Az utolsó pillanat

Különleges képességei nélkül mégis mi haszna a létének? Hogy tudna így bárkin segíteni, bárkit megmenteni? Se teleportáció, se gondolatolvasás, se gyógyító érintés… Semmi haszna a létének. Erre gondolt, amikor kiállt a várfal szélére és letekintett a mélybe. Talán a zuhanástól visszaváltozna. Talán a halálközeli élmény a megoldás. Talán attól újra emlékezne és a régi lenne. Vagy meghalna. Hisz ilyen állapotban nem sérthetetlen és bizonyára nem halhatatlan. Meghalna és újjászületne. Talán ismét angyal lehetne. Vagy talán csak meghalna és nem történne semmi. Csak vége lenne. Tudta, azt tehet, amit csak akar, úgyse fog hiányozni senkinek. Széttárta hát karjait a mélység felett és lassan elkezdett előre dőlni.

Érezte, amint a gravitáció lassan fogást talál rajta és elkezdi vonni lefelé. Ebben a pillanatban azonban megfeszült rajta a köpönyeg. Hátrafordult és ott állt a király, csizmás lábával a díszes szegélyére lépve.
– Hallom kerestél – szólt színtelen hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ezúttal ő menti meg egykori őrangyala életét. Nem akarta megbántani, ezért úgy tett, mintha észre se venné azt a végtelen, kétségbeesett keserűséget, mely majdnem a mélybe rántott egy őt szolgálni vágyó szívet.