Novella: Az Árny és a 3 próba

Miután a legifjabb fivér a fogadást megnyerte és király lett, megalakult a birodalom, Yperpérán birodalma. Minderről Az utolsó fénysugár című könyvemben olvashattatok. Aztán sok-sok év eltelt, kötetekre való eseményekkel. Most azt szeretném elmesélni nektek, hogy miként került oda az Árny és ki volt ő valójában.

Thanathosz, a három fivér mestere, sok-sok év múlva tért vissza a vidékre és meglepve látta, hogy Yperpérán, a birodalom még mindig létezik. Sőt! Sokkal szebb és különlegesebb, mint valaha. Az egykori rettenetes, pokoli vidék ugyan nem sokat változott, hisz arrafelé mindenki tisztelte és becsülte a természetet, de vele összhangban a király mégis valami csodát valósított meg.
Álruhában haladt a palota felé. Csuklyás, fekete köpönyeget viselt, amilyet sokan mások is azon a vidéken, így küllemével nem tűnt ki közülük. Ahogy haladt a király kastélya felé, nem győzött rácsodálkozni mindarra, amit az uralkodó, azaz az egykori tanítványa létrehozott, felépített. Többekkel beszédbe is elegyedett útja során. Meglepetésére a vidéket járva és az erőd falain belül mindenütt boldog elégedettséggel találkozott. Nem mondom, hogy nem mentek egymásnak helyenként a vad és barbár alakok, de hamar kitűnt, hogy a verekedések, támadások, minden csak azt a célt szolgálta, hogy edzésben maradjon a nép a béke ellenére is. Időnként elég látványos és veszélyesnek tűnő helyzetek adódtak, de amint az egyik fél jelzett, a többiek leálltak, felsegítették, megveregették egymás vállát és mentek meginni pár korsó lélekmelegítőt. Különös, mégis megnyugtató világgá változott ez a hely a király uralkodása által, ahol nem számított ki mennyire fura lény. Érződött, hogy mindenki figyel a másikra, egymásért élnek és dolgoznak és mindenki azt teszi, amihez leginkább ért, amihez kedve van. Valami különös, pokoli idill valósult meg a birodalomban.
Thanathosz csak azért vett álruhát, mert látni akarta a valós helyzetet, anélkül, hogy érkezése miatt kiemelt figyelmet fordítottak volna rá. Ahogy azonban haladt a központban magasodó palota felé és közben egyre többekkel beszélt, egyre többet megtudva e világról, megfogalmazódott benne egy gondolat. Magával ragadta a varázs. Tartozni akart valahová, de eddig, bárhány galaxist járt is be, olyan lényeket nem talált akik közt igazán szívesen elvegyült volna. De most… Oly régóta élt már. Több ezer éve. Tudása korábban is nagy volt, de azóta a lopott információknak hála rengeteget fejlődött. Képes volt szinte bármire. Legalábbis olyan dolgokra, melyek miatt ezt gondolták róla mások, istenükként tekintve rá. Ő azonban többre vágyott ennél. Jóval többre. Ám ez nem a még nagyobb hatalom volt.
Sokáig nem is sejtette mi lehet ez az érzés, de amikor átlépte a palota küszöbét és megállt a gyönyörű oszlopcsarnok szélén, átjárta szívét egy gondolat. Rájött, mit is akart valójában mindig, hogy mire vágyott. Tartozni akart valahová. És most megtalálta a méltó helyet, a megfelelő világot. Yperpérán része akart lenni. Egy, a mélységi árnyak közül. Az se érdekelte, hogy tudta, ezért le kell mondania a képességeiről, legalábbis arról, hogy azokat nyilvánosan használja. Tudta, hogy a király, akit egykor ő maga nevelt fel, arról bizonyosan felismerné. Tudta, ha egy akar lenni a nép tagjai közül, ha a birodalmat és az uralkodót akarja szolgálni, ahhoz alaposan álcáznia kell magát, amihez nem lesz elég egy csuklya és a köpönyeg. Ám a terve már kész is volt. Tudta jól, hisz útja során hallotta a népektől, hogy bárki a király birodalmához tartozhat, aki kiáll három próbát, azaz megfelel az uralkodó elvárásainak. Mély levegőt vett tehát és elszánta magát. Varázzsal mélyítette a hangját és feketén gomolygó felleget vont az arca elé és köpönyege alsó szegélyéhez, majd pedig határozott léptekkel megindult a fogadóterem felé, hogy audienciát kérjen.

Amikor végre sorra került, kissé félni kezdett. Nem attól tartott, hogy a király rájöhet a titkára, hisz abban biztos volt, hogy tökéletesen álcázta magát. Eszébe jutott azonban, hogy mi lesz, ha nem felel meg az elvárásoknak és nem maradhat. Elvégre ő általában sehol se illett bele semmiféle rendszerbe. Nem hitte, hogy különösképp lázadó lenne. Inkább csak másként látta a világot, mint a legtöbben. Számára a tudásnál nem volt semmi se fontosabb és persze a céljai elérésénél se. Ezért aztán nem nézett semmilyen akadályt, mindenen kész volt keresztülgázolni. Félt, hogy ez a jellemvonása ezúttal is gondot fog okozni neki, illetve inkább másoknak, de elhatározta, próbát tesz. Amikor belépett, enyhe főbólintás kíséretében köszöntötte a királyt, majd elmondta, hogy azért jött, mert egy szeretne lenni a mélységi árnyak közül és célja a birodalom és a király szolgálata, de ha lehet, sem a nevét nem árulná el, se kilétét nem fedné fel. Hozzátette, hogy biztos abban, hogy így ez lehetetlen, hogy látatlanban az uralkodó aligha szavazhat meg bizalmat neki, de kérte, hogy engedélyezze a próbákat. Azt mondta, azt is elfogadja, ha ezek után mennie kell és nem tartozhat oda soha, de szeretne tenni valamit a birodalomért. A király erre csak így felelt:
– Bátorság, bizalom, becsület. Ezek fontos szavak, mégse ezek azok, melyeket elvárok minden birodalomlakótól, csak az őszinteség. És te őszinte vagy. Elmondtad, hogy nem akarod felfedni a kiléted, így ezt mi mind tiszteletben tartjuk. A másik amit bizonyítanod kell az a lojalitás. Az, hogy a mi oldalunkon állsz és valóban fontos számodra a birodalom, akár az életed árán is. Ebben biztos vagy?
– Igen, felség. A birodalomért, a népért és önért is megtennék bármit.
– Értem nem kell. Fontos tudnod, hogy én vagyok az utolsó, aki számít. Ha döntened kell egy helyzetben köztem és a nép bármely tagja közt, akkor nem választhatsz engem. Igaz, én hoztam létre ezt a birodalmat, de már létrehoztam. Már minden működik nélkülem is, mégpedig nagyszerűen. Ezt kell minden mélységi árnynak védelmeznie. Az egységet, a kölcsönös bizalmat, a békét, és azon munkálkodni, hogy senki se szenvedjen hiányt semmiben, aki idetartozik. Ez így érthető?
– Igen, felség.
– Rendben, akkor hát itt ez a pergamen… – azzal, intett az egyik mellette álló pribékjének, aki közelebb lépett hozzá egy tekerccsel. Előttük egy asztalon hét, csontokból készült hatoldalú kocka hevert. – Dobj háromszor, és a kockák összege mindannyiszor kiadja, mely próbákat kell kiállnod, az írnokom pedig felolvassa és írásba foglalja! A teljesítésnek nincs időkorlátja. Ha sikerül, feltételek nélküli bizalmunkat élvezheted és mélységi árny leszel. Mit szólsz hozzá? Megfelel?
– Igen, de… itt hét kocka van, mindegyik 1-től 6-ig számozva… az 42 próbatétel, igaz?
– Így van. – bólintott a király.
– De akkor az első hat próbát senki se kaphatja meg… hiszen a minimum szám így, hogy egyszerre 7-tel kell dobni, mindenképpen a 7-es… elnézést… – tette még hozzá, mert e szavára a király hátradőlt a trónszékén összevonva szemöldökeit. Látszott rajta, hogy megsejtette, nem egyszerű esettel lesz dolga. Főhősünk máris elárulta ezzel az egyik legrosszabb jellemvonását, nevezetesen azt, hogy mindig túlgondolja a dolgokat és már ebből is látszott, hogy nem alaptermészete a bizalom. Pedig igazán bízhatott volna a királyban. Hisz ez az egész rendszer már jó ideje működött. Nyilván nem lehetett benne hiba. Ő mégis visszakérdezett, akadékoskodott. Már érezte, hogy ezzel nagy hibát követett el. Most bizonyára arra gondolnak, hogy őt talán még irányítani se lehet. Talán nem is neki való az ilyesmi, az, hogy mások mögé helyezze saját érdekeit. Ő is erre gondolt ekkor. Sietve szabadkozott.
– Kérem, bocsásson meg felséged, nem akartam akadékoskodni! Bizonyára nincs hiba a rendszerben, és 7-tel kezdődik a lista számozása. – azzal hátrébb lépett – Természetesen megfelel nekem így a próbatétel és ha még nem játszottam el a lehetőséget, és engedélyt ad rá, dobnék…

– Nem. Nem kapsz engedélyt. – felelte erre a király – Nincs rá szükség. Tetszett ugyanis a válaszod. Jutalmul magad választhatsz a listából, tehát a próbatétel számodra szinte már csak formaság lesz. Add neki oda a pergament, hogy megmondhassa, mely próbákat tudja kiállni! – intett az írnoka felé, mire ő készségesen főhősünk felé nyújtotta a listát, de úgy, hogy az, amint átadta, kibomlott és hosszan, látványosan tekergett végig a talajt borító márványlapokon.
– De… de hiszen itt több száz feladat lehet felsorolva és nemcsak 42-6, azaz harminchat! – tekintett fel főhősünk meglepetten, amikor meglátta, hogy bár, mindent három nyelven írtak a listába és egy-egy feladat így se tesz ki négy sornál többet, a pergamen viszont mégis igen hosszan kanyarog és még ki se bomlott teljesen. – Mintha nem is lenne vége. – suttogta. Tekintete a király mosolyába ütközött. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
– De legalább a 7. sorszámmal kezdődik, nem? Vagy annyira ostoba voltam, mint feltételezted és látsz előtte is sorokat?
– Nem… – felelte a fickó tétován.
– Akkor jó hírem van! Hattal kevesebb közül kell választanod. – nevetett fel a király.
– De… felséged azt mondta, 42 próba van, nem?
– Látom, már, hogy igen sokra fogod vinni, mert még a hamuban is megtalálnál bármely porszemet. Ne aggódj azonban az elejéről lemaradt 6 feladat miatt, mert ott vannak azok biz a végén, kamatostól. Bizonyára nem kerülték el a figyelmed a díszes elválasztóvonalak. A plusz hat próbát nem első körben adom. Ahogy az utána következő pár százat se, melyek már rövidebbek és egyszerűbbek.
– De ez akkor is rengeteg!
– Emiatt neked nem kell aggódnod! – mosolyodott el újra a király. – Mint mondottam, választhatsz! Gondold át nyugodtan, melyek azok a próbák, amiket biztos ki tudsz állni! Van időd rá. Tetszik a stílusod és szeretném, ha birodalmam tagja lennél. Mindenképpen. Tehát választhatsz nyugodtan az egyszerűbbek közül is. Nem szeretném, ha valamely próbán elbuknál. Szóval ez már tényleg csak formaság. Ha választottál, akkor az írnokommal írasd fel és már neki is állhatsz. Részemről ennyi. Ha kérdésed van, nyugodtan kérdezd őt és neki tégy jelentést. Általa jelzek majd, ha újra fogadlak. Most távozhatsz! Vagy van esetleg bármi kérdésed hozzám?
Főhősünk nem mozdult azonnal. Ilyen egyszerű lett volna? Gondolatban sietve pörgette vissza az elhangzó szavakat. Persze beletörődhetett volna a helyzetbe, hisz az, igencsak kedvezőnek tűnt. Talán bölcsebb lett volna, ha ezt teszi, de ő másmilyen volt. Nem olyan, mint a legtöbben. Valami nem hagyta nyugodni, ezért előrébb lépett és csak ennyit mondott:
– Köszönöm felségednek, de kérdésem nincs, csak majd egy kérésem.
– Igen?
– Szükségem lesz egy másolatra a tekercsről. De gondolom azt úgyis kapok.
– Másolat? Mihez? – játszotta a király, mintha nem sejtené, hogy mire gondolhat a fickó.
– Hogy tudjam, milyen feladatokat kell teljesítenem.
– Az írnok majd leírja, amiket kiválasztasz.
– Akkor sok munkája lesz. – hangzott a mosolygós felelet, pedig főhősünk megfogadta magában, hogy nem viselkedik drámaian, megforgatva a szavakat. Dehát… nem sikerült jellemén változtatnia. A király is csak azért nem ismerhette fel erről, mert nem hallotta addig túl sokat beszélni, hisz Thánáthosz, amióta a szerelmét elvesztette, mert elhagyta őt, azóta magányos, félrehúzódó típus volt. Azonkívül korábban se őt, se a fivéreit, egyiküket se méltatta arra, hogy hosszas beszélgetésbe kezdjen velük. Ha szólt is, csak parancsokat osztogatott vagy legfeljebb fenyegetőzött. Most azonban… újra élni akart… mint réges-régen, amikor még se a hatalom, se az óriási tudás, se a halhatatlanság súlya nem terhelte lelkét.
– Mert? – kérdezte a király – Minek neked másolat? Csak nem akarod az egész listát teljesíteni?
– De igen. Vagy tán nem ez a helyes válasz? – mosolygott főhősünk továbbra is kissé fölényesen. – Nem lepődnék meg, ha ez lett volna az első próba is egyben. Tudja, a le nem írt első hat közül. – nevetett a hangja – A lényeg, hogy nincs szükségem időre. Ahogy kivételezésre se. És végig se kell néznem a listát ahhoz, hogy tudjam, melyek azok a próbák, amiket biztosan ki tudok állni. Nyilván ezek mindegyikét kiállta már valaki, tehát nem lehetetlen feladatok. Ha pedig kockát vetnék, bármelyiket kaphatnám és teljesítenem kéne ahhoz, hogy mélységi árny lehessek. Ezt figyelembe véve mégis, hogy hagyhatnék ki ezek közül akárcsak egyet is, mondván, hogy nem biztos, hogy képes vagyok rá? Azzal azt ismerném el, hogy nem biztos, hogy méltó vagyok arra, hogy ide tartozzam, nemde?
A király csak elmosolyodott erre, majd egyetértően bólintott.
Így történt meg, hogy Thánáthosznak nem csupán három próbát kellett kiállnia, hanem mindet, ami aztán eltartott egy ideig, de végül sikerült, bár nem akárhogy. Végül azonban, sok-sok év múlva elérte a Skía Messanichtor rangot, azaz fő udvari árny lett, a király jobbkeze, akire az uralkodó még a birodalmát is rábízta időnként.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

Ez a történet egy monumentális regénysorozat, az Yperpérán legendája része, melyből már több kötet is megjelent. Novellákat pedig itt a blogon még többet is olvashatsz ingyen! Kellemes olvasást kívánok!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük