A hívás – Tihamér VI
Hivatalos beszélgetés egy rámenős értékesítővel telefonon:
„Tihamér:
– Egy kis türelmét kérem, mert lebetegedtem, de ezt a hangomon is hallhatja. Kérem, addig emailben írja le a részleteket és válaszolok.
Hivatalos beszélgetés egy rámenős értékesítővel telefonon:
„Tihamér:
– Egy kis türelmét kérem, mert lebetegedtem, de ezt a hangomon is hallhatja. Kérem, addig emailben írja le a részleteket és válaszolok.
Már az ötvenes éveiben járt. Erre gondolt, miközben hátát a korlátnak támasztva, töprengőn nézte a sötétlő mélységben örvénylő folyót. „Mi vajon az élet értelme?” – kérdezte önmagától, de választ már nem várt. Ezerszer megforgatta már magában ezt a gondolatot, de nem jutott eredményre.
Tihamér, nevezzük így főhősünket, – hiszen ez a neve, – ezen a napon is, mint minden nap, robotolt. Annak ellenére, hogy nagyon nem volt jól, bement dolgozni, ahogy szokott. Nem tehetett mást. Nyílt titok volt, aki beteg, kirúgják. Látta az évek alatt.
Már alkonyodott. A színes falevelek játékosan peregtek alá a fákról, miközben a hetes busz a szokásos útvonalán haladt keresztül a fővároson. A csuklós részen álldogált, lazán a korlátnak dőlve. Mobilja kijelzője kötötte le minden figyelmét, miközben ezt a történetet írta.
A férfi magas volt, jó kedélyű és illedelmes, amikor belépett a lakásba, hogy megvétel előtt megtekintse. Még a kék lábzsákot is szó nélkül felvette, bár negyvenhatos lábbal áldotta meg az élet. Megnyerő, barátságos modorával bárkit lenyűgözött volna, de Tihamérnek lételeme volt a gyanakvás.
Neki soha, semmi nem sikerült. Az élete teljesen romokban hevert. A családja nem állt mögötte. Sosem támogatták álmait. Pedig Tihamér négy gyermeket nevelt fel. Mégis úgy érezte, nincs becsülete. Naphosszat dolgozó robotnak nézték. Eddig bírta.