Miről szól a történet? Kik a szereplők? + Olvasói kérdés: És mi lett a másik két testvérrel?

“Könyv: Az utolsó fénysugár három fivér fogadásával kezdődik. A kérdés, melyikük viszi többre az életben három esztendő alatt. Főszereplői: A legfiatalabb testvér, aki a legrövidebbet húzza. Egy másik világban élő leány, akit az ottani őslakosok mutánsnak tartanak külleme miatt. És egy különleges lény, aki váratlanul félholtan közéjük zuhan és akit csak megvetően pilinkének nevez a nép.” Ez a történet arról szól, hogy kerül erre a másik világra a legifjabb testvér és hogy lesz belőle király, majd miként jön létre a birodalom, Yperpérán.

“-és ezalatt a másik 2 testvérrel mi lett? vagy ők lényegtelen mellékszereplők? az mindegy? (nem szemrehányásként, csak kíváncsiságból kérdezem).”

/Móni kérdése/

Válaszom:

A másik két testvér is megjelenik, mégpedig elég sokszor a történeteimben. Később is. Sőt! Egy idő után ők is Yperpéránban lelnek menedéket, de ez a birodalom létrejöttét követően sok-sok évvel később történik. Erről majd még később mesélek.

Visszatérve a kérdésre:

A regényeimből gyakran emelek ki novellányi, vagy kisregény méretű jeleneteket, részleteket, melyek önmagukban is kerek egészek. Gyakran előfordul nálam, hogy egy-egy regényem eleje önmagában is kerek egész történet. Hogy úgy mondjam, helyi vagy átmeneti happy-enddel, kb. az 50. oldal tájékán. Így ezt a részt, mint egy különleges tortaszeletet, ki tudom emelni és külön tudom tálalni, mintegy ízelítőként. Megtehetném persze azt is, hogy csakúgy kiemelek részleteket, de ha novelláról, kisregényről van szó, mindig fontos a számomra az, hogy adjak is valamit, vagyis az, hogy az adott történet végén az olvasóim elégedettek legyenek, mert az kerek egész és happy-enddel végződik (vagy legalább tanulsággal).

A fivérek Az utolsó fénysugár című könyvben:

Ebben a posztban bemutatom ezt a könyvet és a hozzá tartozó minikönyvecskét, valamint mesélek a fivérekről és hozok részleteket is. A fivérek megjelenéséről más könyveimben, külön posztot írok. Ebben a kötetben ők is főszereplők, hiszen, miután letelik a három esztendő, ismét találkoznak és még lesznek bonyodalmak, ahogy azt, az alábbi részletek alapján sejthetitek.

Az utolsó fénysugár című könyvem eleje tehát külön könyvben, könyvecskében, mint kisregény megjelent. Ennek címe: A legdrágább kincs a világon.

Tehát, A legdrágább kincs a világon című minikönyv Az utolsó fénysugár című könyv eleje, az onnan kiemelt kisregény, de a kiemelést nem pontosan az elejéről kezdtem. A regény eleje három fivér fogadásával kezdődik, de a kisregény szempontjából ez a rész nem érdekes, így abból ők kimaradtak.

Az utolsó fénysugár című könyv így kezdődik:

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz is volt, hetedhét országon túl, az Égei-tengeren innét, élt három fivér. Messze földről érkeztek a vidékre és egy nap elhatározták, sorsot húznak és nekiindulnak a világnak szerencsét próbálni. És úgy is lett. Megfogadták, hogy amint három esztendő letelik, ismét találkoznak és az lesz a győztes, aki addigra a legtöbbre vitte. Elindultak hát hárman, három irányba.
               A legidősebb húzta a leghosszabbat, ő indult nyugatra és hamarosan egy nagy hegyhez ért. Még le sem telt az első esztendő, nagy vagyonra és hatalomra tett szert, messze földön ismertté és kedveltté vált. Lakhelyét a hegy legtetejébe építtette és szinte, mint istent szerették és imádták.
               A középső fiú délnek indult, hajóra szállt. Sokáig járta a tengereket. Már eltelt az első esztendő, mire talált egy kedvére való szigetet és letelepedett. Ekkor beállt kereskedőnek. Személyes varázsának, céltudatosságának köszönhetően hamarosan ismertté vált a szigetvilágban és mire a második esztendő is letelt, minden az övé volt, mindenhol ő uralkodott, ahol a víz volt az úr, tehát a tengereken.
               A legifjabb fivér nem volt ilyen szerencsés. Ő húzta a legrövidebbet. Tulajdonképpen nem is akarta a sorshúzást, és szerencsét próbálni se volt kedve, de nem akart kevesebbnek látszani fivéreinél, ezért ő is nekiindult…

Ez a könyv tehát a fogadásról szól és a három fivérről, valamint arról, hogy miként jött létre a legifjabb fivér birodalma és hogy lett király belőle valamint arról, hogy mit szóltak mindehhez a testvérei. Vajon sikerült neki mindez még a határidő, a három esztendő letelte előtt? Vajon visszaért időben a megbeszélt találkozóra?

A legdrágább kincs a világon című minikönyv, ami tehát kisregény, az iménti könyv egy későbbi jelenetével kezdődik.

Miután ugyanis telik-múlik az idő, a legifjabb fivér úgy érzi, neki már esélye sincs arra, hogy bármit elérjen ebben az életben. Feladja tehát. Ezzel kezdődik a kisregény, a minikönyv, amit ezen a blogon hamarosan TELJES egészében közzé fogok tenni, ha sokan kéritek.

Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Nem tudta mennyi idő telt el, amikor magához tért. Nyirkos sziklákon hevert egy barlangban. Feltápászkodott kissé, hogy körülnézzen. Aranyszín hajáról víz és vér csepegett a nedves kövekre. Vas és kén illata keveredett. Rosszullét környékezte. Mellette pár négyzetméternyi részen a tenger kék vize csillogott és mint zafír ragyogta be sápadt arcát a fény.
               Lassan feltápászkodott és akkor látta meg túloldalán a folyót, mely lassan, alig észrevehetően hömpölygött. Partján, a sziklákon, ahová őt is kivetette a víz, egy régi ladik hevert. Ekkor jutott eszébe a barlang, melyről nemrég álmodott. Amikor a ladikot meglátta, tudta vízre kell szállnia, mert útja arra vezet tovább. Nem tudta miért, nem tudta mit találhatna. Igazából nem reménykedett már semmiben, de hajtotta a kíváncsiság. Már csak ez tartotta életben.

Ezzel kezdetét veszik kalandjai. Ezt a könyvet úgy írtam meg, hogy nem neveztem őt nevén, bizonyos titkos okok miatt. Akik viszont olvasottak és ezt a könyvet is elkezdik lapozni, vagy a novelláimat figyelemmel követik, hamar megsejthetik és rá is jöhetnek a titokra. Sokak szerint ez is az egyik nagyszerű különlegessége az írásaimnak, hogy eleinte nem mondok ki, nem írok le sok konkrét dolgot, melyeket sejtetek, majd egyre nyilvánvalóbbá teszek és csak később írok le konkrétan. Így, akárcsak egy krimiben, lehet gondolkodni, ötletelni közben.

A legdrágább kincs a világon című minikönyv, azaz a kisregény arról szól, miként kerül főhősünk, a legfiatalabb fivér egy különleges vidékre, miként találkozik és ismerkedik meg egy ottani, őslakos törzzsel és egy köztük élő leánnyal, aki megmenti őt és aki azt hiszi magáról, hogy mutáns, mert annyira más a külleme, mint az ott élőké. Sokkal jobban hasonlít főhősünkre, a közéjük érkező idegenre. Részben emiatt, részben a bontakozó szerelem végett, egyre szorosabbra fűződik kettejük kapcsolata. Közben pedig még egy különös lény is közéjük zuhan. Így lesznek hárman igen jó barátok. Ez a kötet ott kezdődik, hogy mentik meg a fiatalembert, és ott végződik, miként menti meg főhősünk ezt a nehéz körülmények közt élő hordát a vadak támadásától és miként teremt nekik biztonságos életet. Így jön létre egy kerek történet, a végén néhány, tanulságos sorral, mely kerek happy-enddel zárja az egészet.

Persze a regényben itt nincs még vége az eseményeknek, hisz ez csak egy rész-happy-end. Fantasztikus, hogy megteremtődik a biztonságuk és túlélik a helyzetet egy ügyes ötlet által, de még sehol sincs a birodalom, melynek létrejöttéről Az utolsó fénysugár című könyvben olvashattok.

És mi lesz a testvérekkel?

Ők is gyakran megjelennek a könyvekben, így ebben is. Hiszen Az utolsó fénysugárban elmesélem azt is, miként közeledik, majd érkezik el a találkozó napja és miként tévednek az időponttal kapcsolatban. Ebben a másik világban ugyanis nincs Nap az égen. Ráadásul főhősünk a történet elején gyakran nincs is magánál a sérülései miatt. Így lehetetlenség, hogy számolni tudja az időt.

Az érkező különleges lény, akit majd csak pilinkének hív megvetően az őslakos nép, és akinek fogalma sincs arról, hogy ki ő és honnét jött, mivel amnéziás, amikor találkoznak vele, szóval ő is alaposan felforgatja, megbonyolítja a történetet. Kiváltképp akkor, amikor felbukkan váratlanul az, aki miatt ilyen állapotba került, aki meg akarta ölni őt. És ez még nem minden! Ellensége nem más, mint a három fivér mestere, aki valójában az egész fogadást kitalálta. Főhősünknek döntenie kell ki mellé áll.


Ha akciósan szeretnéd megvenni MA:


Adataidat harmadik félnek nem adom ki és csak arra használom, hogy értesítselek az újdonságokról és friss történetekről időnként.

Jelenetek a könyv további oldalairól:

A vidék:

Egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé és ő megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Lila virágtenger húzódott végig egy fekete vizű folyó mentén. A gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett. A fényt a különös, sárgásfekete égboltozat adta, de annyira nem tudta beragyogni a völgyet, hogy nappali világosság legyen. Olyan volt, mint egy éjszakai táj, ahol az égboltozat folyékony láva. Lassan leereszkedett a meredélyen a völgybe, le, egészen a virágok közé. Felismerte az émelyítő illatot. Ezt érezte az imént is. Tudta, ez ugyanaz a különös növény. Lesietett a folyam partjára, de nem tudta mit tegyen, azt sem tudta hol jár.
               Arra gondolt, hogy talán már meg is halt, valamikor, útközben, csak nem vette észre és ez már itt a halál. Ruhája közben megszáradt rajta a meleg levegőben, mely a völgyben szerteáradt.       Elindult a folyó partján és csak ment, mendegélt, míg végül egy erdőhöz ért. Más volt azonban ez az erdő, mint amiket korábban látott. Mintha a halál, kiszáradt erdeje lett volna, levéltelen ágaival, bozótszerű kuszaságot képezve a magasban. Sötét mélyéből különös hangok szűrődtek ki. Hangok, melyekhez hasonlót, még sohasem hallott.
               Ismét eszébe jutott, hogy meg akar halni és elszánt léptekkel indult meg a rengeteg mélye felé.

Főhősünk lelkiállapota kezdetben:

Még két szempillantás se telt el és váratlanul egy fekete alak rohant be, nyomában a lánnyal. Pillanatok alatt ott voltak mellette és bármily erősen, görcsösen is szorongatta a pengét, annyira, hogy az már vért fakasztott tenyeréből is, a fickó kicsavarta azt a kezéből. A lány pedig közben már kötözte is a másik csuklóján ejtett mély vágású sebet. A férfi meglepetten tekintett fel rájuk. Sehogy se értette, hogy lehet ennyire fontos az ő élete bárkinek, kiváltképp ezeknek az idegeneknek.


A pilinke és stílusa:

– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes. – szólt végül a vezér. – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.
               E szóra a különleges, fehéren tündöklő, szárnyas lény váratlanul felé fordult és lassan felemelkedett, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy a vezér dárdájának hegye éppen mellkasához érjen.
– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – szólalt meg mindenki legnagyobb döbbenetére. Hangja rideg volt és nyugodt, de kiérződött belőle a cinikus gúny.


A mutáns leány:

Annak ellenére, hogy én is éppoly szigorú nevelésben és kiképzésben részesültem, lány létemre, mint népünk fiai, mégis félelem borzongatott. Társaim a teljes sötétség ellenére is viszonylag jól láthattak, hála kiválóan táguló pupilláiknak, mely jellemzője volt minden demiurgnak. Én, sajnos kissé más voltam, mint ők. Közéjük tartoztam ugyan, vérbeli demiurg létemre, de mutánsnak születtem. Szerencsére a nagybátyám nem más volt, mint Niporan, akinek szerelme, Anidor az unokahúga volt Bracoran-nak, ki a Zortran törzs, vagyis törzsünk híres vezérének, Wellnoran-nak legkisebb fia. Így aztán születésem után nem vetettek prédájául a vadaknak, csak mert hajam színe oly világosan ragyogott, miként a kén és mert tekintetem oly élénken tündökölt, mint a zafír. Nem tudtam, mit jelent ez utóbbi szó, ám megvető hangsúlyukból éreztem, nem lehetek büszke rá. Pupillám se nyílt oly tágra, mint a többieké. Az erdő mélyének sötétjében tehát épphogy csak láttam valamennyire.
               Bizony, az első szó, amit megtanultam az volt, hogy mutáns.


A pontosság:

A fiatalember tágra nyílt szemekkel hallgatta e szavakat. Aztán rövid gondolkodás után így felelt.
– Mégis hazugság lenne ez az egész, hiszen így akkor már az időpont után került a fejemre a korona, tehát már hiába fogadnám azt el. A három esztendő letelt a mai napon.
– Ja, igen. – felelte erre a lány felnevetve – Még a legfontosabbat nem is tudod. Azt mondták, ha már annyira precíz akarsz lenni, akkor arról se feledkezz meg, hogy közben bizonyára megkerülted a Földet a három esztendő alatt, mert a számításuk szerint, még ha az általad vett kalkulációt veszik is alapul, akkor is még egy napod van.
– Ezt most nem értem. Nyilván észrevettem volna, ha annyit gyalogolok, hogy megkerülöm az egész bolygót.
– Elnézést, de nem teljesen mindegy, ki számolta el? – szólt közbe a demiurg vezér – Azt mondták, nem nézik ilyen pontosan és várnak. Miért számít akkor ennyire, hogy mikor telik le a három esztendő?
– Nekem számít. – felelte erre a fiatalember és összevont szemöldökei alól vetett egy pillantást felé – Ha nem számítana a pontosság, akkor az erőd és a palota se állna sziklaszilárdan és beomlanának az alagutak.


A három napnyi királyság:

Fáklyákkal kezükben várták. Csakhogy… jóval többen voltak. Négyen kísérték őket odáig, most viszont több tucatnyian álltak előtte. Ráadásul nem csak a Zortran törzs tagjai közül, hanem a szomszédos hordákból, mindből jelen volt valaki. Jól ismerte már őket, személyesen is. Minden demiurg törzsnek, melyről már hallott, ott volt a vezére. Rajtuk kívül pedig megjelentek még mavrurgok, szemiurgok, mesziurgok, mavrikurgok, újraélő holtak, pteridionok sőt még a férfigyűlölő hárpiák képviselői is. Mind-mind fáklyát tartottak a kezükben és a legjobb ruhájukat viselték, azt, melynek szövésére és díszítésére még ő tanította meg őket. Aranyszálakból kanyarított minták, ízlésesen elhelyezett drágakövek fénylettek rajtuk. Valamennyien fekete, aranyló szegélymintás köpönyeget viseltek, de csuklyáikat hátravetették és elől nem fogták össze, így jól látszottak előkelő ingeik. Még mielőtt az idegen bármit szólhatott volna meglepetésében, már féltérdre is ereszkedett mindenki.
– Felség! – köszöntötték őt az elképzelhető legnagyobb tisztelettel.
               A fiatalember hirtelen meglepetésében és zavarában nem értette mi ez az egész. Bár egyértelműnek tűnt, hogy neki szól mindez, de nem tudta felfogni, hogy miként lehetséges ez, hiszen ő soha, senkinek nem beszélt a fogadásról, arról se, hogy mire vágyik. Nem tudta, nem merte elhinni, hogy neki szól ez a köszöntés. Ösztönös mozdulattal ereszkedett tehát ő is azonnal féltérdre. Cynidor ekkor lépett elő a háta mögül és váratlanul a fejére tette a koronát, melyet addig a kezében szorongatott és melyet csak nemrég kovácsoltak a tiszteletére, aranyból, zafírral, gyémánttal, topázzal, citrinnel és smaragddal ékesítve. Aztán a lány is letérdepelt mellé és így szólt:
– Mindenki beleegyezett abba, hogy három napig a királyunk legyél, hogy büszkén odaállhass fivéreid elé és ne kelljen szégyenkezned.
– Egyébként enélkül se kéne szégyenkezned semmiért – szólalt meg a demiurg vezér, majd így folytatta – Mi mindannyian igen sokat köszönhetünk neked. Tovább is a királyunk lehetnél, de nem véletlenül élünk hordákban. Elképzelhetetlen, hogy bárki hosszútávon össze tudjon fogni ily sokféle lényt. Mind eltérő szabályok és elvek szerint élünk, nagyon különbözünk. De te igen fontos lettél a számunkra, sokat tettél értünk, ezért úgy döntöttünk, eljátsszuk, hogy a királyunk vagy, hogy uralkodsz minden felett, amerre a szem ellát és így, meg fogod nyerni a fogadást. Te csak mondd el mit és hogyan tegyünk, mert eddig nem sokat tudunk arról, milyen egy királyság, miként kell viselkedniük az alattvalóknak. A féltérdre ereszkedésről hallottunk, de bármi mást is megteszünk, amit parancsolsz.
               A fiatalember döbbent álmélkodással hallgatta e szavakat.
– Ez most csak valami tréfa? – ennyit tudott csupán kérdezni végül.
– Nem. Nem az. Biztosíthatunk. – hangzott az egyöntetű felelet.
– Akkor álljatok fel mind! Azonnal. – szólt erre a szemöldökeit összevonva. Szavára mindenki engedelmeskedett és valamennyien felkeltek.
               Igaz, hogy miközben a demiurg vezér beszélt, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy mi lenne, ha elfogadná, ha valóban ő lehetne a királyuk. Hiszen, bár még önmaga előtt is szégyellte, de valójában egyáltalán nem véletlenül építette a palotát és nem véletlenül küzdött annyit. Eleinte csak a lányért akart megtenni mindent, a biztonságáért és jólétéért. De ahogy az idő múlt, azt tapasztalta, hogy az ötletei megvalósításában egyre nagyobb örömét leli.
               Aztán eljátszott azzal a gondolattal, hogy akár király is lehetne és elérhetné azt, hogy fivérei büszkék legyenek rá és ne kelljen miatta szégyenkezniük. Bár akkor még azt hitte, hogy a találkozó idejére nem érne oda, hiszen nem ismerte a visszautat, de azt remélte, azért egy nap megtalálja és még ha késve is és a fogadást elveszítve, mégis emelt fővel találkozhat velük. Mindennek ellenére sose mert volna mondani vagy tenni semmit, amiből akárcsak megsejthették volna, hogy mi a legtitkosabb vágya. Bár igen kedvére lett volna az a gondolat, hogy uralkodhat hét határ népe felett, semmi másra nem vágyott ennyire, de jól tudta, hogy nem helyes ezt elfogadnia. Nem szerette a hazugságokat. Igaz, csábító volt a gondolat, hogy – bár csak három napig, de – átélhetné milyen királynak lenni. De odaállni a testvérei elé és azt hazudni, hogy király lett…? Csak azért, hogy győzhessen? Igaz, úgy néz ki, hogy örömmel eljátszanák ezt neki. De mégis miféle győzelem lenne az? Persze, kedves gesztus volt ez tőlük, de nem akart hazudni vagy bármit megjátszani. Miután tehát mindannyian felkeltek, levette fejéről az éket és így szólt:
– Mindenekelőtt szeretném megköszönni. Ez nagyon különleges és szép felajánlás, de nem fogadhatom el. – azzal a vezér felé nyújtotta a fejéket. Wellnorán nem nyúlt a koronáért, hanem így felelt:
– Miért ne fogadhatnád el? Praktikus okaink vannak. Te segítettél rajtunk. Most mi segítünk. Ilyen egyszerű. Hisz jól jönne most, ha király lehetnél, nem? Azonkívül mindannyian jót is szórakoznánk.
               A fiatalember szíve elfacsarodott e szavakra, hisz ez többet jelentett volna számára holmi szórakozásnál. Ez jelentette számára az életet. Mindig is arra vágyott, hogy egy nap majd királynak válasszák. Erre vágyott attól a perctől kezdve, amióta kihúzta a rövidebbet. Mélyet sóhajtott, mert ólomsúlyként nehezedett most rá ez a gondolat. Úgy érezte, a demiurgok nem értik őt. De ugyan, hogy is érthetnék? Józan és számító népség volt mind, rideg logikával. Jól tudta, nem képesek elképzelni se, hogy létezhet olyan vezér, aki bármit megtenne azért, hogy vezessen egy népet, de nem azért, hogy uralkodhasson felettük, hanem hogy szolgálja őket. Végignézett rajtuk, és tudta, nem is sejtik, mert felfogni se tudnák, hisz még sose tapasztaltak hasonlót. Arra gondolt, hogy pedig ő bármit megtenne értük, hiszen nekik köszönhette az életét, annak, hogy befogadták, hogy tartozhatott valahová és célja lett az életének, hasznos volt, még ha csak átmenetileg is. Semmi másra nem vágyott hát, mint arra, hogy értük dolgozhasson, küzdhessen, mint a vezetőjük, a királyuk, akit tisztelnek, szeretnek, akire büszkék. Szerette volna ezt átélni, de tudta, ez lehetetlen. Minden horda rendelkezett saját, önfejű vezérrel, aki parancsolót nem tűrt volna maga felett. Az imént a demiurg vezér is kimondta ezt. Három nap. Tovább nem működhet. Menjen bele a játékba pusztán három napra? Annak mégis mi értelme lenne? Három napnyi szórakozásért és azért, hogy a fogadást megnyerje, hazudjon a fivéreinek? Milyen győzelem lenne az ilyen?
– Játssz egyet velünk! – szólt közbe a lány – Mégis mit veszíthetsz? Utána mehetsz tovább, amerre gondolod, ha még azt szeretnéd.
– És mi is megmutathatnánk a tieidnek, hogy nem vagyunk olyan barbárok, mint hiszik. – jegyezte meg az egyik robusztus demiurg.
– És addig is lenne miért velünk maradnod. – mosolygott közbe Cynidor. A fiatalember a lányra nézett. Sokatmondó pillantásából azonnal rájött, hogy az egészet ő szervezte meg, remélve, hogy így talán még maradásra bírhatja. Nyilván ügyes szavakkal és ehhez hasonló észérvekkel vette rá őket erre. De azt mégis honnét tudhatta, hogy király szeretne lenni? És ki beszélhetett neki a fogadásról? Talán az emberektől hallotta? Lehet, hogy fivérei már mindenkinek elmondták? Arra gondolt, hogy akkor még kellemetlenebb lenne velük a találkozás. Bár… az valóban felemelő érzés lenne, ha büszkén odaállhatna elébük. Képzelete már meg is lódult és száguldott a drabárok vontatta fekete hintó a találkozóra. Már szinte látta gondolatban, hogy miként érkezne meg és hallotta, miket mondana nekik. Aztán a hintón elvihetné őket a birodalmába, megmutathatná nekik hét határ vidékét és a csodálatosan káprázatos palotát. Szinte látta gondolatban, hogy milyen arcot vágnának, ha meglátnák azt a számtalan különös lényt és azt a lenyűgözően rettenetes, tiszteletet parancsoló vidéket. De, nem. Nem lehet. Hiszen a számára mindig is, amióta élt, igen fontos volt az őszinteség és soha, semmiért nem hazudott volna senkinek, még ha az élete múlt is volna ezen. Nem, nem hazudhat nekik. – döntötte el, lerázva magáról a kísértést és már szóra nyitotta száját, hogy egyértelműen és határozottan, véglegesen visszautasítsa ezt a túl szép, mesébe illő ajánlatot.
– Várj! – szólt közbe váratlanul a pilinke. – Mielőtt még azt mondanád, hogy ez így hazugság, megjegyzem, ez, egyáltalán nem lenne az. Nem hazudnál, hiszen valóban király lennél a találkozó ideje alatt.

Bizonyíték arra, hogy a fivérek szerepelnek benne:

Jelenet, amikor éppen vendégségben van a mester és a két fivér a fiatalembernél, aki éppen három napig király:

Ekkor ért oda a király és vele a fivérei.
– Állj! Engedd el őt! – kiáltott a pilinkére, de az, mintha meg se hallotta volna szavát, továbbra is a talajra szorította Thanathoszt (a mestert), azzal, hogy jobbját mellkasán tartotta. Pulzusa közben az egekbe szökött. Tenyeréből nagy fénnyel tört elő az erő, mely ezúttal vöröslőn világított és szívének heves ütemére lüktetett. Úgy tűnt, ezzel az energiával nemcsak sikeresen megbénította a mestert, de szörnyű kínokat és fájdalmakat is okoz neki. A király úgy vélte, már csupán pillanatai lehetnek hátra. A mester ugyanis kétségbeesve kapkodott levegő után, miközben fuldokolva köhögött és szájából újra és újra vér buggyant elő.
– Meg fogod ölni! Azonnal engedd el! – parancsolta újra a király.
– És mi van, ha éppen ez a célom? – vetette oda a pilinke.
– Te nem vagy gyilkos. Nem ilyennek ismertelek meg.
– Akkor talán ideje változnom, nem igaz? – mosolyodott el a pilinke, de nem gondolta komolyan, csak nem látott a helyzetből más kiutat. Mégis mi mást tehetne? Ha elengedi, az, végez vele. A király ekkor nem hallhatta gondolatait, mégis, mintha értette volna, így folytatta:
– Bízz bennem és engedd el! Mindenre van megoldás. Ígérem, hogy megtaláljuk.
               A pilinke elméjében ekkor felidéződött a harc, amit egy esztendeje vívtak és képzeletben szinte újra átélte Thanathosz kegyetlenségét. Aztán arra gondolt, hogy szép és jó, amit a király mond, de fogalma sincs a helyzetről. Ráadásul ő csak egy…
– Tudom, csak egy ember vagyok. – mondta ki a király, mert bár még mindig nem volt képes arra, hogy hallja a pilinke gondolatait, de már igen jól ismerte őt. Aztán hozzátette még: – Mégis azt kérem, bízz bennem! Eddig is számíthattál rám, jól tudod.
– Igen, ez igaz, de most teljesen más a helyzet.
– És azt elfeledted, mit ígértél? – próbálkozott másként a király. – Kértem, sőt parancsoltam valamit!
               Ez hatott. A pilinke kezéből sugárzó erő pillanatok alatt szertefoszlott, mert a figyelmeztetésre ismét eszébe jutott a fiatalembernek tett ígérete, miszerint parancsait a három nap alatt ő is teljesíti, mint mindenki más. Úgy döntött tehát, hogy abbahagyja. Remélte, ennyi már elég lesz ahhoz, hogy ellenfele megértse és talán egy életre meg is jegyezze, hogy vele nem érdemes újra kikezdenie.

Sajnos a mester nem volt képes arra, hogy a gondolataiban olvasson, így nem sejthette, hogy nem kéne annyira rettegnie tőle és nincs szükség arra, hogy mindenáron végezzen vele. Akkor és ott tehát Thanathosz csak az alkalmat várta és azt, hogy újra képes legyen megmozdítani legalább az egyik karját.
– Bármi is történt, bármit is tett ellened – szólalt meg ekkor ismét a király – most kérlek gyógyítsd meg és majd megbeszélünk mindent!
– Tessék? – kapta fel erre a fejét a pilinke – Még mit nem?
– Kérdések nélkül… emlékszel?
               A pilinke erre nem tudott mit felelni. Egyrészt tartott attól, hogy ha futni hagyja, akkor Thanathosz végezhet vele, másrészt viszont ott volt az ígérete. Tétovázott még, de már tudta, hogy teljesíteni fogja a parancsot. A mester azonban nem sejtette ezt. Ő azt hitte, hogy a pilinkének nem lehet parancsolni, hogy erre senki se képes. Legalábbis egy esztendeje még nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Most tehát joggal gondolta azt, hogy ki kell használnia a pillanatot, mely talán a legutolsó lehetősége, ha életben akar maradni. Ő se volt halhatatlan, így félnivalója is lehetett. Csupán ismerte az örök fiatalság titkát, melynek szabályait jó ideje ismét betartotta. Képességei segítségével pedig meg tudta őrizni a sérthetetlenség látszatát. A pilinke személyében azonban méltó ellenfelére talált.
               Miután a pilinke elemelte róla a kezét, ismét visszatért belé az élet, legalábbis annyira, hogy újra érezhette végtagjait. Az univerzum energiája pedig lassan ismét elkezdte erővel feltölteni a testét. Lassan és óvatosan mozdította meg balját, hogy valami fegyver után kutasson és akkor akadt meg keze az egyik fémesen csillogó dárdában, mely addig több száz másikkal a tetőből meredezett az ég felé. Miután a pilinke romba döntötte a helyiség egyik felét, a törmelékhalmokon elszórtan több tucatnyi ilyen lándzsa hevert.
               Thanathosz úgy látta, hogy teremtménye teljesen kiszámíthatatlan és nem hihet abban, hogy a király hatni tud rá. Azt gondolta, hogy csak magára számíthat és pillanatnyi esélyére.
               A pilinke még mindig ott térdepelt felette, de félig a király felé fordult, miközben parancsát hallva meglepetten kérdezett vissza. A mester ezt használta ki, hogy éppen nem figyel rá. Gyorsan megfogta az egyik lándzsát és miközben megperdítette ujjai közt, a kezében felgyűlő erő által vékony, lángoló bottá változtatta, majd egy gyors és pontos mozdulattal átszúrta vele a pilinkét. A dárda úgy futott át a jobb kulcscsontja mellett testébe hatolva, tüdején és mindenen át, míg végül baloldalán ki nem ért, mintha csak egy lepke törékeny testét tűzte volna át vele. Minden egyetlen szempillantás törtrésze alatt zajlott le. Erre senki se számított, így megakadályozni se volt idő. Az élesen hasító, villámszerűen átcikázó fájdalom és a lendület ereje azonnal oldalra fordította a pilinkét és máris ott feküdt Thanathosz innenső oldalán. A mester tudta, ezzel még nem végzett, csak mozgásképtelenné tette és azt is tudta jól, ha a dárdát bárki kihúzza, hamarosan regenerálódik. Így aztán sietve érintette meg a pilinkét, hogy vele együtt teleportáljon és valahol messze onnét, ahol senki nem akadályozhatja meg ebben, egy szívbe mártott pengével végleg lezárja ezt az ügyet.
               Amikor Thanathosz a pilinke felé nyúlt, hogy megérintse, már kezdett fogyni annak ereje, így oszlani a fénye, tehát valamelyest látni lehetett arcának vonásait. A mester nem értette, hogy a helyzet ellenére mi az a fölényesen gúnyos mosoly, ami váratlanul felvillant teremtménye arcán, de nem ért rá tétovázni. Egyébként is ismerte már annyira, hogy tudta, ez igen jellemző rá, mégpedig a legabszurdabb esetekben is, amikor pedig már esélytelennek tűnik a helyzet, így hát nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, pedig kellett volna.


A mester azonban csak arra összpontosított, hogy a felszínre, a tengerpart mellé teleportálja kettejüket, így azt se vehette észre, hogy az utazás a másodperc törtrészével hamarabb kezdődött meg és az ő gondolatai, az, hogy ő mit akar, már cseppet se számít. A pilinke szárnyától pedig azt se láthatta meg, hogy a lény titkon jobbját a márványlapra helyezi. A hirtelen felvillanó fény miatt pedig nem tűnt fel neki, hogy a teremtménye tenyeréből kiáramló erő nagyobb kört vet a talajon, mint amekkora szükséges volt. A következő pillanatban már el is tűntek, majd megjelentek egy gyönyörű virágos réten.

A mester azt hitte minden úgy történt, ahogy azt ő akarta. Igaz, megérkezve különös érzése támadt. Mintha másként vetődött volna rájuk a Nap fénye és mintha a virágok üdébbek és szebbek lettek volna, de nem ért rá arra, hogy körbetekintsen és ilyesmikkel foglalkozzon. Azt ugyan látta, hogy köröttük a rengeteg leomlott törmelék és dárda, de azt hitte, hogy ő hibázta el a teleportálást és a hirtelen kapkodás és rosszulléte miatt ragadott fel egy darabot is abból a világból. Sietve vette elő a tőrét. Az egész egyetlen szemvillanás alatt történt. Nem akarta vesztegetni az időt, így szinte azonnal le is sújtott vele, mégpedig egyenesen a pilinke szívére. A következő pillanatban patakokban indult meg a vér, az élet vöröslő folyama, de… legnagyobb meglepetésre a király elszánt tekintete nézett rá.
               A fiatalember éppen az utolsó pillanatban ugrott közébük, hogy félrelökje a tőrt, de mozdulata kissé balszerencsésre sikerült, így a penge alaposan megvágta.
– Te meg hogy kerülsz ide? – csodálkozott rá a mester, miközben köhögve tápászkodott fel. A király erre elszántan állt elébe.
– Nem fogom engedni, hogy bántsa őt! – jelentette ki és bátran állt egykori mestere elé, miközben alkarján csorgott a vére. A pilinke közben már eszméletlenül hevert mögötte. Egyedül semmi esélye nem lett volna Thanathosz ellen, miután az, oly aljas módon orvul leszúrta őt. Ezt a pilinke is jól tudta. Még szerencse, hogy képes volt olvasni mások elméjében és amikor a mester rátámadt, azonnal felismerte, hogy előnye származhat abból, ha összpontosít rá és figyeli gondolatait. Így szerzett tudomást egy pillanattal korábban arról, hogy mit tervez és így előzhette meg őt. Szinte azonnal eszébe villant a gondolat, az, hogy milyen szép is lenne, ha ott fejeznék be a harcukat, ahol az egész elkezdődött. Ha pedig Thanathosz megölné őt… mi lenne szebb befejezés, mint ott meghalni, abban a világban, ahol először vett lélegzetet, ahol elsőként dobbant meg a szíve és ahonnét annyira el akarták űzni, de ahová, amióta újra emlékezett, azóta mindennél jobban visszavágyott. Csak egy talpalatnyi földet szeretett volna, ahol nyugalomban élhet… vagy halhat.
               Erős, kibírhatatlannak tűnő fájdalmai ellenére is mosolyt csalt az arcára az a gondolat, hogy – bár talán utoljára – de még meglepheti ellenfelét. Ezért érintette meg gyorsan a lerombolt lakosztály talaját és ezért összpontosított minden erejével arra, hogy valamennyiőjüket, sőt több méteres körben mindent magával rántson. Érezte, hogy ezzel az összes energiája, az utolsó csepp is elfogy majd és valószínűleg már nem láthatja majd ellenfele döbbenetét, mégis szórakoztatta ez a gondolat. Aztán amikor meglátta a gyönyörű, lombos és különleges, gyümölcsökkel teli fákat, megérezte a virágok üde illatát és meghallotta a víz csilingelő csobogását, már tudta, hogy sikerült visszatérnie. Még látta a mester mögött a királyt is és valamivel távolabb a fivéreit és látta felvillanni Thanathosz kezében a tőrt, azt azonban nem tudta megvárni, mit hoz a végzete. Mielőtt még kiderülhetett volna számára, hogy a penge eltalálja-e a szívét vagy sikerül-e a királynak megmentenie, ő már büszke elégedettséggel szívében elvesztette az eszméletét.
               Miután a király félrelökte a mestert és ezzel megakadályozta, hogy végezzen a pilinkével, felpattanva szembefordultak egymással. Thanathosz szürke tekintete elszántan és dühösen fénylett:
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte újra.
– Nem tudom, de ez most nem is számít. Felszólítom, hogy azonnal lépjen hátra, mert nem fogom hagyni, hogy megölje őt!
– Ahogy mi se fogjuk hagyni ezt. – szólalt meg a mester háta mögött váratlanul egy hang, mire megfordult és meglátta, hogy a király fivérei elszántan közelebb jönnek, majd testvérük mellé lépnek. Dzíosz még maga mellett lógatta kezeit, de tenyeréből már fenyegetőn cikáztak elő a villámok, miközben a másikuk sietve vonta hátrébb a királyt, hogy gyorsan bekötözze sebeit.

Ha akciósan szeretnéd megvenni MA:


Adataidat harmadik félnek nem adom ki és csak arra használom, hogy értesítselek az újdonságokról és friss történetekről időnként.

Ha érdekel a könyv és akciósan szeretnél hozzájutni, kattints a gombra:

 

4
Szólj hozzá!

avatar
2 Comment threads
2 Thread replies
0 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
adminMóni Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Móni
Vendég

“Közéjük tartoztam ugyan, vérbeli demiurg létemre, de mutánsnak születtem.” A mutáns leány című bekezdésből. Most akkor neki (Cynidornak) kik a szülei, mi az eredete, hová való eredetileg?

 
Móni
Vendég

Hát köszönöm ezt a hosszú tartalmas bejegyzést! A végére értem. De a kérdésemre való válaszod további kérdést szült:

Hogy, miként váltak istenekké a király fivérei??