“Kifejezetten jóképűnek mondott, zöld szemű, fekete, göndörkés hajú magányos lélek keresi azt a hölgyet, akit a mennyekig röpíthetne. (Tovább sajnos technikai okok miatt nem tudná.) Cserébe azonban csak egy dologra vágyik, hogy végre valaki újra angyalkájának szólítaná.”
/jelige: Lucifer


Vigyázat! Ha tovább olvasod, még jobban megkedvelheted!

Az alábbiakat csak akkor olvasd, ha már kedveled őt és nem vagy előítéletes, ha nem érdekelnek a sztereotípiák!

Néhány könyvemben ő is megjelenik. Kezdetben, miután megteremtik, még nagyon naiv, de okos, észszerű, sok természetfeletti képességgel, de anélkül, hogy bárki elmagyarázta volna neki, hogy milyen az élet és miként használja képességeit. Nem megszületik. Teremtik. “Készre.” Így találkozik egy másik főhősünkkel, a királlyal, aki találkozásukkor még nem király és aki egy másik vallás mitológiájából ismert és összebarátkozik vele, miután a férfi megmenti az életét. A történetben minden úgy van leírva, hogy az megfelel mindannak, amit már mindenki tudott róla, de karaktere, miközben kibontakozik, ahogy megismerjük, rájövünk, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek a filmekből és más történetekből megismertük. Az alábbi jelenetek jól példázzák ezt.

“Nekem az egyik kedvencem ő. Szépen felépített személyisége van, folyamatosan változott, érett a történet alatt.”
/Tünde/

Amikor még ő se tudja magáról…

Amikor kinyitotta szemeit először az égbolt vereslőn sárga kárpitját pillantotta meg, mely odafent kavargott és csak azután vette észre az üreg peremén sétálgató fura lényeket, melyek, mintha keresgéltek volna valamit. Nem sejtette, hogy a zuhanása okozta robaj és az eledel reménye vonzotta oda a vadakat. Ahogy azt se, hogy amint észreveszik odalent őket, képesek teljesen megvadulni a lehetséges táplálékok látványától és minden óvatosságot félretéve rájuk támadnának, hogy a zsákmányt megszerezzék. Aztán meglátta a fiatalembert, aki neki háttal éppen elszántan felpattant, hogy kiálljon érte, az ő védelmében. Jól hallhatta szavait, de az egész csak pár pillanatig tartott és máris elvesztette eszméletét, mielőtt még felfoghatta volna, hogy hol van, vagy mi történik vele, körülötte.

Kicsit később…

Nem vette észre, hogy a demiurgok meglepetten és kíváncsian kezdtek körötte gyülekezni. Aztán miközben megtámaszkodott a talajon, a testét borító fekete kéreg váratlanul töredezni kezdett és a repedéseken át fehér fény tűnt elő. Még pár pillanat és a megszenesedett részek mind a földre omlottak. A demiurgok döbbent, fekete tekintetei előtt egyszer csak ott térdepelt egy különlegesen ragyogó, fehér lény, puha, óriási szárnyakkal. A fény arasznyi vastagságban vonta körül és oly erősen sugárzott mezítelen testéből, hogy arcvonásait nem lehetett látni. Közben megjelent Wellnorán is, a vénséges vezér és így ő is szemtanúja lett a jelenetnek. Amikor a lény feltekintett, mindenki egyszerre emelte fel dárdáját, felé szegezve. Ő azonban nem mozdult, csak tétován nézett körbe, hol egyikükre, hol másikukra. A demiurgok mindenre felkészülten vártak, miközben suttogva tanácskozni kezdtek afelől, hogy mit tegyenek.
– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes. – szólt végül a vezér. – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.
               E szóra a különleges, fehéren tündöklő, szárnyas lény váratlanul felé fordult és lassan felemelkedett, majd közelebb lépett hozzá úgy, hogy a vezér dárdájának hegye éppen mellkasához érjen.
– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – szólalt meg mindenki legnagyobb döbbenetére. Hangja rideg volt és nyugodt, de kiérződött belőle a cinikus gúny. Szavaira a demiurgok riadtan hátráltak egy lépést. Teljesen megrökönyödtek azon, hogy ez a lény beszéli a nyelvüket. Tudták, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy érti is őket. Akkor pedig… akkor pedig ez a lény… ez a lény, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott! Lehet, hogy könnyedén el tudná törölni őket az élők sorából? Ahogy gondolatban felidézték mindazt, amin addig tanakodtak előtte, egyre növekedett riadalmuk.

Amikor felfedik kilétét…

– Nade ő Lucifer! – kiáltott fel ingerülten Thanathosz.
– És?
– Persze, tudom, hogy ez a név neked még semmit se mond, de a világ egy része már rettegi nevét és neked is ismerned kéne már őt, a jellemét. Tudhatnád, hogy milyen.
– Én csak azt tudom, hogy egy esztendeje ismerem már és a legjobb barátaim egyike. Mindig mellettem volt a bajban. Segített nekünk mindenben, ha tudott. Ha ő nincs, akkor birodalmam lakói közül már sokan halottak lennének, beleértve jómagamat is. Eddig nem tűnt egyszer sem gonosznak és nem tudok róla, hogy ölt volna. Rá mindig számíthattam és ő is számíthatott rám. És ez most se lesz másképp, mert ez a barátság. Tehát ki fogok állni mellette az életem árán is.
– Ezek szép szavak, de… tudod mit? – kérdezte ekkor váratlanul a mester – Élve hagyjam? Hát rendben. Élve hagyom, csak mondd, hogy félreismerem őt és az elmúlt esztendőben egyáltalán nem volt túlzottan lázadó, gyakran önfejű vagy túlságosan büszke! Mondd, hogy sose kevert bajba azzal, hogy gondolkodás nélkül szembeszáll másokkal és szókimondó? Mondd, hogy nem félelmetes, hogy emellett még természetfeletti képességekkel is rendelkezik, képes a teleportálásra és arra, hogy energiagömbökkel zúzzon szét bármit, akár egy egész palotát! Mondd, hogy nem ijesztő, hogy belelát mások fejébe, pontosan ismeri minden gondolatodat, legféltettebb titkaidat! És mindennek tetejébe szinte legyőzhetetlen, megállíthatatlan, mert a sebei könnyen gyógyulnak. Mondd, hogy félreismertem! Nos?
               A királynak elakadt a szava és tágra nyílt szemekkel nézte egykori mesterét. Nem tudott vitába szállni vele, mert minden szava igaz volt. Ő is ilyennek ismerte meg.
– Mondd, hogy hallgat rád! Ha ugyanis te se tudsz neki parancsolni, akkor senki és semmi nem állíthatja le. Még én se, hacsak nincs szerencsém, mint most, hogy egy pillanatra nem figyelt. Egyébként nem tudom legyőzni, mert erősebbek a képességei. Most már ez is bebizonyosodott. Nézz körbe hol vagyunk! Nem ismerős a hely gondolom, mert még sose jártatok itt, de azt láthatod, hogy a Nap nem a megszokott helyen és magasságban van az égen. Elárulom, hogy nem én teleportáltam ide. És láttátok, milyen állapotban volt, mégis meg tudta tenni. Nem hiszitek el nekem, hogy ő tette? Akkor gondoljatok arra, ti, hogy másként kerültetek volna ide! Álljatok hát félre és bízzatok bennem! Én teremtettem. A tőröm különleges, a rajta lévő kristállyal csapdába tudom zárni a lelkét, és majd új életet adok neki, nem hal meg végleg. Majd kitalálok valamit, de így nem maradhat életben. Egy esztendeje az erejével már-már romba döntötte a fél világot, higgyetek nekem! Legközelebb olyan testet kap, ami nem ilyen különleges. Persze ez az én hibám. Én akartam minden szempontból tökéleteset alkotni. Nem sejtettem, hogy ilyen veszélyes lesz ez a lélek egy ilyen testben. Engedjetek hát, mert, ha sokáig várunk, még képes lesz kihúzni magából a dárdát, végez velünk és elszabadul újra. Vagy te azt gondolod, hogy mindig tudsz neki parancsolni, hogy hallgat rád, hogy le tudod állítani, ha kell? – fordult ismét a király felé – Mert jelzem, hogy eddig senki se volt képes hatni rá, még én se. Ki mered hát húzni belőle a dárdát? De őszintén!

Később…

Teremtményének hűlt helye volt.
– Biztos visszatért a palotába. – jegyezte meg a király.
               Ekkor azonban hűvös szél süvített a barlangba. A mesternek hirtelen igen rossz érzése támadt. Aggódva rohant ki a bejárat elé, a többiek pedig követték.
Az égen sötét felhők gyülekeztek, melyekben már villámok cikáztak.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a király, miközben szemeit behunyta és hitetlenkedve csapott homlokára, majd egy mély sóhaj közepette végigsimította arcát és közben megállt egy pillanatra, eltakarva szemeit. Nem messze a völgyben ugyanis meglátta őt és az éden felett gyülekező viharfelhőket. Persze jól tudta, hogy attól, hogy nem látja, mindez mégis megtörténik. Nyilvánvaló volt, hogy barátját még az ő külön kérése ellenére se érdekli, milyen vége lesz ennek a történetnek.
               A király tanácstalanul túrt szőke hajába és arra gondolt, hogy talán a mesternek volt igaza. Mi van, ha tényleg bölcsebb lenne végezni vele, mielőtt nagyobb bajt csinál, mielőtt még megöl valakit? Hiszen, ha ilyesmikre képes, talán valóban el tudná törölni az egész világot.
– Túl veszélyes. Már te is láthatod. Nem hagyhatom életben. – suttogta teremtője dermedten nézve a jelenetet. Aztán már emelte is a kezét.
– Ne! Várjon! – kiáltott rá a király megragadva, visszatartva a karját.
– Megőrültél? Láthatod, hogy tévedtél. Én meg ostoba voltam, hogy hittem neked.
– Csak adjon egy kis időt! – kérte a király, miközben elszántan nézett egykori mesterére összevont szemöldökei alól. A leány közben már futott is lefelé a domboldalon. Odalent egy kerítés húzódott végig a tájon, balról jobbra, mindkét irányba, ameddig a szem ellátott. Azon túl mindent beborítottak a gyönyörű, üde színek, virágok, szökőkutak, folyamok, fák és vízesések. Az innenső oldalon azonban egy fűszál nem sok, annyi se látszott. Kopár és kietlen volt minden.

Odaát az élet, ideát a halál és a ő. Kezeiben szorongatta a rácsokat, melyek bár csak képletesen, de mégiscsak az útját állták. Jól tudta, a túloldalon számára többé már nincs hely. Jobbra és balra újra és újra, jól látható aranyló fényben futottak végig a kezeiből induló, izzó erőhullámok, mígnem váratlanul sorra kezdtek szétpattanni a díszek és az egész kerítés szerteszét vágódott. Teremtője sietve kapta fel jobbját, hogy a szétrobbanó darabokat még a levegőben, a lány előtt, magukat védve megállítsa.
– Hogy adhatnék még időt? – suttogta aztán.
A király azonban erre nem felelt. Futott ő is lefelé a domboldalon.
 
               Lágy szellő simogatta a rétet, amikor főhősünk megérkezett. Elszórtan gyümölcsfák lombjai susogtak. Hófedte hegyek keretezték a láthatárt, büszkén törve a mennybolt habos fellegei felé. A kéken szikrázó ég vidám boldogsággal árasztotta el a tájat, érlelte gyümölcseit és csodás fények játszottak a színekkel a pillangók szárnyain.
Jóleső vágyakozással töltötte volna meg bárki szívét a látvány.

Elnézte a könnyedén repdeső madarakat, melyek csivitelése betöltötte érzékeit. Egykor ő is ily gondtalan boldogságban élt. Egykor még ő is hitte, hogy minden tökéletes. E gondolatra még erősebben szorította a kerítés rácsait. A rácsokat, melyek számára már a határt jelentették. Bárki irigykedve nézte volna a tarka lepkéket, melyeknek nem jelentettek akadályt a rideg vasak. Ki-be röpködtek játszi könnyedséggel virágról-virágra, de sosem távolodtak el nagyon a kerttől. Talán féltek az ismeretlen, kietlen világtól, mely, mint a Halál úgy ölelte az Életet.

Elgondolkodón követte tekintetével az egyik szivárványszínekben játszó pillangót, ahogy az kiszökve a kertből megpihent egy virágon. Egy virágon, mely az édenen kívül a rácsoknak dőlve bontotta ki bársonyos, lila szirmait. A pillangó kiterjesztette díszes szárnyait, de váratlanul egy lehulló csepp megtörte az idilli varázst. Riadtan repült tova, menekülve vissza a zöldellő rétre. A csepp nyomában újabbak kezdtek záporozni az árvácska szirmaira, pedig az ég odafent derült volt és kéklő.

Igaz, már nem sokáig. Lerogyott a kopár, száraz talajra. Homlokát a rideg rácsoknak döntötte. Emlékei elöntötték érzékeit. Miközben egyre erősebben szorította a kerítést, megremegett körötte a világ.

Sötét viharfelhők kezdtek gyülekezni felette és bennük villámok cikáztak. Mintha az érzései keltek volna életre odafent. Aztán hirtelen, a kezeiből kiindulva mindkét irányba pillanatok alatt végigfutott a kerítésen egy különleges, megsemmisítő erő. Ennek nyomán azonnal szétrobbantak, majd ezerfele vágódtak annak darabjai. Aztán az egyik kezével megtámaszkodott maga előtt, míg a másikkal eltakarta az arcát, de ezzel se tudta megállítani könnyeit.

Ahogy pedig egyre jobban záporoztak, az eső is megeredt, mintha dézsából ömlött volna. Mintha csak el akarta volna rejteni az arcáról alágördülő ezernyi ragyogást, bár azt, az őt körülvevő fény egyébként is takarta.
– Már nem vagy egyedül! – szólt váratlanul egy lágy, női hang és érezte, hogy valaki a vállára teszi a kezét. Nem felelt. Hallgatott.
– Így igaz. – ért oda ekkor a király is, majd hozzátette: – És ahogy te mondtad nekem egyszer, „Felesleges a múltad rémeivel kínoznod magad!”. Nyugodj meg! Mi veled vagyunk!
               A király szava visszarántotta őt a jelenbe. A viharfelhők pedig azonnal eloszlottak és kitisztult az ég.
– Sajnálom. – szólt, miközben lassan felkelt.
               A napfényben ragyogó esőcseppek csak még szebbé, káprázatosabbá tették a tájat, amitől azonban elakadt a szava.
– Nézz rám! – szólt rá a király, de mintha meg se hallotta volna. Csak lenyűgözve és döbbenten állt ott.
– Nézz rám, kérlek! – ismételte a fiatalember és megragadva karját, maga felé fordította. Nem ellenkezett.
– Tudom, hogy szép ez a hely, sőt gyönyörű, de te nem halhatsz bele ebbe! – ekkor látta meg a távolban teremtőjét és megértette.
– Vagy inkább élnél itt, mint velünk? – kérdezte váratlanul a lány.
– Én veletek mennék… Ha még szabad. – felelte suttogva.
– Már miért ne szabadna? – lepődött meg a király.
– Talán… kissé ijesztő voltam. De… nem tudom irányítani.
– Mondtam már, hogy bízhatsz bennünk és számíthatsz ránk. Majd segítünk neked. Vagy te tán magamra hagynál egy ilyen helyzetben?
– Ismét meg akar ölni, igaz? – intett fejével teremtője felé.
– Vele ne törődj! Nem fog ártani. Azt mondd inkább, hogy vagy!
– Jól vagyok. Minden rendben. Csak… látnom kellett még egyszer utoljára, hogy le tudjam zárni magamban a múltat. – tette még hozzá. Az arca a szokottnál is jobban tündökölt, mert a napfény csillogott a lassan alágördülő könnycseppeken. Nem merte letörölni, mert tudta, hogy a mozdulatból azonnal megsejthetnék, hogy sírt.

Az eddigi jelenetek Az utolsó fénysugár című könyvemből valók.

Aztán eljön a nap, amikor teremtője mégis végez vele, mert félelmei tőle túlnőnek mindenen és úgy véli csak így lehet megállítani és általa később újjászületik, mert teremtője úgy véli, segít, ha szerető családba születik és olyan testbe, melynek nincsenek különleges képességei. Mivel csak a király tud hatni rá, csak ő tud neki parancsolni, így teremtője azt gondolja, a legideálisabb helyzet, ha úgy alakítja, hogy a következő életében a király nevelje fel. Persze nem kéri meg erre csak próbálja irányítani a körülményeket. Terve majdnem sikerrel jár, de a választott asszony elront mindent és főhősünk sorsa így már kisded korában megpecsételődik, amikor az emberek közé kerül.

Teremtője nem számít néhány dologra és kezdődnek a bonyodalmak. Hősünk emlékei és képességei fokozatosan, nagyon lassan, de elkezdenek visszatérni. Teremtője pedig újra aggódni kezd miatta.

Újjászületve…

Aztán egy nap, a szakadó esőben bandukolva kiért egy sziklaszirt szélére. Lábai alatt a hatalmas mélység, előtte a távolba vesző horizont. Messze elláthatott onnét a vidéken. A Nap alkonyi fénye az esőfüggönyön túl már csak halványan pislákolt. Tudta, hamarosan beesteledik, tehát mielőbb biztos menedéket kell találnia éjszakára.
      Épp fordult volna, hogy ekként cselekedjen, ám ebben a pillanatban megmozdult talpa alatt a talaj és mielőtt bármit tehetett volna, már zuhant is lefelé a mélységbe. Tudta, eljött számára a vég.
      Pedig ez még csak a kezdet volt.
Egy új, eladdig soha nem gondolt élet kezdete.
      Ahogy zuhant lefelé az irdatlan mélységbe, kiálló sziklák és ágak karcolták, szaggatták ruháját és testét. Érezte, ereiben százszoros erővel áramlik vére, szíve pedig akkorákat kezd dobbanni, mintha az egész univerzum szíve volna, mely egy tóba zuhanó meteorhoz hasonlatos hullámokat vet. Hullámokat, amiknek semmi nem szabhat gátat. Ájulás környékezte. Tekintete előtt elsötétült minden. Már nem látott, nem hallott semmit, csak várta, mikor éri el a szakadék sziklákkal borított alját, mely véget vet mindennek egy pillanat alatt.
      Közben egész testében dobogott, dübörgött az élni akarás. Lüktetett a vére. Valami készülődött.

Aztán hirtelen olyan hangot hallott, mintha egy hatalmas madár tárta volna szét szárnyait felette, kapkodó szárnycsapások, majd érezte, csökken zuhanásának sebessége. Az egész pár pillanat alatt történt.
      Nem tudta, miként ért földet.
    Amikor magára eszmélt félig egy patak vizében hevert, a kusza aljnövényzet között. Egy erdő sötétje takarta el az alkonyi napfényt. Lassan, kóvályogva tápászkodott fel. Szájában érezte vérének ízét, de ez az íz… ez az íz annyira más volt, mint a korábban ismert.


Megtapogatta magát, de úgy tűnt, nincs komolyabb sérülése. Ruháját megszaggatták ugyan a sziklák, az ágak és a bokrok, testét keresztül-kasul szántották a sebhelyek, de lábra tudott állni, nem tört el semmije. Szerencsésnek érezhette magát, hogy túlélte a zuhanást… de hogyan? Mi történhetett?
      Ki menthette meg? Miféle különös, óriási madár?
      Nem messze tőle egy kicsiny tó víztükre csillogott aranyló fényben az alkonyi napsugaraktól. Szédelegve, bukdácsolva indult el, hogy lemossa magáról a vért és piszkot. Néhány lépés és már oda is ért, majd térdre rogyva megmerítette kezét. Egy pillanatra meglepődött, amikor meglátta, milyen feketék a kezei, de először azt hitte a kosztól.
      Összedörzsölte hát, újra és újra a vízbe merítette, de mintha szurokba mártotta volna, oly fekete maradt. Ahogy jobban szemügyre vette, értetlenül nézegetve, forgatva kezeit, egyszer csak, amint behajlította ujjait, hirtelen karmok vágódtak elő körmei helyén. Egy pillanatra megfagyott benne a vér.
      Ekkor azonban, ahogy a tó vizének apró fodrai eltűntek, és tükre kisimult, valami még ennél is döbbenetesebb vonta magára figyelmét.

A tükörképe.

Az ő szemszögéből:


      Nem tudtam, nem értettem, mi történt velem, miért változtam át. Azt pedig végképp nem értettem, hogy mivé. Csak térdepeltem a tóparton. A fák levelei közt átszűrődő napfény csillogott a víz nyugodt tükrén, miközben fölé hajolva néztem az új külsőmet. Különös, figyelemreméltó. Már ideje volt egy kis változásnak az egyhangú mindennapjaimban.
      Túl szép, túl tökéletes volt az addigi életem. Mindenki szeretett, mindenki elégedett volt velem, de nekem több kellett, ám erről nem tudtam. Nem tudtam mindaddig, míg meg nem láttam azon az estén a tükörképemet. Ez az arc, ez a fekete bőr, ezek a fura, kissé csavart szarvak, ha nem tekintett volna vissza rám smaragdszín tekintetem, nem ismertem volna fel magam.
      Olyan más volt ez, mint a korábbi angyali külsőm, mégis, valahogy, mintha mindig is így néztem volna ki. Tekintetem a hatalmas bőrszárnyak tükörképére tévedt. Megmozdítottam hátizmaim és széttártam őket. Hozzám tartoztak tehát.
      Ekkor jöttem rá, hogy valójában nem volt ott semmiféle óriási madár. Megmenekülésemet önmagamnak köszönhettem, saját szárnyaim erejének és a kétségbeesett életösztönnek, mely széttárta és mozgatta őket.
      Ahogy ott üldögéltem a tó partján, a történteken elmélkedve, egyszer csak azt vettem észre, hogy a sebeim a szemem láttára elkezdenek begyógyulni. „Lehetséges, hogy az új külsővel a halhatatlanság is együtt járt? – vetődött fel bennem a kérdés. – És vajon milyen különleges képességeim vannak még?” – töprengtem.
      Tudtam, így már nem folytathatom utam. Felkeltem hát és visszafelé vettem az irányt, hegyeken és völgyeken által. Több száz mérföldnyi távolság választott el akkor még az enyémektől, ám csak népünk vezérének segítségében reménykedhettem. Ha ő maga nem is tudja mi ez, mi történt velem, hatalmának köszönhetően bizonyosan megszerzi nekem a válaszokat.
      Így indultam hát útnak, éjjelente haladva, mert ilyen külsővel tudtam, kerülni érdemes az embereket és azért is, mert közben rájöttem arra, hogy valami történt a látásommal. Zavart a fény. Az erdő félhomályában még csak-csak elboldogultam. Az aljnövényzetben járva ilyenkor is tudtam haladni, de ha elértem egy-egy erdő szélére, meg kellett állnom, hogy megvárjam az estét. A fény valósággal hasogatta szemeimet. A sötétség beálltával azonban minden megváltozott. Ahogy az éj elérkezett és ezernyi lény ébredt, egy új világ tárult szemeim elé. Tekintetem előtt megmozdultak az árnyak, kirajzolódtak az élőlények alakjai. Időbe telt, mire mindehhez hozzászoktam és mire az éjszakai vándorút során megtanultam használni szárnyaimat. Így haladtam hát előre, éjszakáról, éjszakára, fáradhatatlanul.
      Aztán egy hajnalon, amikor leszálltam a magasból és bevetettem magam egy erdőbe, hogy menedéket keresve visszavonuljak lepihenni, váratlanul kutyák csaholása harsant fel. Dermedten figyeltem merről jönnek a hangok, majd felmérve azt, sietve indultam el a másik irányba. Az erdő fáinak kuszasága megakadályozta, hogy felemelkedjek a magasba. Gyalog, futva igyekeztem hát az ellenkező irányba, miközben szárnyaimat szaggatták az ágak. Tudtam, az egyetlen esélyem, ha mielőbb találok egy tisztást, ahol elég nagy a tér, hogy felszálljak a magasba. A kutyák csaholása mindeközben ijesztően közeledett. Örökkévalóságnak tűnt, mire végre kiérve a rengetegből, megpillantottam egy tisztást. A látványtól azonban földbe gyökerezett a lábam. Célra tartott nyilakkal felszerelkezve már vártak ránk. Az egész egy csel volt. Ki akarták űzni a vadakat az erdőből, hogy elkaphassák őket. Bezárult a kelepce, nem volt kiút. Néhány apróbb vad, lendülete hevében kifutott a tisztásra, és őket azonnal el is kapták, míg mások, akárcsak én, tétován álldogáltak az erdő szélére érve, ijedten forgatva fejüket, hol üldözőik, hol pedig a szemközt álló vadászok felé. Tudtam, egy esélyem van, ha megpróbálok kitörni és a meglepetés erejét kihasználva felszállok a magasba. Már indultam is, de nem jutottam messzire. Néhány pillanat még és a kutyák odaértek, az egyik pedig már rám is vetette magát.
Engem addig, még soha senki és semmi nem támadott meg. Nem tudtam mit tegyek, de valószínű, hogy ha tudtam volna, akkor se lett volna sok esélyem. Az emberek pillanatok alatt legyűrtek. Nem értettem szavaikat, mert még idegen földön jártam, de ordítozásukból, és abból, ahogy rugdostak és ütöttek-vágtak, látszott, hogy nem egyszerű préda vagyok. Küllemem miatt valószínűleg féltek tőlem. Úgy gondolták hát, hogy jobb, ha mielőbb megmutatják nekem, ki az úr.

Amikor szembesítik mások…

Az ő szemszögéből:

– Ha igazat mondasz és nem ártó szándékkal érkeztél a vidékre, akkor elnézésedet kérem. – szólalt meg végül – De hallottunk egy történetet egy szörnyűséges lényről, aki el fog jönni és elhozza a pusztulást. És ahogy leírják küllemét… ez a szörnyű lény, a történetek szerint éppen így néz ki. Azt mondják, ezért vetették rád magukat. Biztosak abban, hogy te vagy az. Ezért akarnak megölni téged.
– Miféle lény? – kérdeztem kíváncsian.
– Van egy új hit, amiről beszélnek. Azt mondják, valójában egy az Isten, az atyánk és ellenfele maga a Gonosz, aki egy rettenetes lény… fekete bőr, kecskééhez hasonló szarvak, denevéréhez hasonló szárnyak, függőleges pupillák, hegyes karmok… És ez a lény rettenetes, mindenkit meg akar ölni, mindent el akar pusztítani. El akarja pusztítani az egész világot. Az ember alapvetően jó. Ettől a gonosztól ered minden ártó cselekedet, ő az, aki mindenkit rávesz a rosszra. Sátánnak nevezik, de az eredeti neve Lucifer volt.
– Ehh. – nevettem fel, már csak azért is, mert kezdtem jobban lenni. – Nem tűnik fel, … milyen logikátlan… ez az egész? … Tenni valamit, … aztán ráfogni… valaki másra???…… Megölsz valakit… de nem… nem a te hibád… mert van valaki… egy gonosz… és az tehet mindenről… Nem csak a gyávák hárítják másra tetteik után a felelősséget?

Ahogy szert tesz az első barátra

Ylarion szemszögéből:

Amikor a térre léptem, melyet körbevettek, egy pillanatra megtorpantam a látványtól. A fához egy emberszerű lényt kötöztek. Megszaggatott, koszos ruházatot viselt. Fekete, hullámos fürtjei takarták arcát, ahogy feje eszméletlenül bukott előre. Ha a kötél nem tartotta volna, bizony összerogy. Annyira emberinek tűnt, de mégse volt az. Szárnyai a denevérekhez, enyhén csavart, hegyes szarvai a kecskékhez tették hasonlatossá.
– Maga az orvos? – kiáltott rám a mellette álló felfegyverzett alak.
– I… igen. – dadogtam.
– Jöjjön ide!
Bátortalan léptekkel indultam meg feléjük.
– Na, mi lesz már! Jöjjön, és ne kéresse magát!
      Lassan odaértem hozzájuk, de közben egyetlen pillanatra se vettem le tekintetem a fogolyról. Félelem és rettegés borzongatott. Legszívesebben elfutottam volna, hátra se nézve. Ugyanakkor tudásvágyam, és kíváncsiságom vitt előre.
– Azt akarom – kezdte a fegyveres ember, amikor odaértem – hogy alaposan vegye szemügyre, vizsgálja meg, és írja le ide a véleményét, a megfigyeléseit, hogy milyennek látja, mit tapasztalt és a vizsgálatai alapján mit tud megállapítani róla. – szólt, miközben átnyújtott egy pergament és pennát. Aztán hangos szóval útjukra bocsátotta az embereket. A nép zúgolódva tért nyugovóra, én pedig ott maradtam a fogoly mellett.
      Körben, minden irányban őrök figyelték mozdulataimat. Közelebb léptem, hogy a fáklyák fényében jobban szemügyre vegyem. Testét ezernyi karcolás és seb borította. Egyértelműen látszott rajta, hogy lóhoz kötve vonszolták odáig. Sebeiből azonban nem vér, hanem valamiféle kék anyag folyt, mely átitatta ruházatát. Bizonyára ez lehetett a vére. Mindent belengett valamiféle fémes illat, mely rézre emlékeztetett. Kitapintottam nyaki ütőerét. Már alig lehetett érzékelni a pulzusát. Tudtam, nem sokáig fogja húzni, hamarosan véget érnek kínjai. A halál oka pedig, a rengeteg vért látva nem volt kétséges.
– Nem értem én ezeket az embereket. – suttogtam dühösen, mintegy magamban, hisz aligha hallhatta bárki szavaimat. – Nem volt elég nekik, hogy elfogták és megkötözték… Rosszabbak, mint az állatok, mert azok csak akkor ölnek, ha táplálékra van szükségük. Ezek meg… hogy lelhetik ilyesmiben az örömüket. – ingattam fejem.
      Ebben a pillanatban a fogoly váratlanul megmozdult. Rémülten ugrottam hátra. És akkor, különös dologra lettem figyelmes. Sebei látványosan, a szemem láttára elkezdtek begyógyulni. Döbbenten néztem. Lassan felemelte fejét, majd körbenézett, végül pedig rám emelte különös, rémisztő tekintetét. Fénye smaragdszínben tündökölt, pupillái tágra nyíltak a sötétben. Remegő kézzel emeltem fel az egyik fáklyát, hogy bevilágítsam arcát.
A fényre, pupillái résnyire szűkültek, majd sietve fordította el a fejét. Bár arcán nem látszott, de sejtettem, nagyon bántja a világosság.
      Biztos voltam abban, hogy nem érti szavaim, mégis beszélni kezdtem hozzá, leginkább azért, hogy önmagamat nyugtassam.
– Nem kell félned tőlem. – kezdtem. – Nem akarlak bántani, csak megvizsgállak, mert még sosem láttunk ilyen lényt korábban.
– És a vizsgálat része volt az is, … hogy hány mérföldet bírok ki élve, … ha lóhoz kötve vonszolnak? – tette fel váratlanul a kérdést, arcán halvány, gúnyos mosollyal.

Amikor barátja felhívja a figyelmét arra, hogy…

Főhősünk szemszögéből:

Felkeltem a földről, komótos mozdulatokkal leporoltam ruhám, megmozgattam szárnyaimat. Milyen különös – gondoltam magamban – ez a külső, valódi átok, mégis, ha kívánhatnék valamit, már nem az lenne, hogy visszaváltozzak. Hiányoznának a szárnyaim és az a végtelen szabadság, amit a távoli horizont sejtet. A doktorra tekintettem. Csak nézett rám elgondolkodva, majd így szólt:
– Azt hiszem, inkább elkísérnélek.
– Miért?
– Érdekel a sorsod, az, hogy mit szólnak a tieid.
– Ez rendes tőled, de ha ellenem fordulnak, elég lesz nekem a magam bőrét menteni.
– Talán mondhatnék érted pár jó szót. Talán számítana, ha van valaki, aki melletted áll, aki hisz benned. Esetleg előre mehetnék, és felkészíthetném őket. Megtudakolhatnám, miként reagálnának, és ha látom, kedvezőtlen, oda se kéne menned.
– Köszönöm, de felesleges belekeveredned. Ez az én ügyem. Egyedül kell mennem… Ha ellenem fordulnak és velem vagy, téged se kímélnének. Mivel vannak szárnyaim, esélyem van a menekülésre, ha rosszra fordul a helyzet, de téged nem tudnálak menteni. Mindketten ott vesznénk.
– Ez igaz. – bólintott rá. – De hogy lehetsz ilyen nyugodt?
Erre a kérdésre felvillant bennem egy gondolat és elmosolyodtam.
– Tudod, még ha ellenem is fordulnak, akkor is marad egy lehetőségem. Még akkor is van valaki, akitől segítséget kérhetek.
– És ki lenne az?
– A Sátán. – jelentettem ki, majd tartottam egy kis hatásszünetet, de nem felelt. Csak pupillái kerekedtek ki, úgy nézett rám értetlenül, majd a következőt dadogta:
– Ez egyáltalán… nem volt vicces.
– Nem is viccnek szántam. – nevettem el magam, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha elkomolyodom, hogy érezze szavaim súlyát. Így folytattam hát: – Igaz, nehéz lesz megtalálnom, de léteznie kell, mert ez a történet bizonyára elindult valahogy. Mivel pedig én nem vagyok olyan, amikkel vádoltak, így aligha lehetnék én a fő gonosz, az emberek rettegett ellensége. Bizonyára létezik és hasonló a külseje, ezért tévesztettek össze vele. Ha tehát az enyémek ellenem fordulnak, ha rájuk nem számíthatok, nem tehetek mást, meg kell keresnem és tőle kell védelmet kérnem bármi áron.
– Te hallod is, amiket mondasz? Mégis, hogy fordulhat meg a fejedben ilyesmi? – emelte fel a hangját háborogva a doktor.
      Magamban mosolyogtam szavain.
Lám csak, bármennyire is retteg és fél mindentől e világon, ő az egyetlen, aki nyíltan és őszintén a szemembe meri mondani a véleményét. Vajon ő miért nem tart gyűlöletesnek?
– Figyelsz te rám? – kérdezte, mert nem reagáltam azonnal, csak ezeken töprengve néztem rá.
– Igen, figyelek. Csak nem értem, hogy mersz ilyen hangon beszélni velem. – feleltem ridegen. – Mondd, nem félsz tőlem egy cseppet se?
– Miért félnék?
– Mert mindenki más igen. És mert te máskor mindentől rettegsz.
      Erre láttam rajta, hogy elbizonytalanodik. Mintha csak most vette volna észre, mintha csak most döbbent volna rá a viselkedésében megnyilvánuló ellentmondásra. Most, hogy rávilágítottam. Aztán már nyitotta száját, hogy szabadkozva meghátráljon, de megelőztem. – Egyébiránt, kedvemre van az őszinteséged és nincs vele bajom. Becsülöm benned és hálás vagyok érte. – feleltem.
– Komolyan? – hitetlenkedett.
– Igen. Csak éppen nem értem.
– Én se. – felelte. – Én se értem. Amikor először megláttalak, én is megrémültem a külsőd miatt, és mert hallottam már a történeteket. De aztán amikor elkezdtünk beszélgetni és láttam, hogy értelmes vagy, kíváncsi lettem és kíváncsiságom erősebb volt félelmeimnél. Ahogy pedig egyre többet megtudtam, rájöttem, hogy ártatlan vagy. Szerintem fontos dolog az igazság. És szerintem, ha valaki ellen nincsenek konkrét bizonyítékok, csak szóbeszéd, azt nem szabad elítélni. És szerintem te jó vagy. Ezért segítettem akkor és ezért emeltem fel a hangom most, amikor azt mondtad, bármi áron. Te jó vagy! Ha létezik az, akit az emberek emlegettek és annyira gonosz, akkor te, történjék bármi, nem állhatsz mellé. Gyógyítani tudsz. Engem még a halálból is visszahoztál. Sok jót cselekedhetsz, közben pedig az emberek megértenék, hogy tévesen ítéltek meg.
      Szavait hallgatva egy pillanatra, de csak egy röpke pillanatra elgondolkoztam, de nagyon távolinak tűnt számomra ez a fajta gondolkodás, még akkor is, ha láttam, hasznos lehetne a számomra.
De az, hogy én azért gyógyítsak, hogy az emberek megbecsülését kikönyörögjem… Nem. Erre képtelen lettem volna.
– Induljunk! – jegyeztem meg, szavaival mit sem törődve. – Anyád már biztosan teljesen el van keseredve. Mielőbb tudatnod kell vele, hogy életben vagy.
– Várj még egy percet! – szólt miközben megérintette karom, mert már indultam a sziklaperem felé. – Még nem is tudom a neved.
– Én se a tiédet. – vontam meg a vállam.
– De ha egyszer keresel majd… hogy tudasd mi történt veled… mert ugye, majd egyszer eljössz, vagy megüzened nekem?
– A név nem számít, csak a tettek. Különben meg, ha a doktort keresem, mindenki tudni fogja, hogy rólad beszélek. A te nevedre sincs ehhez szükség, nemhogy az enyémre.
– Ez igaz. És talán nem is bízol bennem.
– A történtek óta nem szokásom, hogy másokban bízzak. De tudod mit? Most már úgyis tudod hova tartozom. Elmondom hát neked. A nevem Phosphor.
      A név hallatán ijedten hőkölt hátra. Ez meglepett.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle meglepődve, mert úgy nézett rám, mint aki szellemet, vagy még rosszabbat, egy szörnyeteget lát.
– Tudod te… tudod te, hogy mit jelent a neved?
– Igen. Az, aki elhozza a fényt. Anyám adta nekem e nevet. Azt mondta azért, mert már kiskoromban kitűnt, mennyire érdekel minden, a tudás megszerzése, a tudás fénye. Biztos volt abban, hogy amikor felnövök, még több tudást, fényt hozok népünknek.
– És azt tudod, hogy nevezik a Sátánt? – kérdezte, még mindig riadt ábrázattal.
– Hogyne tudnám? Hiszen volt alkalmam hallani jó párszor, miközben kínoztak.
– És azt tudod, mit jelent az a név?
      Egy hosszú percnyi döbbenten dermedt csend volt a feleletem erre, miközben felrémlett bennem a válasz.
– Ugye nem? – kérdeztem és ezúttal én hátráltam egy lépést.
– Pedig de. – felelte. – Tudok latinul, mert orvos vagyok és külhonban tanultam. A két név egy és ugyanaz.
      Pár hosszú pillanatig ismét hallgattunk. Vajon mit jelent ez? Nem értettem. Én akkor se lehetek a Sátán. Tudom, hogy eddig nem tettem semmi rosszat. Nem tapad vér a kezeimhez és nem is lennék képes arra, hogy ártsak. Nem tudnék ölni.
– Induljunk hát! – szóltam végül, mintha az iménti beszélgetés el se hangzott volna.
      Miután leértem vele a hegy lábához, kívül, jóval távolabb az őrök gyűrűjétől, elköszöntem, és már fordultam is, hogy ismét a magasba emelkedjek. Nem akartam vele már hosszasan beszélgetni. Odalent már veszélyes lett volna nekem, meg aztán mit is mondhattam volna. Most bizonyára ő is azt gondolja rólam, hogy én vagyok maga a Sátán, a fő gonosz. Nem tudnám bebizonyítani ennek ellenkezőjét. Talán már bánja, hogy segített. De ez nem is számít. Útjaink most különválnak, rám pedig már vár a következő feladat. Népem meggyőzése.
– Várj! – ragadta meg karom a doktor. Visszafordultam és a szemébe néztem.
– Mi az? – kérdeztem.
– Az én nevem Ylarion. – azzal a kezét nyújtotta felém, miközben hozzátette még – És örülök, hogy találkoztunk.
      Nem erre számítottam, így aztán nem reagáltam azonnal. Először csak néztem rá.
– Komolyan gondolod? – kérdeztem, hangomban kétellyel.
– A legkomolyabban! – felelte határozottan. – És ne aggódj amiatt, hogy te vagy a Sátán. Nem lehetsz az. Ahogy te magad mondtad, a név nem számít, csak a tettek. Az elmúlt napokban pedig volt alkalmam, hogy megismerjelek. Engem is megmentettél a haláltól. Te jó vagy. Maradj is az!
– Köszönöm. – feleltem, miközben megfogtam kezét búcsúzóul, de már tudtam, ha népem nem hiszi el szavam, ha ellenem fordulnak, nem lesz más lehetőségem, mint a változás.

Ezek a jelenetek A végzetes átváltozás című könyvemből valók.

Sok-sok évvel később…

Az egyik kötet egy urban fantasy, azaz a majdnem jelenben játszódik. Ebben a történetben főhősünk már túl van a saját nehézségein, drámáin, így ő “csak” mellékszereplő, bár a vége felé nagyon átveszi az irányítást. Itt már nem az a naiv teremtmény. Itt már valaki. Valaki, akitől tartanak, akinek számít a neve. Híre van már, mert messze földön ismerik tetteit és azt is tudja mindenki, hogy a birodalom, az árnyak oldalán áll. Csakhogy az ellenség éppen az az élőholtakból álló horda, akik egykor általa támadták a birodalmat. Az élőholtak ebben a történetben egyáltalán nem agyatlan zombik. Az ő nézőpontjuk és céljuk is érthető. Egy részük bosszút akar állni a királyon, múltbéli sérelmek miatt. Más részük konkrétan a birodalmat akarja. Igaz, a birodalom történetünk idején már nem létezik máshol csak a szívekben.

Egy másik szereplő szemszögéből:


– Hát, ez fantasztikus! – szólt rosszallóan a háttérből előre lépve.
Minden tekintet felé fordult, majd a horda tagjai arcukon rémülettel hátráltak meg. Az érkező erre, félelmetes mosolyra villantotta hófehér fogsorát. Hegyes, enyhén csavarodott szarvai megcsillantak a fáklyák fényében. Mindenkinek elakadt a szava. Valamennyien önkéntelenül hátráltak még egy lépést.
– Mi készül itt? – kérdezte az érkező ridegen. A horda vezetője erre összeszedve bátorságát előrelépett:
– Parancsra cselekszünk. – kezdte – Mindenkit, aki az erdőnk fölé téved, le kell szednünk az égről, majd vezérünk elé cipelnünk, élve vagy halva.
– És, ha igényt tartok a prédára?
– De mi hamarabb…– szólt meggondolatlanul az egyik fekete alak, de vezére közbevágott:
– Csendet! – rivallt rá. Aztán ismét az érkező felé fordulva, egy írást nyújtott át neki:
– Íme egy pergamen, aztán cselekedjék belátása szerint! – mondta. A jövevény átvette és átfutotta.
– Hát, igen! – éles fogsora vészesen villant elő, miközben elmosolyodott. – Tehát Desider a vezéretek. Akkor hát legyen tiétek a préda! Áldásom rátok! – aztán hirtelen elkomorodva tette hozzá. – Ám csak egyetlen szóról derüljön ki, hogy hamis volt e levélben és megismerkedtek karmaimmal. – smaragdszín szemei szikráztak, miközben felemelve jobbját fenyegetően kieresztette karmait. Aztán széttárta hatalmas bőrszárnyait és szó nélkül felemelkedett a magasba. Döbbenten tekintettem utána.
– Minden alkalommal kiver a frász ettől az alaktól! – jegyezte meg az egyik fekete fickó, még mindig a távozó után tekintve, bár annak árnya már rég eltűnt az ég feketén hömpölygő tengerében.
– Nem vagy egyedül ezzel. – állította egyik társa – Őt már nagyapáink is rettegték.
– Elég a fecsegésből! Fogjátok és vigyük! – parancsolt rájuk vezetőjük. Pribékjeinek se kellett kétszer mondani, azonnal felrántottak a földről.

Kicsit később…

Még mindig a másik szereplő szemszögéből:

– Hát ez fantasztikus! – suttogta rosszallóan, miközben a fekete talajon heverő, eszméletlen testhez lépett. Döbbenten ismertem fel önmagamat.
– Te jó ég! – kiáltottam fel és sietve léptem közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem, mi történt. – Meghaltam? – suttogtam önkéntelenül is a kérdést.
– Ugyan, dehogy! – legyintett.
– Te hallasz engem? – lepődtem meg ráemelve tekintetem.
– Igen. Sajnos. – felelte, nem túl kedvesen.
Még közelebb léptem, de testem látványától megszédültem. Sietve mozdult elém, hogy eltakarja előlem.
– Várj! – szólt rám. – Mielőtt visszatérsz, kérdésem van hozzád!
– És mégis miért válaszolnék neked? – feleseltem vele is, miközben tettem felé egy lépést, élénkzöld szemeibe nézve, majd így folytattam: – Mégis ki vagy te, hogy válaszolnom kéne?
– Most komolyan? Rám se emlékszel? – lepődött meg.
– Miért kéne?
– Csak mert… – kezdte a válaszát, de aztán elhallgatott és töprengőn mért végig, majd így folytatta: – na, mindegy. Ha tudni akarod, én a melléd rendelt Oltalmazó vagyok. – hangzott kisvártatva meglepő felelete.
– Őrangyal? – döbbentem meg és éreztem, hogy szemeim tágra nyílnak a hitetlenkedéstől, miközben végigmértem sötét, szárnyas alakját.
Kérdésemre felnevetett.
– Na, ilyen is rég volt már, hogy engem angyalnak neveztek. – felelte.
– De… akkor mi az, hogy Oltalmazó? És ki rendelt mellém?
– Magam rendeltem melléd saját magamat. – jelentette ki baljósan elkomorodva, de aztán váratlanul elmosolyodott és így folytatta: – Persze csak miután az eredeti Oltalmazód elinalt. Nem is tudom miért… – tette még hozzá, miközben lassan párszor ökölbe szorította a kezét és kiengedte karmait.
– Hát ez fantasztikus! – szaladt ki a számon a tőle már többször hallott mondat.
– Az – bólintott mosolyogva – De nem ezért szólítottalak meg. Tudnom kell, mire emlékszel.

Sokkal később:

Még mindig a másik szereplő szemszögéből:


Nagy sebességgel száguldottunk az ében égboltozat sötétlő bársonyán. Phosphor, merthogy ő volt váratlan megmentőm, óriási bőrszárnyaival, melyek első ízülete ujjakban végződött, lassú, méltóságteljes csapásokkal szárnyalt az örök éjszakában, miközben erős karjai átfonták testemet.
„Megmentettél! Köszönöm.” – suttogtam, legalábbis azt hittem, hogy kimondtam.
„Ostoba! Csak a tekercset akarom megmenteni.” – hangzott felelete, de ajkai közben meg se rebbentek. Azonnal megértettem, hogy hallom a gondolatait. Sőt! Ezekszerint ő is az enyémeket.
„Ez az én szerencsém.” – gondoltam nevetve, de már meg is bántam.
„Hallod a gondolataim? – lepődött meg.
„Kellemetlen, mi?” – nevettem tovább gondolatban.
„Fantasztikus!” – bosszankodott, de nekem úgy tűnt, csak színészkedik.
„És akkor ez most nekem jó vagy rossz?” – kérdeztem, még mindig élvezve a helyzetet.
„Mivel megmentettelek, nyilván jó. Ám mivel valójában csupán a tekercsért jöttem, mely állítólag nálad van, és bizonyára küzdesz majd érte, és erőnek erejével kellene majd tőled elvennem, nos ezt tekintve rossz. – felelte ridegen. – Bár tényleg el tudnám venni… Fenébe is! Borzasztó, hogy mindent hallasz, amit gondolok. Bizonyára azért van ez így, mert túl közel vagyunk egymáshoz…. vagy azért, mert… nem, nem tudtatod meg. A tájra fogok gondolni… a tüzekre, a lávafolyamokra, a hegyekre…”
Eltöprengve hallgattam és miközben beszélt, szinte láttam, hogy az alattunk suhanó mélységben helyenként tüzek égnek és vörösen izzó folyamok díszítik a feketéllő pusztaságot. Egy alkalommal nagy, madárszerű lények árnyai süvítettek el mellettünk, hangos visítással, nyomukban valóságos szélvihart támasztva. Nemsokára egy fenséges kastély közelébe értünk, ahogy azt megtudtam Phosphor gondolataiból. Úgy látszik, nagyon komolyan vette, hogy mindent a legapróbb részletességgel elmesél nekem, nehogy véletlenül arra a bizonyos titokra gondoljon. Inkább pontos leírást adott nekem arról, hogy a kastély alig látszik ki a körötte gomolygó sárgás ködből és az innenső oldalán egy tó ében vize csillog, melyen hidak ívelnek át.
„Kié az a várkastély? Ki lakik ott?” – kérdeztem gondolatban közbevágva.
„Senki. – hangzott Phosphor felelete. – Már régóta üresen áll. Amikor a Fények közeledtek, a király átköltözött a Határhegy oldalában álló várba. A kastélyra átkot mondtak. Senki se éli túl, aki illetéktelenül átlépi küszöbét. Kivéve néhány kiválasztottat.”
„Elég baljósan hangzik.” – jegyeztem meg.
Váratlanul sivító hang hasított a levegőbe. Éreztem, hogy Phosphor összerázkódik.
„Effektorok! Utolértek!” – lehelte a gondolatot. Hirtelen felhangzott a vezérük szava. Felszólította Phosphort, hogy azonnal szálljon le, különben tüzet nyit ránk. Barátom azonban erre csak nagyobb sebességre váltott. Üldözőink azonban komolyan gondolhatták, mert a következő pillanatban már záporoztak is felénk a fényes, tüzes nyilak.
 
Kezdetben azt hittem, megúszhatjuk, de aztán rádöbbentem: „Mi lesz, ha a Fogadóhoz érünk? Ott is elkaphatnak minket! Ráadásul még azt is veszélybe sodrom, akinek át kéne adnom a tekercset. Bár, Phosphor úgyis megpróbálja majd elvenni tőlem. De, miért mondta vajon, hogy nem tudja megtenni? Phosphor! Szállj le!”
„Nem szállhatok. Akkor nem tudnál megmenekülni.
„Miért ne tudnék? Gyalog könnyebben lerázom majd őket.”
„Gyalog? Heh! Járni se tudsz. Épp eszméletlen vagy.”
„Één?”
„Szerinted miért gondolatban beszélgetünk?” – mosolygott.
„Te jó ég!”
„Bizony. És már nem először. Én meg mindig jöhetek megmenteni. Tehát inkább a hegyek felé veszem az irányt. A ködben könnyebb lesz leráznunk őket.” – azzal el is kanyarodott a kastély felé.
Üldözőink közben egyre közelebb értek. Phosphor bámulatos ügyességgel cikázott, hol jobbra, hol balra a tüzes nyilak záporában. Néha eltalálta egy-egy. Ilyenkor megrázkódott kissé, de azonnal újra összeszedve magát tovább szárnyalt.
Egyszer csak váratlanul csökkenni kezdett a magasság.
„Phosphor! – kiáltottam fel ijedten gondolatban. – Jól vagy?”
„Persze… csak… Nem fogjuk elérni a hegyeket. Készülj! Le fogunk zuhanni. Úgy intézem, hogy az a lehető legkedvezőbb legyen a számunkra, de meg kell ígérned, hogy ma már nem térsz vissza! Ezek most igen veszélyes napok! Ennek a történetnek most ne akarj részese lenni!”
„Tudod, hogy úgyse hallgatok rád.”
„Fantasztikus!” – bosszankodott.
A csapatnyi, fénylő alak, pegazushoz hasonlatos fehér paripáik hátán közben egyre közelebb ért.
„Akkor tudod mit? Szedd össze magad! Akadályozd meg a jóslatot és mentsd meg a királyt! Itt a tó, az emlékezés tava ez. Beledoblak, hogy újra visszaidézhesd az eddig történteket, de ezt senki nem tudhatja meg. Hirtelen jönnek majd az emlékek és ettől valószínűleg átesel és teljesen magadra eszmélsz. Amint ez megtörténik, azonnal térdepelj le és gondolj a királyra és máris mellette fogod találni magad. Így megúszod majd ezt a helyzetet. Megértetted?”
„És veled mi lesz?”
„Velem nem kell törődni. Most nem én vagyok a főszereplő. – mosolygott, ám e pillanatban újabb találat érte, amitől megrázkódott, majd ezt követően már valóban zuhanni kezdtünk.

Ezek a jelenetek A király NEM sötét paraszt című könyvemből valók.

Ha novellákat olvasnál róla:



Kérsz ajándék-történeteket?


Adataidat harmadik félnek nem adom ki és csak arra használom, hogy értesítselek az újdonságokról és friss történetekről időnként.

/regenyeim.hu/
Yperpérán legendája
💙 – karakter bemutatkozik

 

2
Szólj hozzá!

avatar
2 Comment threads
0 Thread replies
0 Követők
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
2 Comment authors
adminDaimon ;) Recent comment authors
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Daimon ;)
Vendég
Daimon ;)

Végigolvastam. 😀 Mondtam, hogy ő a legjobb karaktered! 😉 Valahogy mindig is úgy éreztem, Lucifer méltatlanul meghurcolt teremtmêny, hisz a tudást adta az embereknek, vajon miért lett volna Istennek tetszőbb egy buta emberiség, mint egy gondolkodó? Lucifer modern világ Prométheusza. A vallás, a hitvilág érdekes egy valami.