#harcok
Yperpérán legendája jelenet: “A palota udvarán a megterített asztalok, a díszek és a szerteszórt konfettik arról árulkodtak, hogy nemrég még nagy ünnepség kavargott a téren, de a lakók többsége már elvonult. Amikor megszólalt a riadót jelző gong szava és a várfalakon sorra mindenütt megváltozott a jelzőtüzek lángjának színe, mindenki azonnal tudta, hogy hol a helye. A fegyelmet a herceg éppoly komolyan vette, mint egykor a király, aki ezúttal már nem volt sehol. Úgy tűnt azonban, hogy az uralkodóra nincs is többé semmi szükség. A támadás hírére nélküle is olajozottan ment minden. Mindenki pontosan tudta és tette a dolgát.
Nem messze tőle egy kisebb, felfegyverzett helyőrség tartott épp megbeszélést. Meglepve hallgatta, amint vezérük kiadta a parancsokat a határvidékkel és tervével kapcsolatban. Nem ő volt a király. Mégcsak nem is a herceg. Mégis, ő is, akárcsak a többi egység vezére, önkényesen hozta meg döntéseit. Legalábbis látszólag.
Lenyűgözte ez az önállóság, hogy anélkül képesek cselekedni, hogy felsőbb utasítások összehangoló munkájára szükség lett volna. Csodának tűnt, pedig nem volt az. Békeidőben alaposan és részletesen kitaláltak és begyakoroltak mindent. Éles helyzetben jelekből is jól megértették egymást.
Miután hallotta, hogy a vezér elkezdte kiadni az utasításait, sietve lépett oda és ajánlotta fel szolgálatait, de a demiurg harcos csak ridegen elutasította: – Néztél tükörbe? Nem, mi? Gondoltam, hisz akkor nem tennél fel ilyen ostoba kérdést. Állj félre! – azzal megérintve mellkasát, félretolta őt az útból és a csapat határozott, sietős léptekkel haladt el mellette, egyenesen a szárnyalókhoz. Pár pillanat és máris a levegőégbe emelkedtek ők is és a többi egység is. Hatalmas, fekete fellegként állt össze a sereg és indult meg az ellenséges határvidékek felé. Közben a várfalakon is felsorakozott a megkettőzött őrség.
Tehetetlenül nézte a gyors készülődést, ahogy felbolydult minden körötte. Tudta jól, hogy igazuk van. Most így, ilyen átlagosan emberi küllemmel valóban semmi haszna nem lehetett. Át akart változni. Maga elé emelte kezeit és arra összpontosított, hogy bár befeketedne a bőre, bár elővágódnának a karmai. És a szárnyai… a fáklyák fényében táncoló árnyékára nézett. A legjobban a szárnyai hiányoztak. Hiába volt azonban a vágy és az akarat, nem segített semmit. Ekkor eszébe jutott valami. Feltekintett ès már futott is, rohant az árkádok felé, fel a lépcsőkön. Első emelet, még egy… és már a peremnél állt.
– Mit akarsz tenni? – kiáltott oda neki egy őslakó, aki a körülmények ellenére nyugodtan üldögélt egy asztalnál és evett. Kócos fekete haja ezerfelé állt, arcát is nagyrészt takarva. Csontszegecses ruhát viselt, mint sokan mások e világon. Lábait hanyagul az egyik asztalra vetette. Felismerte. Desider volt az. Tudta jól, hogy ki ő.

– Átváltozom. – felelte.

– Csak összetöröd magad, ha leugrasz.

– Nem. Repülni fogok. – felelte és már le is vetette magát. Ezúttal nem tartóztatta fel senki.

Fájt minden porcikája, miután földetért. Várt még, mire fel tudott tápászkodni. Már látta, hogy esélye nincs. Ha valóban testileg jelen lett volna, tudta, már nem élne. A fájdalmat azonban így is erősen érezte, ám szerencsére csak az elméje játszott vele. Bár tisztában volt azzal, hogy álmodik, annyira valóságosnak tűnt minden és ez elég megtévesztően hatott. Lassan feltápászkodott, miközben már hallotta is a feje fölül Desider nevetését:

– Na, mi az? Nem volt víz a medencében?

– Fantasztikus! Örömmel látom, hogy legalább az egyikőnknek jó a kedve. – felelte, miközben felkelt és leporolta még sajgó tagjait.

– Miért nem tudok átváltozni? Annak kéne történnie, amit én akarok.

– Miért? Tán te vagy a király? – nevetett Desider.

– Nem… még nem. De… jó, hogy mondod. Tényleg! Miért is nem vagyok még én a király? Elvégre az uralkodó nincs sehol. Most is veszélyben a birodalma. A népe éppen küzd a túlélésért. És eközben a király… – e szavakra megvetően mérte végig Desidert. A következő pillanatban megremegett minden. Komoly találat érhette a várerődöt. E percben ellenséges, felfegyverzett alakok futottak elő az egyik torony feljárójából. Valahogy megtalálták a módját annak, hogy a torony belsejébe teleportálják magukat. Persze nem tudhatták, hogy ki Desider valójában… ő is tudta ezt, mégis, sietve ugrott elé, hogy védelmezze. Annak ellenére, hogy így, ilyen állapotban aligha lehetett a hasznára. Hisz még harcolni se tudott. Sérthetetlen se volt. Tudta, pár pillanat és végezni fognak vele, de remélte, időt nyerhet barátja számára, hogy közben medalionjával teleportálja magát. Csakhogy szavaikból hamar kiderült, hogy valójában egyáltalán nem Desider érdekelte őket, hanem érte jöttek.


Ebben a pillanatban ugyanis egy ijesztően őrült küllemű alak lépett elő a fegyveresek takarásából, félretolva őket és beszélni kezdett valami fura, érthetetlen, baljós, eltorzított hangon, miközben rá mutogatott. Egy jós volt az. Teljes önkívületi állapotban. Szavát szinte egyáltalán nem lehetett érteni, de annyi kisejlett belőle, hogy róla beszél. Baljós, rémisztő jóslatokat mondott. Nem igazán értette, hogy mit szeretne. Mintha óvva intett volna mindenkit attól, hogy a közelébe menjenek, másrészt viszont amellett érvelt, hogy mielőbb végezni kéne vele, mert szörnyű jövőt hoz el, ha életben hagyják.

– Fantasztikus! – nevette el magát – Már nagyon hiányzott valaki, aki a hírnevem megerősíti.

– Nem szabad életben hagyni! Fel fog akasztani… – lehelte a jós a rémisztő jövendölését.

– Téged lehet. – lépett közelebb elmosolyodva

– Nem csak engem. Mindenkit! A birodalom ellen fordul. El fogja hozni e világ végét.

– Melyik végét? – nevetett, a helyzet ellenére még mindig könnyedén. Tetszett neki, hogy valaki még ilyen szépen bókol neki, ennyire rettenetesnek tartván őt. Arra azonban nem számított, hogy a jós szavai nemcsak az ellent, de a birodalomlakókat is elgondolkoztatják.

– El kell fognotok – folytatta a jós – most, amíg még lehet és át kell adnotok, hogy végezzünk vele és megakadályozzuk a rettenetes véget. – Meglepve tekintett körbe, mert erre a királyi testőrök tettek felé egy lépést minden irányból.

– Ugyan már! Csak nem hisztek neki. – nevetett zavartan.

– Még sose tévedett a jóslata – jegyezte meg valaki. A többiek helyeseltek. Nem tudta mit mondhatna.

– Jó, jó! – szólt közbe váratlanul előlépve és közbevigyorogva Desider. Kócos, fekete haja most is jól takarta koromszínű arcának felső részét, így a szemeit is. Csak a fogai fehérlettek. – Tegyük fel, hogy igaz és átváltozva tényleg megvadulna annyira, hogy megtenné, de… és akkor mi van? Lehet, hogy csak a gatyátoknál fogva lesztek felakasztva. Erre nem gondoltok? – azzal megérintette baljával a karját, miközben zsebre tett jobbjával észrevétlenül megfogta az ott rejtegetett teleportáló medalionját és mindketten eltűntek a döbbenten hitetlenkedő tekintetek elől.

/Yperpérán legendája/

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés