Már a fél kastélyt bejárta, sok különféle lénnyel találkozott a folyosókon és termekben, de a királyt sehol nem találta. Leszólított néhány lelket, de egyik se tudta érdemben útba igazítani. Aztán egy idősebb öregasszonyhoz lépett, aki a folyosón, éppen a királyi fogadóteremmel szemben, az árkádsornál üldögélt. Jól látszott rajta, hogy mindenre figyel és semmi nem kerüli el éles tekintetét. A fejét azonban ő is csak rázta. Nem tudta merre lehet a király. Phosphor felemelte tekintetét és körbenézett. Talán csak álmodja az egészet? Lehetséges lenne, hogy mindezt pusztán az ő képzelete szülte? Talán se a király, se a birodalom nem létezik. Váratlanul ismét az asszony felé fordult és neki szegezte a kérdést. “Mi e birodalom neve?” Szándékosan nem akarta kimondani. “Jól vagy, fiam? Erre eddig emlékeztél.” Hangzott a meglepő válasz csodálkozón. “Csak mondja ki, kérem!” Az asszony még mindig értetlenül nézett főhősünk smaragdzöld szemeibe. “Természetesen, Yperpérán.” Hangzott egyszerű válasza. “De akkor miért nem tudja senki, hogy hol a király?” “Nekünk már nincs királyunk. Rég nincs.” Suttogta színtelen hangon az asszony. “De… akkor… ‘Ádisz… nemrég még beszéltem vele.” “Jah, hogy őt keresed? Ő már rég nem királyunk.” Főhősünk érezte, nyomatékot kell adnia szavának. “Ne bosszantson tovább, öreganyám! Azt mondja meg, tudja-e, hogy hol van!” “Nincs sok időd, igaz? Még nem uralod az erőt? Már érzed, hogy hamarosan visszaránt?” “Nincs köze hozzá, de könnyebb utat találtam. Többé nincs szükségem az erőre.” “Pedig, ha gyorsan el akarsz jutni hozzá, nem lesz más választásod. Hacsak… nem tudsz újra távolról a gondolataiban olvasni vagy nem szerzel egy medaliont, de ha jól tudom, még nem kaptad vissza, amit elvettek tőled. Mikor tűnik fel, hogy a király nem is akarja, hogy mellette legyél?” “Ehh.” Rázta meg a fejét Phosphor és faképnél hagyta az idős asszonyt.
Pár lépés után azonban megtorpant, mert eszébe jutott valami és nevetve fordult vissza, miután lekapta kesztyűjét jobbjáról. “Mit is mondott, öreganyám? Nincs sok időm? Talán inkább kendnek nincs sok, azért rabolta az én időmet, nem igaz? Már nincs elég hátra, mi? Kellene még?” Azzal váratlanul megragadta az asszony karját, mielőtt az elránthatta volna, vagy tiltakozni tudott volna. Tenyeréből közben kéklő villámok cikáztak elő. Mindketten egyszerre szisszentek fel a fájdalomtól, miközben az energia végigfutott a nő kézfején, alkarján, fel a válláig és végig az egész, megfáradt testén. Nyomában felfrissült, megfiatalodott a bőr, és bár nem látszott, de minden belső szerv is újra életre kelt. Legvégül szín futott az asszony hosszú, ősz hajába és főhősünk előtt egyszer csak ott ült Hekáté hercegnő csábítóan szép, kecses alakja.
Ő volt a király egyik mostohalánya. Réges-régen mindent elsöprő szerelem és szenvedély, aztán féltékeny irigység, de még árulás és sok hazug szó is keveredett kettejük kapcsolatába.
Aztán Phosphor elengedte őt. Hirtelen és gyorsan fordult és hagyta faképnél a meglepett leányt, aki sose gondolta volna, hogy még valaha újra fiatal lehet. Sietve haladt végig a folyosón, majd elkanyarodott, de nem állt meg. Csak ment, ment tovább. Közben kezdett egyre erősebbé válni benne az a gondolat, hogy túl korán örült az új lehetőségnek és mégiscsak szüksége lesz arra az elviselhetetlennek tűnő erőre, ha a királyt ezúttal is látni szeretné. Fanyalogva húzta el a száját e gondolatra, aztán megtorpant és félreállt egy érkezőszegletbe. Kisebb beszögellés volt ez a falban, mely régen azt a célt szolgálta, hogy könnyedén teleportálhasson ide-oda anélkül, hogy valakibe beleütközött volna. Letérdepelt, behunyta a szemeit, a királyra gondolt és a nevét suttogta. Az erő nem váratta sokáig. Már rántotta is téren és mindenen át.
Egy kisebb előtérben tért magához. Amikor meglátta, hogy nincs egyedül, sietve pattant talpra, miközben igyekezett elnyomni az erőteljes émelygést, mely a gyomrában éledt. Jobbra egy asztalnál egy fekete, demiurg nő üldögélt és pergameneket rendezgetett. Vele szemben többen várakoztak, ülve és állva végig a folyosón, mindkét irányban. Phosphor sietve hátrált a falhoz és úgy nézett körbe, de a királyt még mindig nem látta sehol. És ekkor, ekkor megdobbant a szíve és átjárta az ismerős érzés. Megfordult és meglátta őt. Valószínűleg éppen az érkezésekor lépett be egy mellette lévő ajtón az egyik szomszédos helyiségbe, de már jött is vissza. Épp valakivel beszélt, miközben megállt alig méternyire tőle. Még nem vette észre őt.
Phosphor sietve hátrált meg, mert eszébe jutott az asszony szava. “Mikor tűnik fel, hogy a király nem is akarja, hogy mellette legyél?” “Talán tényleg igaz? Hisz mi másért vették volna vissza a medalionom?” Gondolataiból az zökkentette ki, hogy váratlanul egy széknek ütközött. Zavarában teljesen elsápadt, azaz kifutott belőle a szurokszín sötétség és kéklő csillámokat vetve foszlottak semmivé fekete bőrszárnyai, szarvai, szemfogai. Újra teljesen emberi lett, de csupán egy pillanatra. Teste már fel is fénylett, hogy eltakarja őt és ismét ott állt, mint egykoron, pilinkeként, hófehér szárnyakkal, mint egy angyal. Ez se tartott azonban sokáig. Mire a király a mindent beragyogó fényjátékra hátrafordult, már változott is vissza egyszerű halandóvá, ráadásul lánnyá, Lilienné, amit annyira gyűlölt. Újra jelentéktelen senkinek gondolta magát és szégyenében legszívesebben már tűnt is volna el, de akkor elöntötte a sorozatos átváltozás okozta hányinger és minden erejével arra kellett koncentrálnia, hogy megtartsa vacsoráját és küszködése lehetőleg egyáltalán ne látszódjon rajta. Utálta, hogy még mindig ily nyomorultul szánalmas és nem képes irányítani képességeit. Ennek ellenére azért, próbált könnyed maradni. Sietve biccentett, lazán köszöntve a királyt, majd, mint aki épp ezt tervezte, leült a székre, melynek az imént oly ügyetlenül nekiütközött és bal lábát felhúzva a jobbra vetette.
A király viszonozta köszöntését, de aztán megfordult és váltott még pár szót azzal, akivel addig beszélt és befejezte a gondolatmenetét. Főhősünk közben közönyösséget színlelve nézett a másik irányba, de legszívesebben elillant volna szégyenében. Már megint ostoba volt és ügytelen. Gondolta. Phosphor. Méghogy Phosphor? Méghogy pilinke? Egy nyomorult senki ő már, aki nem is része többé e világnak. Mit akar ő egyáltalán? Mint egy bolond pincsi rohan a király után? Mint egy szerelmes csitri… Nevetséges. Gondolta és keserűen húzta el a száját. Mi van, ha igaza van Hekáténak és folyton csak nevetségessé teszi magát? Gondolatmenetét azonban nem tudta folytatni, mert ekkor megérezte, ahogy a magabiztosságot, férfiasságot és eleganciát sejtető, bódítóan édeskés, ambróziával vegyülő enyhe gránátalmaillat citrusokkal vegyülő könnyedsége közeledni kezdett felé. Behunyta még mindig zöld, bár már nem ragadozókéra emlékeztető, nem hasadt pupillájú tekintetét. Legszívesebben felpattant volna, hogy átölelje a királyt, mint régi jó barátot, kit öröm újra látni, de hová lett volna a rideg tekintély, ha helyt ad ilyesminek? És különben is? Mi lenne, ha nem viszonozná? És egyébként is, hogy merészelné egyenrangúnak mutatni magát? Ezekre gondolt, miközben a király fogott egy díszes, támlás széket, mellé helyezte, és leült hozzá. “Már vártalak.” Suttogta. Meglepte e szó. Erre végképp nem számított. “Engem?” Kapta felé pillantását értetlenül. “Merthogy?” “Hiányoztál.” Egy ideig csak nézett a kéklő szemekbe. Őszintének tűnt, de nem tudta hinni, hogy az. Elmosolyodott hát végül és csak ennyit felelt. “Na, persze! És a teleportáló medalionom is azért vette el tőlem, hogy gyakrabban jöjjek, mi?” “Így van.” “Tessék?” Lepődött meg. “A medaliont bárki elveheti tőled.” Felelte erre a király, majd így folytatta. “De ezt itt…” Azzal megérintette főhősünk mellkasát. “… ezt itt bent, senki el nem veheti tőled. Ha találkozni akarsz velem, ha igazán akarod, tudsz tenni érte! A képességeid mind, ott vannak valahol mélyen. Gyakorolj! Fejleszd magad és egyre gyakrabban találsz rám! Csak rajtad múlik!” Nem felelt. Hallgatott. Megértette a szót, mely hosszan visszhangzott lelkében, miközben a szánalmasan és nevetségesen virágmintás hálóingjére nézett. Oda, arra a pontra, ahol még mindig érezte a férfi határozott érintését. “Bár létezne Yperpérán!” Gondolta magában. “Bár ne csupán a képzeletem játéka lenne mindez!” Azzal felnézett a királyra. Igen, tudta, hogy nem uralkodó már többé azon a földön, de ő másként már nem tudott reá tekinteni. Csak nézte a még mindig kölykös arcvonásait, melyen nyoma se látszott a megélt évezredeknek. Nézte magas, ránc nélküli, gondtalannak tűnő homlokát, melyet aranyló tincsek kereteztek és tengert már rég látott kék szemeit és miközben halványodni kezdett tekintete előtt a számára oly kedves arc és ez az egész világ, arra gondolt, hogy bár létezne Yperpérán. Bár létezne a király! De valójában ő halványodott és pillanatok alatt el is tűnt a mélységi árnyak tekintetei elől. A király pedig csalódottan nyugtázta, hogy ezúttal se volt elég ereje a hosszabb maradásra.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés