Sietve és gyáván teleportált jó messzire, de aztán rájött, hogy nem hagyhatja annyiban, hiszen mialatt egymást támadják, talán van esélye végezni vele. Igaz, ez alattomos és sunyi megoldás volt, de látva rettenetes képességeit… és ki tudja még mennyit fejlődött az eltelt esztendők alatt… tehát tudta jól, hogy mielőbb cselekednie kell. Ávhriol tehát a következő pillanatban …
Ávhriol döbbenten hallgatta szavait. Hisz hátra volt még egy esztendő… mégis… máris feladja? Őszintén szólva igen nagy csalódást érzett miatta. Többre tartotta. Sokkal többre.Akkor és ott még megállíthatta, megakadályozhatta volna, hogy végezzen önmagával, de minek tette volna? Úgy gondolta, hogy ostoba volt, amikor azt hitte egy ilyen álomról, hogy válóra válhat… és úgy vélte, már …
Amikor felébredt, először nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az álmának. Azt gondolta, az csak vágyait tükrözi, hiszen mindig is ilyen otthonra, ilyen biztonságra, erre az érzésre vágyott, a sötétben lelve menedékre a fények elől. Úgy vélte azonban, hogy mindez nem válhat valóra. Már csak azért se, mert ilyen különösen lángoló világot addig még nem ismert. …
Sok-sok esztendő eltelt addig a bizonyos napig, amikor Ávhriol a leghűségesebb és legrátermettebb hívei közt a fogadás ötletével előállt. Akkoriban őt már Thanathosznak nevezték és senki se sejtette se az igazi nevét, se azt, hogy honnét jött. Tisztelték és becsülték őt hatalmas tudása miatt és követték, mert folyamatosan osztotta meg velük azt. A fogadással valójában …
És akkor… akkor a gyümölcsök és zöldségek között megpillantotta a koszos kis arcocskát. A nagy, kék tekintet bizakodón nézett rá. A fiú akkor is és aztán sok-sok éven át hitt Ávhriolban. Benne, akiben soha senki nem bízott és hitt még ennyire. Már késő lett volna, hogy visszaforduljon, bár teleportálhatott volna, de aztán nem volt szíve …
Amikor szánjával áthajtott a sztyeppéken, látta a szőke, otthagyott gyermeket, de nem érdekelte. Nem volt szokása, hogy oly dolgokkal foglalkozzon, amik nem állnak közvetlenül az érdekében. Miután azonban továbbhajtott, nem bírt szabadulni az emléktől. Folyton ott lebegett előtte a gyermek nagy, irreálisan kék tekintete, mellyel csak nézte őt. A saját fiára emlékeztette, pedig az nem …
Telt-múlt az idő… Ávhriol egyre népszerűbb lett az emberek közt, ahol csuklyás vándorszerzetesként járkált. Alaposan megválogatta kit avat be a titokba, ki méltó az örök fiatalságra. Így gyűltek egyre többen és többen körébe. Felnéztek rá, tisztelték őt. Megosztotta velük a tudását, a fények tudását, hogy mielőbb minél magasabb szintre fejlessze őket. Volt aki erre, más …
Ávhriol azt se sejtette, hogy e képesség által teremtménye hamarosan megsejti legféltettebb titkait is. Kár, hogy nem mondta ki. Kár, hogy nem magyarázta el neki. És kár, hogy Ávhriol harc közben nem tudott összefüggően gondolkozni. Kár, hogy a múlt miatt csak önmagát vádló gondolatok cikáztak fel időnként elméjében. Ez pedig így… töredékeiben sajnos éppen az …
Ávhriol hamar rájött, mekkora hiba volt az, hogy nekiment a teremtményének. Nem telt bele sok idő és már érezte, nem az a kérdés, hogy mennyi idő alatt győzi le, sőt, mégcsak nem is az, hogy legyőzi-e egyáltalán. Átfutott rajta a gondolat, hogy valójában már a saját túléléséért, a saját életéért küzd. Hiba volt megteremtenie. Végzetesnek …