Novella: Fényeknél

Gyönyörű volt az a vidék, akárcsak az éden. Zöldellő, dús fű és lomb, rengeteg virág. Örömmel nézett körbe ismét. Szeretett ide járni, de soha, senkinek nem beszélt arról, hogy honnét érkezik. Időről-időre felbukkant. Élvezte az ott élő különös, hófehéren fénylő lények társaságát. Szeretett velük beszélgetni spirituális kérdésekről, miközben hosszas sétákat tettek a környéken. Azt nem láthatta, hogy milyen a testük, miként néznek ki, hisz az őket borító fény takarta alakjukat, megérinteni pedig senkit nem szabadott. Azt azonban sejtette, hogy kezük és lábuk is kettő van, akárcsak neki, ám szárnyakkal nem rendelkeztek. Eleinte kissé tartottak tőle, ő pedig nem értette, miért, de aztán felhívták a figyelmét az árnyékára. Akkor szembesült először azzal, hogy nagy, denevérszerű szárnyai vannak. Fekete bőre is erős kontrasztban állt e lények hófehér tisztaságával, de nem viszolyogtak tőle. A fényeket mindig is érdekelte a tudás, legyen az akár spirituális, akár mentális. Márpedig ő ez utóbbival elég komoly mértékben rendelkezett. Élvezték tehát a társaságát éppúgy, mint ő az övéket.

Sok mindent megtudott róluk és bolygójukról, így azt is, hogy igen sokféle lénnyel osztoztak a világukon. Ők már magas spirituális szinten léteztek, így a testiséget teljesen kizárták az életükből. Nem szaporodtak tehát, mivel örökké akartak élni. Nem akarták túlnépesíteni a bolygót, kihasználva azt. Sajnos azonban megtette ezt más helyettük és mire észbe kaptak, már késő volt. Túlságosan sokat foglalkoztak önmagukkal, elszigetelődve. Bár egyébként is túl kedves lények voltak. Olyanok, akik nem ártanának másoknak. Legalábbis ezt hangoztatták. Amikor az egyik alkalommal náluk járt, váratlanul megremegett a talaj, majd a távolban omlani kezdett az egyik, majd nyomában egy másik hegy és pillanatok alatt végigsepert rajtuk a rettenet. A bolygó túloldalán, az árnyékos részen éltek olyan fajok, akiket nem érdekelt semmi más csak a táplálkozás, a szaporodás és a gazdagság. Kezdett általuk összeomlani a világuk. A vezérük tudta, már túl késő, megmenteni nem lehet, ezért minden irányban felderítőket küldött ki űrjárműveken, hogy számukra lakható új bolygót találjanak. A helyzet rettenetesnek tűnt, de azt hitték még van bőven idejük. Tévedtek. Amikor meglátták, hogy a távolban sorra semmisülnek meg a hegyek, homokvárként összeomolva, átfutott raktuk a borzadály. Tudták, ezzel vége a halhatatlanságuknak. Tudták, hiába való volt addig minden küzdelem, minden önmegtartóztatás. A felderítők még nem értek vissza. Jelentés még egyetlen megfelelő bolygóról se érkezett. Űrjárművük pedig nem volt akkora, hogy mindenki beférjen. Nekiálltak ugyan egynek, de az, még távolról se volt kész. Döbbenten álltak hát, vezérük döntésére várva.

Ő is ott állt épp mellettük. Tudta, nincs túl sok idő. Sietve emelte fel jobbját az ég felé és minden figyelmét arra összpontosította, hogy egy hatalmas űrjárművet manifesztáljon. Nem tudta, honnét van a tudása, de lelki szemei előtt a távolban a legapróbb csavarokból kiindulva pillanatok alatt felépült az ezüstfényű lapított gömb, majd pedig elkezdte növelni a méreteit mindaddig, amíg már nem lehetett látni az eget se tőle. Ott forgott, villogott felettük hangtalanul. Meg akarta menteni ezt a népet, de nem csak őket. Még ennél is többet akart tenni értük. Nem hagyhatta veszni ezt a bolygót, ezt a csodás világot. A fények lenyűgözve figyelték mentális munkáját. Aztán amikor már úgy érezte, hogy méretre és formára is tökéletes járművet alkotott nekik, széttekintett a tájon és sietve vette számba, hogy mi mindent akar teleportálni. Bár szemeivel nem láthatta volna be az egész vidéket, de elméje erejével egyszerűen tudta a legapróbb kis lény és minden fűszál koordinátáit. Minden egyes fénylény pozícióját pillanatok alatt azonosította az egész bolygó területén, ahogy a növényeket, állatokat is, de őket csak a jármű alá eső részen. Aztán gondolati ereje által több száz kilométer távolságban szakította ki a talajt, rajta milliárdnyi lénnyel és előbb felemelte a magasba, majd pedig a gigantikus űrjárműbe teleportálta az egészet. Aztán a szerkezet beindult és mindannyiójukkal a magasba emelkedett. Csak az égbolt helyén lévő ablakokkal ellátott fém jelezte, hogy világuk egy részével egyetemben immáron egy közlekedési eszköz belsejébe kerültek. Aztán a jármű fordult egyet, majd a nagy, üveges részeken keresztül látták, miként vész a távolba az otthonuk. Lélegzet visszafojtva vártak egy ideig, míg nem maradt más odafent csak a csillagok és a határtalanul sötétlő űr. Aztán a fények mind felé fordultak. Miközben vezérük köszönetet mondott neki, a többségük, akik korábban nem voltak jelen, akiket az ő ereje rántott oda, ekkor szembesültek csak a helyzettel, azzal, hogy miként menekültek meg. – Ugyan! Semmiség! – felelte, miközben érezte, amint érzékei homályosulni kezdenek, majd egy erő a fűbe vonta. Akkor azt hitte csak az ereje fogyott el és úgy érezte, menten elájul. Pedig csak ébredezett. A gong ismétlődő szava vonta vissza a valóságba. Hosszan nyújtózkodott, majd fáradtan kászálódott ki az ágyból. Az álom hamar messze elillant. Kezdődött az új nap, bár azon a vidéken sose virradt meg. Se csillag, se semmilyen égitest nem rótta odafenn az útját, ami által mérhették volna az időt. Ebben a barbár, sötéten lángoló, pokoli világban, ahol az árnyak éltek, csak az árapály ritmusát követhették. A gong ez alapján jelzett. Miután felkelt, sietve kapta magára gyakorló ruháit. Bár ő volt a király egyik lánya, de akkoriban már a rependátorok, a kúszó felderítők közé tartozott. Ébredés után részt kellett vennie az edzéseken. Csak ezt követően szedte össze magát és vett hercegnőhöz méltó ruhát, hogy a családi reggelin megjelenjen. A király ezúttal is mosollyal fogadta. Egyikük se sejtette még, hogy Asté hercegnő nem egyszerű álmot látott azon az éjjelen és nem csupán a képzelete játszott vele. Már közeledtek a fények, az árnyak legrettenetesebb ellenségei.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük