Novella: Nem várt fordulat

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte a fiú.

– Te talán nem erre vágytál? – mosolygott a lány.

– Igen, de nem így.

– Ne aggódj! Senki nem fog ránk nyitni. A reteszek behúzva, de mágiával is levédtem a szobám.

– Te előre eltervezted az egészet? – hőkölt hátra a fiú

– Nem mindegy? Te is szeretnéd, nem?

– Igen, de… beszélnem kéne előbb apáddal.

– Felesleges. Felnőtt nő vagyok már. Azt teszek, amit csak akarok. – méltatlankodott a lány

– De apád a király. Úgy tisztességes , ha előbb… – de nem fejezhette be mondatát, mert puha ajkak landoltak a száján. Megtorpantak egy pillanatra. Vártak, de nem történt semmi. Az univerzum nem fordult ki a sarkaiból, nem omlott össze a világ, ahogy azzal a Skía Messanichtor, az udvari fő varázsló riogatta a hercegnőt. A fiú az édes ajkak érintésére szenvedélyes csókkal felelt, miközben átkarolta és óvatosan a baldachinos ágyra fektette a leányt. Az, nem ellenkezett, hisz oly régóta álmodozott már erről…

Eljött az idő. Az Árny nem várhatott tovább. A kezdő csókról ugyan lemaradt, azt nem láthatta… késve érkezett, de talán jobb is volt így, mert ha megpillantotta volna, még az is lehet, hogy ott helyben frászt kap és végleg oda a nem létező halhatatlansága. Aztán csak intett és egy erő a szomszédos falnak lökte Phosphort. A rideg márványlapok úgy vágták hátba, hogy egy időre a lélegzete is elakadt. Fuldokolva omlott a padlóra. – Mit merészelsz? – üvöltötte az Árny, miközben felrántotta és immáron puszta kézzel nyomta a falnak. A lány közbe akart avatkozni, de anélkül, hogy megfordult volna, csak intett egyet felé és nem bírt moccanni se. – Veled majd később számolok! – lökte oda neki az Árny, majd mielőtt még Phosphor bármit tehetett volna ellene, máris teleportált vele.
Egy hegység oldalában, fenn, egy sziklaszirt szélén tért magához, aztán már zuhant is. Bokrok, ágak szaggatták, majd több méterrel lentebb egy kiálló kőlap fogta fel zuhanását. Sajgott minden porcikája, miközben megpróbált feltápászkodni. Tudta ugyan, hogy teste viszonylag gyorsan képes regenerálódni, de ezt mindketten tudták. Az Árny pedig, azaz Thanathosz nem akart időt adni neki arra, hogy összeszedje magát. Újra és újra támadott, miközben sorolta szitkait: – Te utolsó senkiházi… Megteremtettelek… Életet adtam neked… Nem egyszer!… Próbáltam hinni benned… újra és újra,… csak mert ez a bolond, szentimentális király rábeszélt. Ostoba voltam! Már rég végeznem kellett volna veled. Mert te mivel háláltad meg? Nekimész mindennek és mindenkinek. Támadod a birodalmat. Ránk hoztad azt a nyomorult élőholt csürhét, a barbár kitagadottakról nem is beszélve és irtod a népünket. Mit képzelsz mi vagy te? Hogy jössz mindehhez? De még ezt is elnéztem volna neked… megbocsájtás… mert biztos megvolt rá az okod… beszéljük meg… ostobaság! Méghogy tartozni akarsz valahová! Méghogy fontos neked a király! Csak egyet kértem tőled! Azt hogy tartsd távol magad a hercegnőtől! Ezt az egyet kértem. Rá se lett volna szabad nézned! Erre te??? Mit teszel? Egy pillanatra nem nézek oda és már rajta vagy. Nem volt elég másik nő? Nem? Neked pont ez kellett?? Figyelmeztettelek pedig mindkettőtöket, hogy ez megbonthatja a tér-időkontínuumot… ettől romba dőlhet a világ!
– Legfeljebb az ön világa! – vetette közbe Phosphor vértől fuldokolva, miközben mosolyogni igyekezett és újra, immár sokadszor megpróbált feltápászkodni, de egy erőteljes rúgás jelezte számára azt, hogy hol a helye.

Nem volt semmi esélye se, de nem aggódott, hisz jól tudta, hogy így, ilyen állapotban, átváltozva gyakorlatilag végezni nem lehet vele, kivéve persze egy szívébe mártott tőrrel, de az Árnynál épp nem volt semmilyen fegyver. Biztosra vette, hogy nem akarja a halálát. Ahhoz túl szentimentálisnak gondolta. Úgy vélte, ha végezni akart volna vele, már rég megtette volna, de nem. Ehelyett csak elásta, megkötözte, megkorbácsolta… és hasonló atyai figyelmeztetésekben részesítette.
Nem sejtette, hogy teremtője ezúttal jóidőre szeretné félreállítani az útból.
Hiába próbált menekülni, levágta a szárnyait, amitől aztán visszaváltozott. Ismét ember lett, legalábbis a külseje alapján annak tűnt. Ekkor pillantotta meg a sziklákhoz rögzített béklyókat és azonnal megértette. Thanathosz azt tervezte, hogy megláncolja ezen a félreeső helyen, ahol senki se találhat rá és ahonnét nem szabadulhat meg önerőből. Tudta, ez ellen így, hogy nincsenek különleges képességei, már semmit se tehet. Vagy talán mégis?

Phosphornak már elege volt mindenből. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megláncolva várakozzon a sziklaszirten az idők végezetéig. Az Árny szemlátomást nem tudott mit kezdeni vele. Megölni nem szerette volna, így ezúttal is félre akarta állítani. Ő azonban már belefáradt és nem akarta tovább folytatni a létet. Elkezdte hát hergelni az Árnyat, ami valljuk be, az adott helyzetben nem volt nehéz. Csak a már amúgyis meglévő félelmeire kellett még rátennie pár lapáttal. Nem kellett sok és az Árny meggondolatlanul tűzgömböket kezdett dobálni dühében. Persze csak meg akarta félemlíteni Phosphort, aki nem győzött félreugrálni előle. Nem sejtette, hogy ez az egész csak egy terv része. A második alkalom után főhősünk csak elmosolyodott a rá jellemző laza, gúnyosan fölényes könnyedséggel visszaszólva, majd pedig amikor az Árny ismét felé dobott egy lángoló tűzgömböt, váratlanul nem el, hanem szándékosan épp elé ugrott. Pedig egyébként ha nyugton marad, akkor se találta volna el. Az Árny nem számított erre. Minden egyetlen pillanaton múlt. A mágikus tűz azonnal megsemmisítette, hisz bőre már így, visszaváltozva nem volt tűzálló. Csak hamu maradt belőle, de azt is szertehordta a szél, mielőtt az Árny ráeszmélt volna arra, hogy mit tett. Jóideig csak döbbenten állt ott. Megsemmisülten. Nem akarta elveszíteni. Végleg soha.

Phosphor azt hitte abban a pillanatban, hogy vége mindennek, de aztán hűvös márványlapokon térdepelve tért magához. Nem értette, miként lehet még életben, ahogy azt se, hogy került a palotába. Sőt! Feltekintett és ahogy körbenézett, rájött, hogy ismét Asté hercegnő szobájában van. Sietve ugrott talpra, hogy a lányt keresse tekintetével… és ekkor… ekkor megpillantotta őt… a tükörben. Döbbenten hátrált egy lépést, miközben mintha fátyol borult volna érzékeire, aztán, mintha csak egy álomból ébredt volna lassan, Asté magához tért. – Jól van hercegnő? – kérdezte váratlanul egy hang. Az Árny volt az. – Igen. Miért ne lennék? – felelte gépiesen, de már tudta, minden megváltozott. Pontosan tudta, hogy az udvari varázsló mit tett Phosphorral, hisz mindenre emlékezett. De még ennél is többet tudott már. Beigazolódott, hogy jól sejtette. Nem véletlenül hallotta oly gyakran a fiú gondolatait, ahogy az se volt véletlen, hogy spontán teleportálni is tudott. Akárcsak egykor a pilinke. A hercegnő csak egy dologra nem volt képes. Az érintése nem gyógyított. Phosphoré azonban annál inkább. Még a holtakat is visszahozta a sírból. A lány már azt is tudta, hogy nem véletlenül álmodott oly gyakran a fiúról. Arról, hogy átváltozva, az ő bőrében, mindenféle kalandokban van része. Korábban csak sejtette, de miután beszélt is vele erről, összerakták gondolataikat és rájöttek, hogy csak egyféleképp lehetséges, hogy kettejük képességei együtt teszik ki a pilinkéét és mindketten úgy emlékeznek, mintha az ő előző életük lett volna az. Ráadásul szinte egyszerre születtek. Rájöttek, hogy nem puszta szerelem volt, mi lépteiket folyton egymás felé húzta. A fiú nem volt más, mint lelkének másik fele. Miután átbeszélték, arra jutottak, hogy mindketten egyre vágynak. Olyannak lenni újra, mint rég. Ekkor jöttek rá arra is, hogy nem véletlenül akarta az Árny távol tartani egymástól őket. Félt attól, ha újra eggyé válnak, ismét visszatér a pilinke, minden képességével, emlékével, legyőzhetetlenül, ráadásként a bosszúszomjával, amiért akkor őt megölte. Az Árny, először azt hitte, elég ha egymás közelébe kerülnek, ezért akarta azonnal eltávolítani Phosphort a birodalomból, amikor az a palotába érkezett a történet elején, hisz a fogadóterem ajtajának másik oldalán épp ott volt a királynál Asté. Aztán arra gyanakodott, hogy elég egy érintés kettejük közt és majd látványos energiafelszabadulás kíséretében eggyé válnak, de ez az első véletlen találkozójukkor, amiről az Árny semmit se sejtett, elmaradt. Aztán a csóktól rettegett. Úgy vélte, az érzelmekkel teli szenvedély robbantja ki a végzetes eseményt, de semmi nem történt. Mire a fiatalok eljutottak odáig, hogy felismerték a helyzetet, megsejtve és megbeszélve az igazságot, már túl voltak sok mindenen. Már csak egy ötlet maradt, amitől azt remélhették, egyesíti majd őket. Az Árny azonban váratlanul közbeavatkozott. És aztán… megsemmisítette Phosphort. Legalábbis akkor még azt hitte.
Asté sietve sütötte le pillantását, mert érezte, a csillárok odavetődő fénye kezdi hasogatni. Talán megváltoztak a szemei? Biztos volt abban, hogyha az Árny bármit megsejt, őt se hagyja majd életben. És akkor… akkor aztán tényleg mindennek vége. Óvatosan a tükörbe pillantott, de nem látott küllembeli változást.
Váratlan kopogás szakította félbe gondolatait. Még arra se volt ideje, hogy átgondolja, mi is történt valójában és megismerje új helyzetét, már hívatták is, mint királyi rependátort. Felgyorsultak az események. Hír érkezett, hogy valami fura dolog zuhant le az égből és érdekes, fénylő lények érkeztek. Az Árny a leírásból rögtön felismerte egykori ellenségeit, azokat, akiknek bosszújától annyira tartott. Nem csoda hát, ha első gondolatai akörül forogtak, hogy hová rejtőzhetne el. Már nagyon bánta amit Phosphorral tett. Azt hitte, hogy megsemmisítette az egyetlent, aki képes lett volna megvédeni őt ellenük, de már nem volt mit tenni. Miközben a hírnökök gyors beszámolóját hallgatta, nem is sejtette, hogy nem sokkal korábban ő maga teremtette meg legvadabb rémálmát, azt, amitől annyira rettegett. Ott állt mellette a hercegnő. Úgy nézett ki mint korábban bármikor. Kezeit azonban ökölbe szorította egy érzés, amit elnyomni próbált magában.
Aztán az események elterelték a hercegnő figyelmét a történtekről, hisz mennie kellett az érkezők elé. Ahogy az idő múlt, kezdte azt hinni, hogy csak valami fura, bizarr álmot vagy érzéki csalódást élt át
… de amikor az egyik fénylèny kimentése közben belezuhant a lávafolyamba és a sodrás lerántotta, majd magával ragadta, közelgett a pillanat, mely könyörtelenül szembesítette az új helyzetével. Miközben részben leperzselte róla a tűzálló védőruhát az áradat, szörnyű kínokat érzett, de nem a tűz miatt. Bőre mielőtt megéghetett volna, már be is feketedett, hőálló réteget képezve testén, miközben kegyetlen kínok közt megkezdődött átváltozása. Amikor a fénylényt a partra kirángatta, döbbenten szembesült új, de már jól ismert küllemével, de tudta, hogy mindez épp jól is jött neki. Érintésével sietve gyógyította meg az idegent, de nem teljesen. Nem akart ismét elájulni. Épp csak annyira segített rajta, hogy a birodalmi gyógyítóknak könnyű dolga legyen. Aztán, amint látta, hogy éledezik, sietve pattant fel és már rohant is a legközelebbi rengeteg felé. Tudta, többé ott neki már helye nincs, bár fogalma se volt arról, merre mehetne. A birodalomban Phosphorként nem sok jóra számíthatott… ha azonban visszaváltozik… nem tudta, mi válthatná ki ezt, de azt igen, hogy mind az èlőholtak, mind pedig a kitagadottak igencsak örülnének, ha a hercegnőt megkaparinthatnák élve. Sejtette milyen kegyetlenkedések várnának rá. Főleg így, hogy Phosphor se védhette volna meg egy ilyen helyzetben. Fogalma se volt arról, hogy mit tegyen, csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb kell eljutnia és valahol meghúzódva átgondolni, megérteni mindent. Azt hitte, újra pilinke lesz, mint rég. Nem gondolta, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű.

Vége

De csak ennek a történetnek van vége!

 

2 thoughts on “Novella: Nem várt fordulat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük