BLOG + Novella (1 perces): – Segítsetek! Lények!

Pár napja eszembe jutott valami, de aztán kiment a fejemből. Nem tudom hová és merre ment, de azóta se találom. Ha valaki megtalálja vagy látja valamerre, szóljon! Köszönöm. Nekiálltam leltárt tartani a fejemben, hogy mi vagy ki hiányozhat, de nagyon sokan vannak, eltart jódarabig. Az Árny már megkerült, tudom hol van. Olvashattatok róla az első novellában. Valami vagy valaki azonban még hiányzik. Vajon mi mehetett ki a fejemből? Az biztos, hogy valami sötét dolog lehetett, mert éjszaka jutott eszembe, amikor sötét volt kint is, nemcsak bent.

regenyeim.hu

Lények a történeteimből:

Saját fájdalmas üvöltése akadályozta meg abban, hogy ettől azonnal elveszítse az eszméletét. Sietve próbált menekülni, kúszva a csalitos indái közt, véres nyomot húzva a sötétségben. Ekkor újra felhangzott a vadállat hangja. Dühödt, acsargó morgása baljósan közeledett. Tudta, annyira feldühítette, hogy most már végképp nem sok jóra számíthat. Azt is sejtette, hogy mivel a vadállat itt él, nyilván lát a sötétben, de még ha nem is így lenne, valószínűleg hiába menekül előle, ha másról nem, a tömény vér szagáról tudni fogja hol van és bizonyára az újabb támadást végzetesre tervezi. Valószínűleg úgy, mint az általa ismert ragadozók, azaz a nyakát fogja átharapni, egyetlen gyors mozdulattal eltépve az aortát vagy eltörve a csigolyáit. A vadállat félelmetes morgása ekkor mintha visszhangot vert volna. A körülötte várakozó társai hallatták hangjukat, tudatva, hogy ők is a sorukra várnak, remélve, hogy ők is kiszaggathatnak majd pár falatot a prédából.


Yper a rengetegből


Velőtrázó sikolyra riadt fel. Feltekintve látta, amint két lény vicsorog felette egymással fakasszemet nézve. Egy pár hatalmas, világító szem meredt az emberi zafírkék tekintetekbe. A fura lény visított magas hangján. A másik, – bár jól láthatóan egy fiatal, szőke leány volt – nem ijedt meg tőle. Bár se agyarakkal, se félelmetes külsővel nem rendelkezett, elszánt fellépéssel, morgással és vészjósló vicsorgással felelt. Rettenetes pofájú, ocsmány ellenfele úgy látszott szebb, mint amilyen bátor, mert erre azonnal futva rohant el. A következő pillanatban megmentője lefordult róla. Fájdalmában behunyta szemeit, így már nem látta, de érezte ezt.

A pilinke

Megfordultam. A hófehér fényben ragyogó lény, akit népem a szárnyai miatt pilinkének nevezett el, ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel. Fénylő testén fekete szőttest viselt, melyet a többiek adtak rá, hogy ne legyen mezítelen.


A férfi erre a bejárat felé tekintett, de nem ismerte fel az ott álló fehér, ragyogó alakot, aki nagy, madarakéhoz hasonlatos szárnyakat viselt a hátán.
               Olyan emberinek tűnt. Az arcából sugárzó fénytől azonban nem láthatta vonásait. Igaz, ha láthatta volna, akkor se ismerhette volna fel, mert azok után, hogy szemtanúja volt annak, miként döfi át a vén demiurg vezér azt a megégett, szárnyas lényt, nem gondolta volna, hogy még életben lehet, azt pedig még kevésbé, hogy ennyire megváltozhatott.
               Nem tudta tehát, hogy ki ő, azt pedig még csak nem is sejthette, hogy több száz év múlva ismét találkoznak majd, miután a lény, nem is oly sokára meghal, aztán pedig egy nap, mindent feledve, az unokaöccseként, Phosphor-ként születik újjá és felnőve így jelenik meg ismét ezen a világon.
               A ragyogó alak most ott állt a bejáratnál, a falnak dőlve, karba tett kezekkel és még nem sejtette, milyen rettenetes sors vár rá. Nem tudta, hogy ennek a történetnek ő most csak mellékszereplője, így ezt nem is biztos, hogy túlélheti. Fénylő testén olyan fekete szőttest viselt, mint a demiurgok, így aztán nem csoda, ha a férfi azt hitte róla, hogy közéjük tartozik.

A mutáns demiurg leány (Cynidor=Szünidor)

A fiatalember kinyitotta szemét és feltekintett a lányra, aki fáklyával kezében aggódva térdepelt mellette a kicsiny földalatti üregben. Ismételten rácsodálkozott arra, mennyire nem illik erre a zord, sötét, lángoló világra. A bőre fehér volt, mint a hó, haja aranyló, mint a búzakalász, kíváncsi szemei pedig úgy fénylettek, mint a zafír. Éppoly élénk kéken tündökölt, mint az a kicsiny tengerszem, melyet utoljára látott a barlang sötétjében, mielőtt még magával ragadta csónakját a folyam. Nem értette, miként kerülhetett erre a rettenetes és kegyetlen vidékre egy ilyen csodás teremtés. Arra gondolt, hogy ez a lány éppolyan, mint egy törékeny hercegnő az ő világából. Egy hercegnő, aki oly csodaszép, hogy versengenének érte a kérők, egy hercegnő, aki egy nap akár uralkodhatna is és fényűzően élhetne, ha nem egy ilyen rettenetes és barbár világba vetette volna a végzete, ahol a föld alá kényszerülve kell tengődnie, megküzdve minden betevő falatért, rettegve az ezerféle lény támadásától.

Trop démonok


Aztán útjuk egy síkság mellett vezetett el, ahol különös emberszerű, de vörösbőrű, hatalmas szarvakkal rendelkező, ijesztő pofájú lények portyáztak, még furcsább négylábú állataikkal.
– Ezek a rettenetes és önfejű trop démonok. – jegyezte meg a vezér. – Őket volt a legnehezebb meggyőzni arról, hogy érdemes a király birodalmához tartozni. Megálljunk? Beszélnének velük?
– Nem veszélyesek?
– Ezen a világon mindenki az, de a király testvéreinek nincs mitől tartaniuk… és persze önnek se. – tette még hozzá a vezér kissé gúnyos hangon, miközben Thanathoszra tekintett. – Egyébként nyugodtan beszéljen velük ön! A birodalomban mindenki jól ismeri a király nyelvét is, így könnyen szót érthet velük. – tette még hozzá, majd hátradőlt.
               A hintó közben lelassított az egyik óriási, különös jószág mellett, mely kövekkel megpakolva cammogott, majd felnyílt az ajtó. Erre a tagbaszakadt vörös demiurgok közül néhány a hintóhoz sietett. Az illedelmes, tiszteletteli kölcsönös köszöntés után így szólt Thanathosz:
– Szeretnénk tudni, hogy kié ez a vidék.
– Itt és a nagy folyamon túl is, minden a királyunké, áldott legyen a Tűzszellem, hogy hozzánk vezette lépteit. – hangzott a felelet.
– És ki ez a ti királyotok? – faggatta a különös lényeket a mester.
               A trop démon erre zavartan tétovázott kicsit, majd így felelt:
– Már megbocsásson, de nem értem miért kérdez ilyesmit, amikor tudnia kéne, hiszen a királyi hintón érkezett.
– Tudják jól ők is, nem titok előttük, – szólt közbe erre a demiurg vezér – csak tőletek is hallani akarják. A vendégeink ugyanis a király testvérei. Beszélhettek előttük őszintén.
– Akkor hát, legyen üdvözölve felség. – szólt a trop démon a fiatalember felé fordulva és ezzel egyúttal a választ is megadta.

Az Árny

– Hallom, a királyt keresi. – szólt váratlanul egy dörgedelmes hang. Megfordultam. Egy sötétlő alak emelkedett fel éppen az egyik asztaltól, majd lassan megindult felém. Éjszín köpönyege a talajt seperte. A fejére húzott csuklya árnyékából feketén gomolygott elő a mély sötétség, így arcvonásait egyáltalán nem lehetett látni. Baljós érzésem támadt.

Zarc, a szárnyaló

Hirtelen éles, visító hang harsant a légben. Ijedten kaptam fel tekintetemet. Előbb távolról, aztán jóval közelebbről érkezett a hang, végül megpillanthattam egy gyorsan közeledő fekete, óriási madarat. Még egy pillanat és már oda is ért hozzánk. Szárnyait szélesre tárva zúgott el felettünk, szélvihart kavarva maga mögött, majd tett egy kört és könnyedén leereszkedett az Árny mellett.
– Indulhatunk! – szólt az Árny. – Ezt vegye fel! – azzal egy csuklyás köpönyeget nyújtott át nekem. Miután jobban szemügyre vettem az érkező lényt, akkor láttam csak, hogy madárnak egyáltalán nem is nevezhető. Egy toll nem sok, de annyit se láttam testén. Inkább valami félig hüllőszerű állat lehetett. Óriási, denevéréhez hasonlatos szárnyakat viselt, párducszerű, izmos, ruganyos testén. Nagy kerek szemei, függőlegesen hasadt pupillájukkal gonoszul méregettek.
– Indulnunk kéne! – szólt az Árny, ám én dermedten álltam.
– Most útra akar kelni, vagy se? – hangzott a türelmetlen kérdés.
– Persze, de… ha közelebb megyek, ez az állat széttép.
– Ugyan! Zarc a legbékésebb szárnyaló ezen a vidéken. – állította kísérőm. Megborzadtam. Ha ilyen a legbékésebb, milyenek lehetnek a többiek? Bátorságom összeszedve megindultam, de amikor a furcsa lény hörögve rám vicsorgott, elővillantva hófehér tűhegyes fogait, rémülten ugrottam hátra. Egek! Micsoda fogsor! A csuklyás Árny látván rémült mozdulatom, felnevetett. Nem megnyugtatóan, sokkal inkább rémisztően, de ezzel ellentétben a következőt mondta:
– Ugyan! Tényleg nincs mitől tartani! Teljesen ártalmatlan. – majd síri hangon hozzátette még: – Legalábbis addig, míg én itt vagyok.

Lidaster, a lidérc

Lidérc volt, aki maga is részben e másik dimenzióhoz tartozott, de képes volt emberi alakot ölteni szolgálata alatt. Nem lehetett tudni, vajon ez áldás volt-e vagy átok. Nem ismerte fajtája eredetét, nem tudta miért kell szolgálnia az embereket, de azt tudta, ha megpróbál ellenállni, abba talán bele is hallhat. Tudta, mert megpróbálta.

……
Pillanatok alatt legyűrték, miközben elvesztette eszméletét. Többek közt ez volt a hátránya az emberi alaknak. Amíg emberi alakot öltött, minden érvényes volt rá, ami a halandókra. Meg tudott sérülni, betegedni, érezte a fájdalmat, sőt akár még az eszméletét is elveszíthette. Még meghalni is tudott, de szerencsére, ilyenkor csak emberi alakja halt meg. Lénye, egy aprócska láng formájában felemelkedett, majd miután új erőt gyűjtött, később ismét testet tudott ölteni. Ezenkívül volt még egy hiányossága. Nevezetesen az, hogy a saját kívánságait nem tudta teljesíteni.

……
A lány megértette ezt és kimondta a kérést, mire Lidaszter kicsiny tűzlánggá változva bezuhant a rőzse közé. Cikázott ott egy ideig, fel-alá, míg tőle a száraz gallyak lángra nem lobbantak, majd kipantant közülük és visszanyerte emberi alakját. Hamarosan nagy lánggal lobogott a tűz, távol tartva a vadakat és éltető meleget adva a hideg hajnalon.

Cerb

Váratlanul valami rettenetes hang hallatszott ki a sötétségből, háromszoros visszhangot vetve, majd pedig a következő pillanatban valami óriási, szőrös fenevad vetette reá magát, amitől hátratántorodva feküdt el a köveken. Sajgott is tőle minden porcikája, de volt ennél nagyobb baja is. Tudta, ez a rém pillanatok alatt szét tudná szaggatni.
Az óriási állat azonban nemhogy széttépni nem akarta, de háromfelől nyaldosta őt örömében. Lassan átváltott látása éjszakai üzemmódba és ki tudta venni a három, óriási busafejet. Felismerte. Cerb volt az, a kutya, mely már oly sokszor megmentette az életét. Megkönnyebbült szívvel viszonozta őszinte szeretetét, átölelve őt. Lámcsak, mégis van, akinek számít, van, aki sose feled, aki mindig őszinte, aki feltétel nélkül szeret.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük