Alex Blogja

Tetszik lentebb az egyperces történet?
Lépj be, ha mindent el akarsz olvasni!
Regisztrálj és még több ingyenes történet vár!

A bizalom (Vhalenien IV.)

Oszd meg, ha tetszik a blogom! Köszi.

A bizalom (Vhalenien IV.)

- Írta: Mandy Kristóf -

Mivel sokan kértétek, folytattam a korábbi egypercest:

Amikor pár esztendősen ott maradt teljesen egyedül a pusztában… a kietlenség kellős közepén… amit akkor átélt… Aztán egy különös, igen hallgatag, morózus idegen, Thánáthosz talált rá és mentette meg, ő pedig bízni akart benne, kötődni hozzá, de amikor a legközelebbi lakott helyen hátra hagyta, rá kellett jönnie arra, hogy valójában neki se számít igazán az ő élete. Szeretetét, ragaszkodását ő se érdemelte meg.

Mégis, mint egy kóborkutya, nem hagyta magát lerázni. Visszaosonva elbújt a szekerén a rakomány közt, hogy magával vigye. Így kezdődött kettejük története, mely során rengeteget vándoroltak a világban. Thánáthosz nem akart tőle ismét megszabadulni. Beletörődött a jelenlétébe. Megtűrte. A fiú pedig közben, mint az inasa, ment vele mindenhová, mindent megtett érte és amit csak tudott, megtanult tőle. Közben azonban a figyelmére és szeretetére sóvárgott, de teljesen feleslegesen. Thánáthosz csak magával és a gondolataival volt elfoglalva.    

A fiatalember így tanulta és szokta meg, hogy ő nem számít senkinek és így értette meg végül, hogy a bizalom igen nagy kincs, mellyel nem ajándékozhat meg akárkit. Zárkózott és hallgatag fiatalemberré cseperedett, aki nem hitte, hogy valaha bárkinek még számítani fog majd az ő élete. Nem gondolta azt se, hogy valaha még bízni tud majd valakiben.

Aztán sok-sok év eltelt, sok minden történt, míg végül egy napon… egy különös világba sodorta a végzete, illetve a tenger kéklő árja, melybe belevetette magát, hogy véget vessen kilátástalan és értelmetlennek tűnő életének. A sors azonban… csak egy újabb leckét akart tanítani neki. A megelőlegezett bizalom leckéjét.

Bizony nem volt egyszerű, hiszen ő csak egy senki volt azon a vidéken, de azért küzdött és harcolt az ott élőkért, a túlélésért… aztán egyszer csak teljes bizalmat szavaztak neki, mégpedig feltételek nélküli, megelőlegezett bizalmat. Királyukká választották. Először meglepte, sőt megdöbbentette ez, de aztán csak egyetlen dolog érdekelte, hogy megszolgálja a bizalmat és minél jobb uralkodójuk legyen.

Azóta se feledte az egykor történteket és azt se, hogy honnét érkezett, hogy majdnem meghalt és nem feledte a hálát se, mit egykor és azóta is irántuk érzett. Így lett a királyuk és így lelt új otthonra, családra is egyben. Persze az ő bizalmát később is csak igen nehezen lehetett kivívni, de akinek ez sikerült, az mindig számíthatott rá, a barátságára. Lassan, nagyon lassan, hosszú évtizedek, sőt évszázadok alatt erre a kölcsönös hűségre épült fel az egyre növekvő birodalma, miközben újabb és újabb lényeket fogadott be. Olyanokat, akik kiállták próbáit és akikben ezáltal már hinni tudott, akikre képes volt akár az életét is rábízni. A bizalom erős kötelékének köszönhetően így épített fel egy szinte legyőzhetetlen birodalmat. Csak igen nehezen érhette el valaki, hogy közéjük tartozzon, de ha ez sikerült, akkor számíthatott a többiekre, bármit hozott is a sors.

A király jól tudta, hogy mindennek, az egész birodalmának az alapja ez az erős bizalom, melyet oly sokszor már ő maga is megelőlegezett és amellyel gyakran még a legádázabb ellenfeleit is képes volt lefegyverezni. Jól tudta, hogy ha csak egyszer is felrúgná a saját elveit, szabályait, mindazt semmisítené meg, amiért már oly régóta és oly sokat küzdött.

Miközben a Vhalenien és Thánáthosz közt zajló provokatív párbeszédet hallgatta, eszébe jutottak nemrég a barátjának mondott szavai, az, amit nem sokkal korábban még oly határozottan állított: „tudhatnád, hogy nekem már nem mondhatsz semmi olyat, ami változtatna a barátságunkon vagy a bizalmamon.”

Arra gondolt, hogy nem, nem hagyhatja, hogy ez a bizalom annyira meginogjon, hogy darabokra is törjön. Hisz, ha rá nem számíthatnának, ugyan miként számíthatna ő másokra? Ha kétkedne azokban, akikben addig feltételek nélkül bízott, immáron évszázadok óta, azokban, akik tettekkel semmi okot nem adtak arra, hogy másként érezzen irántuk, akkor pillanatok alatt minden híd, melyet addig a lelkek közé épített, leomolna és ő ismét azt érezhetné, amit egykoron, hogy ott áll kint, magányosan a kietlen puszta kellős közepén és a léte ismét éppoly értelmetlen lenne. Bizalom, hűség és őszinteség nélkül pedig a birodalma se létezhetne.

De vajon Vhalenien is megérdemli ezt a feltételek nélküli bizalmat? Vajon érdemes hűnek lenni hozzá, egyáltalán bármilyen érzelmet táplálni iránta, ha ő csak egy gép? Szabad vele őszintének lenni? Hiszen azt mondta, hogy nincsenek érzései. Akkor pedig valójában nem tudhatja mi az a bizalom, a hűség és miért fontos az őszinteség.

De… már oly régóta számíthatott rá. Megjátszotta vagy se az érzelmeket, mindig ott volt, ha kellett és már számtalanszor megmentette az életét. Valóban nem érdemelné meg, hogy úgy bánjon vele, mint addig?

Igaz, talán felesleges volt tépelődnie ezen, hisz, ha csak egy gép, akkor úgyse sértődhetett volna meg, aligha számított volna neki, hogy többé nem kap bizalmat. És Vhalenien azt is mondta, hogy lelke sincsen. Valóban nem lehetett neki, mert szavaival tovább forgatta a király szívében a láthatatlan tőrt:

– Jó volt játszani mindenkivel – hangja rideg megvetéssel csengett – Hihetetlen, hogy mennyire hiszékeny az ember. Néhány megértőnek tűnő gesztus, néhány kedves szó vagy mosoly és hálából már bármire hajlandó. Szánalmas – azzal megvetően mérte végig előbb az udvari varázslót, a Skia Messanichtort, azaz Árnyat, akit valaha Thánáthosznak hívtak, majd pedig a döbbenten álló királyt is.

Bizony igencsak fájdalmasak voltak e szavak, de az uralkodó megpróbált nem foglalkozni az érzéseivel. Tudta jól, hogy ha nem hagyja, hogy a kételyek elvonják a figyelmét, akkor képes megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól. Lélegzetét visszafojtva figyelt tehát minden jelet. Nem akarta ugyanis elhinni, hogy Vhalenien komolyan így gondolja, hogy ez az igazi arca, hogy oly hosszú időn át megtévesztette őt.

– Na jó! – szólt erre Thánáthosz – Azt hiszem, már eleget beszéltél. Végzek veled most és mindörökre.

– Nem teszi meg.

– Miért ne tenném?

– Mert újjászületek és nem fogja tudni, hol és mikor, melyik testben. Lesz egy halálos ellensége, akit nem tud szemmel tartani. Én pedig megkeresem és… végzek önnel, mielőtt felismerne.

Hangja határozottan csengett. Egyetlen arcizma, szempillájának egyetlen rezdülése se jelezte, a király mégis tudta, hogy hazudik. Ha igazán figyelt, akkor tisztán látta, ki mikor mond igazat. Azonnal bevillant tehát neki, hogy Vhalenien nem gondolja komolyan. Nem véletlenül torpant meg egy pillanatra, mielőtt kimondta, hogy végez vele. Nyomatékot akart adni a szavának, de csak azért, mert sose lett volna képes ártani Thánáthosznak, aki többek közt az ő új testét is megteremtette.

A király ugyan egyértelműen látta a blöfföt, de egykori mesterén könnyen eluralkodott a félelme, ha az életéről volt szó. Semmi kedve nem volt meghalni, hisz már több ezer éve élt. Próbált határozott és bátor maradni, de már készen állt arra, hogy a pillanat törtrésze alatt teleportáljon. 

A király közben megértette, hogy barátja semmit se változott. Lehet, hogy csak egy gép volt, de az volt mindig is, csak ő nem tudott eddig erről. Tehát éppolyan maradt, mint volt. Hisz éppoly jól blöffölt is, mint mindig! Ha pedig nem változott… a király rájött, hogy neki sincs oka arra, hogy másként érezzen vagy viselkedjen vele kapcsolatban.

Most tehát már értette, miért torpant meg akkor is egy pillanatra, mielőtt kimondta volna, hogy van egy hely, ahová elmentette a tudatát. Jól érezte hát, hogy ez se igaz. Bár először nem hitte el, mert akkor még nem sejtette, hogy mi oka lehet ilyen hazugságra. Most azonban már tudta. Barátja bizonyára már a vallomása közben észrevette, hogy Thánáthosz a közelben jár és tudta, hogy meghallhatja szavát.

– Igazad van – szólt közben Thánáthosz – Akkor csak addig kínozlak, amíg meg nem érted, hol a helyed – azzal már emelte is kezét, hogy egyetlen mozdulattal valóra váltsa ígéretét. Legnagyobb meglepetésére azonban a király váratlanul elé lépett és rákiáltva szembe fordult vele.

– Elég legyen ebből! – szemlátomást nem törődött azzal, hogy valójában egyáltalán nem halhatatlan, hogy könnyedén megsérülhet vagy akár meg is halhat. Villámló szemekkel nézett Thánáthosz szürke tekintetébe. Már nem számított, hogy egykor ő volt a mestere, hogy ő mentette ki a pusztából és nevelte fel. Hálás volt neki még mindig, de már nem engedte, hogy ezért cserébe bármit megtegyen, hisz mégse Thánáthosz volt a király. Az uralkodó tehát határozott hangon, így folytatta: – Ha küzdeni akar, támadjon! De nem tűröm, hogy a palotámban fenyegetőzzön! Döntse el, ellenség akar-e lenni és cselekedjen kedve szerint!

– Ezt nem gondolhatja komolyan felséged! Ezért a senkiért kockáztatná az életét? Hiszen épp most mondta, hogy semmire se tartja önt vagy az életét. Felőle ön akár fájdalmak közt vergődve ordítozhatna, az se hatná meg.

– Nem érdekel. Én megígértem, hogy mindig bízni fogok benne, történjék bármi, rám számíthat. És ez így is lesz. Az életem árán is.

– Jól tudja felséged, mennyire tisztelem önt. De azt is tudja, ezt az egész világot képes lennék egyetlen mozdulattal eltörölni. Tudásomból semmit se vesztettem az eltelt több ezer évben, ami alatt egyszer se haltam meg. És ezt a tudást csak gyarapítottam.

– Akkor végezzen velem, de nem hagyom, hogy benne kárt tegyen! – állította határozott hangon a király, miközben elé lépett, hogy testével védje.

– Mint mondtam, minden tiszteletem az öné, de kérem álljon félre! Csak nem gondolja, hogy egy gépért érdemes feláldoznia magát?

– Nem érdekel, hogy mi vagy ki ő és hogy mit tett a múltban ön ellen vagy ellenem, sőt a birodalom ellen. Azóta már számtalanszor bizonyított. És már csak ezek a tettek számítanak. Kiérdemelte, hogy mélységi árny legyen, birodalmam egy tagja. Én pedig mint király, felelősséggel tartozom minden mélységlakóért. Függetlenül attól, ki micsoda. Lehet felőlem rettegett élőholt, megvetett hárpia, lenézett pilinke vagy akárcsak egy útszéli cserje. Ami, vagy aki a birodalmam része, annak amíg én élek, nem hagyom, hogy bántódása essen.

– Legyen hát!

Csak ennyit mondott Thánáthosz és felemelte a kezét. Tenyerében tűzgömb éledt. Egyetlen pillanat volt az egész. Egyetlen, végtelennek tűnő, ám valójában csak szemvillanásnyi pillanat.

Igaz, Vhalenien valóban egy gép volt csupán és jól tudta, így már másként tekintenek majd rá. Hiszen egy gép, az semmi. Egy géppel értelmetlen dolog beszélgetni is. Egy gépben talán még bízni se lehet. Tudta, ezek a gondolatok fel fognak merülni mindenkiben, amikor megtudják az igazat. Az azonban, hogy a király kiállt érte, hogy számított neki a léte, meglepte őt, de egyúttal reményt is adott. Reményt, hogy talán mások is hasonlóképpen gondolkodnak majd.

És bár csak egy gép volt, így nem érezhetett semmit, de mindenre emlékezett. Jól emlékezett. Még arra is, hogy mi az a hála és jól tudta, nincs nagyobb kincs a világon, mint az elnyert bizalom, a barátság. Így aztán nem hezitált egy pillanatot se. Sietve érintette meg az uralkodó karját és máris teleportált vele együtt.

Ha volt is cseppnyi kétely a király szívében vele kapcsolatban, az, eme tettére végleg hátra maradt és éppúgy megsemmisítette a lakosztály falába nagy robajjal becsapódó tűzgömb, ahogy a bizalom utolsó morzsáit is, melyet az uralkodó még egykori megmentője, Thánáthosz iránt érzett.

Holnap újabb kalandok!

MOST azonnal elolvasnál egy teljes regényt?

Szereted a fantasy univerzumokat, a görög mitológiát, a varázslatokat, azt, ha végül mindig a jók győznek? Szereted a fordulatos, filmszerűen pörgő, meglepő történeteket? Szeretnél könnyed, de izgalmas olvasmányokat? Akkor Mandy Kristóf sorozatát Te is imádni fogod! Lépj be Te is ebbe az ismerős, mégis ismeretlen világba! Melyik főhős történetével kezdenél? Válassz:

Egy regény kitartásról, barátságról, árulásról, sok fordulatról. Te mit tennél, ha átváltoznál és megtudnád: Van egy Másik Világ!

Mesebeli regény szerelemről, feltétel nélküli barátságról, meglepő titkokról. Te mit tennél egy pokoli helyen azt mondanák: 3 napra legyél Te a király!

5 thoughts on “A bizalom (Vhalenien IV.)”

    1. De igen, ugyanaz. Köszi, hogy erre rávilágítottál. Szerintem valamelyik történetbe ezt beleírtam, lehet, hogy azt még nem olvastad vagy nem volt elég jól kiemelve, úgyhogy átgondolom, tudnék-e ennek egy külön egypercest kerekíteni.

      A lényeg, hogy igen, ugyanarról a személyről van szó, és igen, úgy találta, így vér szerinti testvérei nincsenek, csak fogadott testvérei. Tehát ez a testvériség inkább arra utal, hogy ők összetartanak, és segítik egymást.

      Köszi még egyszer, hogy ezt megírtad. Megkeresem melyik történetben írtam erről részletesebben.

  1. Így már értem miért olyan jólelkű a király. Úgy, hogy nem született bele a posztjába, képes megbecsülni azt és méltó uralkodójává válni a birodalomnak. Kíváncsi vagyok, hogy elfogadásban vagy üldöztetésben lesz-e részük a történtek után. Ha az utóbbi, biztosan Thánáthosz vezeti majd a felbőszült népet.
    Várom a folytatást, különben napokig ezen fogok rágódni!

    1. A regényeim, kisregényeim, novelláim, egypercesek mind ugyanannak a nagy egésznek a részei, melynek eseményei több ezer éve kezdődtek és napjainkban is zajlanak, így urban fantasy kalandok is vannak. A király karaktere végig jelen van, de kezdetben még nem király, és később is van, hogy éppen nem az, sőt van, hogy nem is akar az lenni. Viszont mivel ismeri az örök fiatalság titkát és a barátaira is számíthat, így nem veszítjük el őt végleg sose. A több ezer év alatt persze sok minden történik, kuszálódnak a szálak, sokféle karakter kerül a történetbe, de nem ő az egyetlen állandó szereplő. Van még pár nagy kedvenc. Remélem, a többieket is kedvelni fogod! Én pedig mindig azokról mesélek, akikre a legtöbb igényt külditek. 🙂

Hozzászólás a(z) Alex bejegyzéshez Cancel Reply

error: Content is protected !!