékszel még rám se.
– Nos, ez van. Sajnálom, hogy csalódást okozok ezzel. De mentségemre legyen mondva, legalább érdeklődöm irántad. Jó, nem úgy… ne érts félre – vigyorodott el – De a lényeg, hogy érdeklődésemet bizonyítja, hogy elolvastam már szinte minden rólad szóló könyvet a tárban.
– Könyvek. Rólam?
– Nos, igen! Úgy tűnik bár igen sok pilinke volt és van… de A Pilinke, csak egy. És igen nagy rajongótáborral rendelkezel ma is még. Persze tudom, hogy a pilinkék nem igazán tökösek, – mosolygott ismét sokatmondó gúnnyal – de azok alapján, amiket olvastam rólad, azt hittem, te kivétel vagy.


Még mindig vigyorgott. Tenyérbemászóan. Legszívesebben megütötte volna, ha nem tisztelte volna a királyt… illetve az emlékét… és nem tudta volna, hogy most semmire se emlékszik.
– Nna, engedj! Inkább megyek és kipróbálom, mint hogy ezt a sületlenséget hallgassam! – azzal félretolta a fiatalembert és felpattant a deszkára. Az, már suhant is, egyre fentebb emelkedve vele.
– Most már dőlj előre és egyensúlyozz! – hallotta még a háta mögül a hangot, de már három méter magasan járt, majd egy domb dobott rajta egyet és hátraperdülve, nagyot bucskázva, arccal a porba zuhant:
– Jól vagy? – futott oda hozzá aggódva a fiatalember.
– Persze – felelte köhögve – Csak gondoltam én is mutatok valamit, amit viszont te nem tudsz utánam csinálni. Hátraszaltó három méterről. Tetszett? – azzal talpra szökkent és porolgatni kezdte hófehér ruháját, de már látszott, hogy ez reménytelen. A fickó közben elszaladt a deszkáért, ami nem messze tőlük már visszaereszkedett a talajra.
– Nna, add ide! Hadd próbálom újra!
– A szaltót? – vigyorgott a fiatalember.
– Nem. Előrébb kell hajolnom. Nem számítottam a szárnyaim súlyára. Van, hogy előny, de lehet hátrány is. Akárcsak én a számodra – azzal elmosolyodott, majd ráemelte a tekintetét.
– Ne haragudj, ha megbántottalak. Komolyan azt hittem, hogy vicces vagyok – nézett látványosan tettetett bűnbánattal. Nem lehetett haragudni rá. Mindketten elnevették magukat.
– Nincs gond. Már megszokhattam volna – zárta le aztán a pilinke és már indult is. Újra. Ezúttal sokkal ügyesebben emelkedett fel és később is esett le a deszkáról, immáron felkészülve, széttárva hófehér szárnyait, sietve verdesve a levegőben. A fiatalember elkapta a lemezt, majd feldobta neki újra. Néhány alkalom után már maga is meg tudta ragadni, mielőtt lehullott volna.
Emígyen telt-múlt az idő és igen jól szórakoztak, sokat nevetgéltek. Hol egyikük, hol másikuk tett próbát. Aztán végül fáradtan feküdtek ki a kemény földön, egymás mellett, nevetve. Rég töltöttek már el időt ily könnyed önfeledtségben.
– Te! – szólt váratlanul felülve a fiatalember – Elvesztettél belőle két csavart.
– És a kerekeit is… – nevetett a pilinke, nem véve komolyan őt.
– Nagyobb baj, hogy nektek is hiányzik jó néhány kereketek! – szólalt meg hirtelen egy hideg, nyugodt, síri hang a fejük felett. Az Árny volt az, aki ezúttal is hordta csuklyáját és arca előtt feketén gomolygott a füst. – Ezt mégis hogy képzeltétek? Rajtad már meg se lepődök, Lúszfer… De te? ‘Ádisz! Neked feladataid vannak. Megbeszéltük, hogy újra király leszel.


 

8. részlet
– Megbeszéltük? És én hol voltam közben? – feküdt vissza nevetve a fiatalember a pilinke mellé, kezeit szőke feje alá téve. Egyik lábát felhúzta, a másikat meg könnyedén átvetette rajta. – Ön lehet, hogy megbeszélte saját magával, de hogy én nem voltam ott, az is biztos.
– Ne szórakozz velem! Kelj fel és kövess!
– Már megbocsásson, de ki is itt a király? – kérdezett vissza a fiatalember, miközben éppoly lazán heverészett tovább, mint addig – Nos? Ki parancsol? Döntse már el! Ön vagy én?
– Egyelőre még nem vagy király. Nem fogadtad el. Emlékszel? Tehát még az van, amit én mondok. Ha ez nem tetszik, az eggyel több ok arra, hogy elfogadd a koronát.
– Jah, mondani is akartam, hogy annak semmi akadálya – nevetett a fiatalember. – Azt szívesen elfogadom. Jól hallottam? Tényleg igazi drágakövek vannak rajta? Mennyit érhet?
Erre úgy tűnt, elakadt az Árny szava.
Aztán a fiatalember kisvártatva tovább folytatta:
– Amúgy meg, nem tudom minek kéne visszatérnie a királynak. Kiváló munkát végzett. Minden flottul működik a birodalmában. Minek kellenék én ide?
– Úgy van! – mosolygott közbe a pilinke – “A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.”
– Milyen szerencse, hogy van, aki olvasta a kötelezőket! – gúnyolódott erre az Árny. – De mint mondtam, tőled nem is számítottam másra. Tudom jól, hogy te “aligha adhatsz mást csak mi lényeged”. De ez itt… – rúgott bele csizmás lábával a fiatalember sportcipőjébe – Te tisztában vagy azzal, hogy a pilinke csak azért élhet, mert hittem a szavadnak, hogy te képes vagy parancsolni neki? – ezt hallva a fiatalember megdermedt.


Érezte, most jön a zsarolás, de nem akarta hinni…. királyként visszavárják… szinte erőnek erejével nyomnák fejére a koronát… erre most… ez az alak tényleg meg fogja zsarolni? Arcáról eltűnt a könnyed mosoly. Milyen világ volt ez egykor, ez az agyon magasztalt Yperpérán? És milyen király volt ő… már ha tényleg ő volt az? Csak egy báb ennek a fickónak a kezében? Csak azért kell neki ennyire, mert őt nem fogadnák el királynak? Csak azért kell, hogy rajta keresztül az akaratát valóra válthassa? És… mégis hogy zsarolhatja meg éppen a pilinke létével? Milyen hitvány alak az ilyen? Szemei tágra nyíltak. Lélegzete is szinte elállt, amint azt várta, hogy miként folytatja tovább az Árny. Annak nem tűnt fel a közben kitörni készülő vihar. Megvetően rúgott bele ismét, miközben tovább folytatta – Egy senki voltál… általam lettél valaki… most ismét segítenék, király lehetnél újra, de te… Komolyan ezt választod? Egy senki akarsz maradni? Nem érdekel a jövőd? E nép jövője? De tudod mit? Rendben, ahogy gondolod. De a pilinke sorsa is hidegen hagy? – e szavára felélénkült a szél és gyülekezni kezdtek a fekete fellegek, eltakarva a sárgásvörös részeket.


Meg-meglobbantak a fáklyák a falakon a készülő vihar érzetét keltve. Az Árny szemlátomást nem törődött ezzel. De az is lehet, hogy éppen ez volt a célja. Feldühíteni, provokálni a pilinkét, miközben így folytatta, még mindig a fiatalemberhez intézve szavait – Nem gondolsz arra, hogy elnézve titeket milyen következtetésre jutok? Hisz szemmel láthatóan még magadnak se tudsz parancsolni. Szerinted mennyire hihető ezekután, hogy neki tudsz? Látod? Máris készülődik a vihar. Pillanatok alatt lerombolja a palotád. Érzed a szelet? Látod odafent az eget? Ezt ő teszi. Erejével bárkit könnyedén megölhet, bármit pillanatok alatt lerombolhat. Jah, persze… el is feledtem. Téged ez az egész itt nem érdekel… talán még örülnél is neki, mert… – szava itt elakadt, mert a fiatalember csak lazán a pilinke mellkasára tette jobbját, kézfejével érintve meg őt, mire a rettegettnek nevezett lény ettől hirtelen ráébredt, hogy mire is megy ki az Árny provokációja.


Azonnal csillapodott zaklatott légzése és elült köröttük a készülő vihar. A fellegek jól láthatóan oszlani kezdtek a térben. A fiatalember eme mozdulata egyértelmű választ jelentett az Árny kételyeire, szavaira. Nem kellett mondania semmit. Ezzel kiválóan érzékeltette, hogy képes parancsolni a pilinkének.


Aztán nyugodt, lassú mozdulattal felkelt a talajról. Az Árny érezte, megfagy benne a vér. Arra gondolt, hogy a fiatalember mindjárt neki fog menni, ami nem lett volna csoda, hiszen annyit provokálta. Ráadásul új életében, emberként, igen jó bunyós lett. Olyan, aki minden mozdulatát előre kiszámítja és egy ütést se vét el. Biztos volt abban, hogy a fiatalember mindjárt igen erélyesen nyomatékot ad majd véleményének. Nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Kicsit tartott tőle, de tudta, ez a szükséges rossz. Nem véletlenül provokálta. Azt akarta, hogy változzon, hogy komolyan vegye ezt a világot és végre uralkodóként viselkedjen. Hisz ezért tett mindent. Ezért hozta át saját teleport erejével. Persze megvárhatta volna, hogy magától emlékezzen és jöjjön rá arra, miként juthat át, de ehhez nem volt türelme. Mielőbb vissza akarta állítani az egykori királyságot, Yperpéránt. És ha ehhez az kell, hogy elviseljen pár ütést vagy rúgást tőle, ami provokációja nyilvánvalóan kiérdemelt jutalma lesz, akkor… kész volt ezt is vállalni.


 

9. részlet
Ezért aztán az Árny nem tett semmit, csak állt ott és várt. Várta, hogy mit fog tenni a fiatalember. Ő azonban meglepő módon miután felkelt, mintha ő ott se lenne, teljesen figyelmen kívül hagyva személyét, a pilinke felé fordult és a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse. Az is meglepődhetett ezen, mert nem fogadta el azonnal, csak nézett kék szemeibe, de aztán még egy pillanat és már ő is talpon állt.
– Jól vagy? – kérdezte tőle a fiatalember. Érdeklődése őszintének tűnt.
– Persze – felelte zavartan a pilinke. Nem szerette, ha létének mások túl sok jelentőséget tulajdonítottak.
A fiatalember csak ekkor fordult az Árny felé. Lassan, megfontoltan kezdte:
– Nem tudom mi ez az egész, de én csak egy dologra vágytam. Nyugodtan aludni egyet három átbulizott éjszaka után. Erre alig hunyom le a szemem és itt találom magam. De jó, rendben, kibírom, bár se a hely, se ez a világ nincs kedvemre. Ám mindez még hagyján… jön egy ilyen alak, mint ön a fárasztó történetével, hogy játsszam el a király szerepét. Komolyan azt gondolja bárki, hogy egy ilyen csuklyás köpönyegtől meg egy kis fekete füsttől majd magam alá hugyozok?
A pilinke döbbenten hallgatta szavait. Még a száját is nyitva feledte. Nem szokott ő az ilyen beszédhez. Számítani pedig akkor és ott a legkevésbé számított erre.
– Nem értelek – az Árny is csak ennyit tudott suttogni.
– Mit nem lehet érteni? Miért nem lehet engem békén hagyni? Végighallgattam a sületlenségeit. Felvettem a ruhákat, megnéztem a várat, a vidéket. Semmi se nyűgözött le. Meg is mondtam, hogy nem akarok király lenni. Sőt! Nem akarok itt lenni! Persze tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, várnom kell. Úgyhogy addig azt kérném, amíg az idő múlik és kialszom ezt, hagyjon mindenki békén!
– Ezt nem értem – lepődött meg az Árny.
– Mit nem lehet ezen érteni?
– Mit akarsz kipihenni? Azt hiszed, ez csak egy álom?
– Nézze… akkor mondom másként. Nem szoktam drogozni és ha megtudom ki tette az italomba…
– Te miről beszélsz?
– Arról, hogy nem vagyok hajlandó fizetni ezért. Se most, se később!
– Ki kért bármiért is pénzt? – hűlt el az Árny és hátrált egy lépést.
– Na, persze! Jól tudom, hogy megy ez. Először még ingyen van. Azt remélik, bejön és aztán már perkálja az ember a lóvét a folytatásért, de nekem ez nincs kedvemre. Nézze, tény, hogy igen impozáns a sokféle lény és biztos más nagyon komálná, ha király lehetne itt, de én nem bírom a fantazyt. Ha bírnám, akkor nézném vagy olvasnám. Vagy ha meg át akarnám élni… – azzal lenézően tekintett körbe – … minden fekete, vörös, vagy sárga idekint… nagyon barbár és tré… ennél ezerszer különb színvilággal vannak már sokkal menőbb videójátékok és az olcsóbb is lenne…
– Még mindig nem értem miről beszélsz – suttogta elhűlten az Árny.
– Arról, hogy fogalmam sincs ki és mit tett az italomba, de ehhez a játékhoz nekem semmi kedvem. Ön felőlem azt tesz, amit akar, csak nekem hagyjon békét!
– Tehát… jól értem? Te… azt hiszed… ez valami drog hatása? – döbbent meg az Árny.
Erre a fiatalember nevetve fordult a pilinke felé:
– Te hallottad ezt a nagy csörömpölést? Most esett le az öregnek.
A pilinke azonban csak állt ott, elakadt lélegzettel, aztán, amikor rátekintettek nevetve a kék szemek, hátrált egy lépést. Közben még fülébe csengett az elhangzott mondat: “Ön felőlem azt tesz, amit akar…” Tehát… ezzel… ezzel valójában azt mondta, hogy akár meg is ölheti őt az Árny? Nem ezt jelenti ez a mondat? Hisz ha mindez szerinte nem a valóság, akkor azt gondolja, hogy ő se létezik… Valóban megkockáztatta? Tényleg kimondta? Bele se gondolt abba, mi van, ha téved? Fel se fogta, hogy ezzel mintha az Árny kezébe tőrt adott volna, mondván, hogy nyugodtan döfje az ő szívébe?


 

10. részlet
A pilinke riadtan töprengett tovább. Ennyire nem emlékszik rá? Ennyire nem számít a léte? Csak dermedten nézte azokat az igézően kék szemeket. Lám csak! Itt áll előtte az egykori király… és nem tudja… nem is hiszi el… mégcsak nem is feltételezi, hogy netán mindez igaz lehet? Azok után, hogy felsegítette, azt hitte kiáll mellette, hogy számít a léte… azt hitte frappánsan szembeszáll az Árnnyal, bátran és merészen, mint régen és helyreteszi. Erre… csak ennyit tud mondani? Hogy drog… hogy nem hiszi, hogy mindez igaz… valós? Tehát az ő léte semmi a szemében…


Az Árny fülét is megütötte ez az egy mondat:
“… azt tesz, amit akar…”
– Bármit megtehetek? Valóban? – visszhangozta a szót, miközben elővont egy tőrt ruhája árnyékából. Megcsillant rajta a fény, miközben a pilinke irányába mozdult, de még nem emelte fel. Az, erre megszédült. Alig észrevehetően, de megingott. Hirtelen elfeledte, hogy tudna teleportálni, hogy el is hagyhatná a helyet. Szinte már hallotta, hogy a fiatalember kimondja válaszként az igent. Kimondja, mert ez az egész nem jelent a számára semmit. És tudta, ha ez megtörténik… az Árny nem tétovázik majd… megteszi. Előző életei végén szinte mindig az ő keze által fejezte be a létet. Hisz az Árny számára se jelent semmit ez az egész. Akárhányszor újrateremtheti… és ő ismét feled mindent.. emlékeket és képességeket… és kezdődhet minden előről…


Ledermedt a gondolatra, hogy ennyire nem számít a léte… és éppen annak… éppen az tette kockára, akiért ő bármit megtenne… Szerette volna azt hinni, hogy csak úgy tesz… csak színészkedik… csak ezt akarta elhitetni az Árnnyal,… hisz akkor zsarolni se lehet őt többé ezzel. Ám a fiatalember észrevette a pilinke elhűlt, tétova mozdulatát és azonnal megértette, csak ekkor értette meg… arcán átfutott a kételyekkel teli felismerés. “Mi van, ha a pilinke tényleg él, ha valóban létezik? Hogy tehette ezt vele?”


E gondolatra aztán nem tétovázott soká. Pillanatok alatt elkapta az Árny grabancát és lenyomta a talaj fekete porába, miközben kicsavarta kezéből a kést. Mozdulata villámgyors volt. Mire felocsúdtak, már ismét ott álltak egymással szemben, de ezúttal a fiatalember kezében villogott a tőr.


Nem fenyegetőzött, nem hadonászott vele. Csak, mintha mi se történt volna, elkezdett fel-alá sétálni előttük és közben a pengét elgondolkodva forgatta a kezében:
– Rendben – kezdte – akkor hát tegyük fel, hogy mindez igaz… tegyük fel, hogy létezett egykor ez a ti királyotok… tegyük fel, hogy ti is léteztek és ez a világ is… és talán én vagyok az, akit visszavártok – e szónál egy pillanatra megtorpant és az Árnyra tekintett – Gondolom megbocsátjátok nekem, hogy a továbbiakban nem fogom magam a magázódással fárasztani. A tiszteletnek úgy sincs nagy jelentősége errefelé, nem igaz? – itt várt egy kicsit, de mivel senki se szólt közbe, így folytatta az Árny felé fordulva – Tehát felteszem neked a kérdést. Tisztában vagy azzal, hogy ha elfogadom a koronát és király leszek, akkor az első amit tennem kell az az, hogy minimum száműzlek a birodalmamból, egy ilyen szintű zsarolás miatt? – kérdezte. – Még így is ragaszkodsz ahhoz, hogy király legyek?


Az Árny erre nem számított. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de aztán így felelt:
– Ha ez kell ahhoz, hogy újra király légy, én vállalom és elfogadom – suttogta elszánt hangon.
– Hihetetlen – rázta meg szőke fürtjeit. – Nagyon menő, ahogy beleéled magad a szerepedbe. Régen is ilyen komolyan vette magát? – tette fel kérdését, nevetve fordulva a pilinke felé. Az, nem gondolta soha, hogy egyszer még ő fog a király miatti döbbenetében elhűlten a hajába túrni és a fejét fogni, de akkor és ott ez történt. Hitetlenkedésében egy szó nem sok, annyi se jött ki a száján.


A fiatalember erre újra az Árny felé fordult:
– Rendben, hát, ha neked ennyire fontos, hogy uralkodj…
– Ééén? Én dehogy akarok uralkodni – lepődött meg az Árny.
– Semmi gond! – nevetett tovább a fiatalember – Már mindent jól értek! Ez tehát hétpecsétes titok. Akkor nem beszélek senkinek arról, hogy inkognitóban akarsz maradni. Semmi gond. És akkor, hogy lesz? Csak megsúgod nekem, hogy mikor mit tegyek, milyen parancsot és döntést hozzak? Vagy már leírtál mindent? Ó, igen! – nevetett – Biztosra veszem, hogy már készültél, igaz?
– Te meg miket beszélsz már megint? – hűlt el teljesen az Árny.
– Miért? Nem erről van szó? Biztos bűn ronda vagy. Így mégse lehetsz te a király, nemde? Kell valaki, aki sármos, és jóképű, akiért odavan mindenki. És ki más lehetne az, mint én? Gondolhattam volna hamarabb is, hogy erről van szó!
– Tessék? – az Árny már tényleg nem tudta mit mondhatna. A király már Desider szerepében is botrányos dolgokat tett és mondott, de ez a szemtelen pimaszság minden képzeletét felülmúlta. Mintha Phosphortól tanulta volna el egykoron…


Az Árny nem hitte volna, hogy egyszer még valakivel több gondja lesz, mint a pilinkével.
– Nna, – folytatta közben a fiatalember – akkor hogyan tovább? Mondd mit tegyek! Játsszunk akkor! Most úgysincs jobb dolgom – próbált nevetni – De egyszer úgyis elmúlik a szer hatása, amit beadtatok. Jah, hogy emiatt se kell aggódnom? Van még belőle bőven? Gondolom észre se veszem majd az átmenetet, miközben túladagoltok.


Az Árny nem felelt azonnal. A síri csendbe távolról alig hallható neszek szűrődtek oda. Aztán egy hosszabb, drámai szünet után így szólt az Árny:
– Azt hiszem most jöttem rá, hogy ennek az egésznek így semmi értelme – azzal már lépett is előre és emelte jobbját, de a pilinke sietve mozdult elébe, kettejük közé, megragadva kezét:
– Nem! Nem érhet hozzá!
– Te meg miket beszélsz? Hogy mersz szembeszállni velem? Feledted, hogy nem uralod még a képességeid? Bármit megtehetek veled kedvem szerint. Nem tudod megakadályozni. Egy intésemre holtan omlanál a porba.
– Lehet. De nem fogja megtenni.
– Mert?
– Mert én már emlékszem. Mindenre. Tisztán.
– És?
– És beszélnünk kell. Négyszemközt.
– Minek? Mondd nyugodtan előtte! Ő úgyis hamarosan mindent feled. Talán te is. Mondd hát!
– Megölhet, de tudom, hogy ön se akarja ezt. Emlékszem a múltunkra. Már kivívtam az Ön megbecsülését és a bizalmát. Tudom, hogy már hisz bennem.
– Igen. Voltak ilyen idők. De újrakezdtél mindent. Emlékszel? És most mi van? A képességeid hol vannak? Így aligha lehetsz hasznomra.
– De fejlődöm. Igyekszem. Már eljutottam valameddig. Ön is tudja ezt. Mi értelme lenne megint végeznie velem, hogy kezdődjön az egész előről? Mégha nem is tudok mindent, már a hasznára lehetek…
– Te behódolsz ennek a nyomorult, senkiházi alaknak? – hangzott háta mögött a fiatalember meglepett kérdése – Félelemből az ő oldalára állsz?
– Nem. Én Yperpérán oldalán állok. Nekem ez a világ volt az otthonom. Ez a birodalom, ami már nincs többé másutt csak a szívekben – aztán ismét az Árny felé fordult – Gondolom, emlékszik még azokra az időkre, amikor másokhoz hasonlóan Ön is rettegte a nevem. Aztán oly sok minden történt. Végül a királynak hála béke és nyugalom lett, szövetségek, majd barátságok köttettek. Én mindvégig hallgattam a királyra és nem fordultam Ön ellen. Ne akarja, hogy ennek itt és most vége legyen!
– Te most fenyegetni próbálsz? Elfeleded, hogy könnyedén végezhetek veled?
– És? Mégis miért tenne ilyet? Tán nem fontosabb amit elértünk, hogy már nem kell ellenségként gondolnia rám?
– Azt mondd, hogy mit akarsz!
– A király számtalanszor kiállt nemcsak értem, de önért is. Lehet, hogy mindent feledett. Lehet, hogy azonnal szükségünk lenne rá, arra, hogy visszatérjen. Sokan vannak, vagyunk, akik ezért szinte bármit megtennénk. Bármit… – tette még hozzá, miközben határozott erővel lefelé tolta az Árny kezét. Az, egy idő után már nem ellenkezett. Leengedte a karját – Bármit, de nem akármit. E birodalom lényege mindig is a szabadság volt. Az, hogy mindenki önmaga lehet. És most épp ennek a lehetőségét vennénk el valakitől… mégpedig éppen a királytól? Ezt ön se akarhatja! – azzal elengedte az Árny karját.
– Jogos!… Jól beszélsz, de…
– Nincs de! Velem azt tehet, amit akar. Mindig ez volt. Megszoktam már. És ehhez minden joga megvolt és megvan. A fia voltam, aztán a teremtménye. Még a lánya is. És most… ki tudja már mi vagy ki vagyok… de én készen állok arra, hogy tanítson, arra, hogy ha kell, meghaljak ezért a világért. Akár érte is… Sőt, még önért is. Mert az én életem ezek nélkül, önök nélkül mit se ér. De ő… ő feledett mindent és új életet kapott, amit élni szeretne. Csak nyugalmat akar. Engednünk kell. Szabad akarat. Azt önnek is el kell ismernie, hogy nincs ennél fontosabb. Hisz egykoron, ön is velünk harcolt ezért.


Az Árny hosszan hallgatott, majd félretolta a pilinkét és előrébb lépett:
– Rendben hát. A kis barátod meggyőzött. Nem kényszerítlek semmire. Vegyük tehát úgy, mintha mindez meg se történt volna, mert már látom, hibáztam!


Amikor kimondta, egyikőjük se sejtette még, hogy mit ért valójában ezalatt, de amikor botjával a földre koppantott, a teleport megnyitásának pillanatában a pilinke váratlanul meghallotta a fejében átszáguldó gondolatait, melyek szerint dehogy akart ő a sorsra bízni bármit, legkevésbé azt, hogy mikor tér vissza a fiatalember. Az egyetlen hibának azt gondolta, hogy emlékezni hagyta az új életére. A pilinke szavai jártak a fejében. “Szabad akarat. Rendben. Akkor hát döntsön szabad akaratából. Legközelebb úgy hozom át, hogy semmire se emlékezzen a teleport előttről. Meglátjuk, akkor is elutasítja-e a koronát. És mi lesz, ha igen? Természetesen akkor se adom fel. Van még pár ötletem.” Gondolta az Árny, miközben megfordult köröttük a világ, eltűnt a táj, aztán elöntött mindent a hajnal fénye.


Egyikük mindent feledett, hisz nem szokott még hozzá az efféle utazásokhoz. De a másikuk… rá az Árny efféle praktikái hatni már nemigen tudtak, ám ő se hitte el, hogy mindez igaz lehet. Csakhogy őt ez egyáltalán nem érdekelte már. Medalionnal, karkötővel, gyűrűvel vagy anélkül, teleporttal vagy hasadékon át, de tudta, hogy újra és újra visszatér majd. És most már azt is tudta, hogy talán hozzá hasonlóan a király is ott él valahol a nagyvilágban. De vajon hol lehet? Miként találhatna rá? És ha fellelné? Mégis mit mondhatna neki? De mégis miért kéne bármit mondania? Ő csak egy pilinke. Egyetlen feladata, hogy védelmezze őt… egy embert…


Lámcsak, milyen irónia ez a sorstól… Önszántából, saját akaratából döntött úgy, hogy lohol utána, egy ember után, téren és minden képzeleten át, akár saját létét is kockáztatva… pedig egykor mennyire lázadt az ellen, hogy ezeket a senki kis teremtményeket szolgálja… és most… immáron már több ezer éve, oly sok életen át… anélkül, hogy bármi jutalmat várna, kapna vagy remélne… követi, óvja, segíti, amiben csak tudja az egykori királyt.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége.

 
 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés