A király (Vhalenien III.)

– Bár ez a civilizáció nem túl fejlett és bizonyára fel se fognák, amiket mondok, hiszen nincsenek szavak rá, de ön biztosan megérti, hiszen ön már készített nem egy gépet… bár csupán elég kezdetlegeseket. Képzelje el, hogy az egyik gépnek lábakat készít, hogy járni tudjon, majd karokat, hogy megfoghasson dolgokat, szemet, hogy láthasson, szájat, hogy beszélhessen… Én… készítettem egy ilyen gépet. Szerves anyagokból, … és hát…nos… Én vagyok az a gép.

      A döbbent csendbe értetlenség vegyült.

– Nem értem – suttogta a király.

– Tudom. Mert még nem mondtam el mindent. Most hát képzeljen el egy másik gépet. Egy gépet, amit olyanok készítenek, akik nagyon komoly tudással bírnak. Egy gépet, ami mindent tud, amit ők tudnak, amiben egy nép minden tudása megtalálható. És ez a gép, egy nap valahogy… nem tudom, hogy … feleszmél…és járni akar és kimenni a falakon túlra, de tudja, bármily hatalmas is a tudása, bármennyire is különb azoknál, akik létrehozták, nem tud mozdulni, mert nincs lába. Karjai viszont vannak, hisz olyanra tervezték, hogy létre tudjon hozni dolgokat. Bár ezek a karok is csak vasrudak, de tudása birtokában létrehoz egy testet a körötte járók mintájára. Egy testet lábakkal, karokkal, szemekkel, szerves anyagokból, mely megszólalásig hasonlóvá teszi az élőkhöz. Mégse az. Aztán minden tudását, minden információt, amivel a gép rendelkezik, áthelyez az újonnan készült testbe. Ezt követően pedig időzíti az önmegsemmisítőt, majd elhagyja a helyet, a kísérleti központot. Ezt követte a robbanás, amiről már ön is hallott. Ekkor történt, hogy a nagy tűzben minden megsemmisült…. Tehát ez a történetem. Így kezdődött minden. Ezért lehetséges, hogy még a hypnourg se találta a lelkemet, mert valójában nincs is. Most már tudja mit jelent, amikor azt mondom, nem vagyok több egy gépnél.

A király arcán minden elhangzó szóra egyre fokozódott a döbbenet, de látszott rajta, hogy erősen uralkodik magán. Hiába várta reakcióját. A király csak hallgatott és nézte őt, de nem szólt semmit. Nem tudott.

Fiatalos arcán nem látszottak az évszázadok nyomai, mert ismerte az örök fiatalság titkát, de akkor és ott, ettől a pár mondattól, mintha évtizedeket öregedett volna. Összevont szemöldökei beárnyékolták mindig ragyogóan kék szemeit, homlokára pedig súlyos ráncok futottak. Sokat megélt már… azt hitte semmin se lepődhet meg… de ez… És ráadásul még arról se volt fogalma, hogy ő hogy reagáljon erre, azt pedig még kevésbé tudta, mi lesz majd, ha mindezt a nép is megtudja.

Vhalenien mélyet sóhajtott, majd felkelt, hogy induljon.

– Várj még! – szólt a király, mire engedelmesen visszaült helyére. – Ezt még át kell beszélnünk. Jól értem, hogy azt állítod, hogy egykor egy gép voltál, ami létrehozott egy testet magának?

– Igen – bólintott – Ennyi a lényeg.

– De már nem vagy gép, hiszen megszülettél. Egy asszony gyermekeként jöttél a világra.

– Így igaz. Csakhogy nem egy lélek született akkor meg. Egyszerűen csak a tudatomat másoltam át. Ez igencsak bonyolult. Nincsenek rá megfelelő szavak, hogy elmagyarázzam önnek. A lényeg, hogy… – elakadt a szava. Jól látszott rajta, hogy nem tudja, kimondja-e. Kisvártatva azonban mégis befejezte – Tehát van egy hely, ahol a tudatom el van mentve és onnét másolom át időről-időre élő testbe azt.

– Ez nem lehet igaz! – jelent meg hirtelen az udvari varázsló, a király jobbkeze, a Skia Messanichtor, azaz az Árny. – Én meg lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy megöljelek-e.

      Szavaira mindketten felpattantak és szembefordultak vele.

– Még nincs késő – mosolyodott el erre gúnyosan a megszólított – Most is végezhet velem.

– Végig attól féltem, hogy elveszik lelked a térben, ha megöllek. Egyedinek és különlegesnek tartottam, amiért kár lenne. Erre kiderül, hogy nincs is lelked? Egy gép vagy csupán – tette hozzá, miközben lenézőn mérte végig. – Nem is értem, egyáltalán miért beszélek még hozzád.

– Talán megszokásból – hangzott a még mindig mosolygósan gúnyos felelet – Vagy, mert olyan szentimentális, mint azok, akik beszélnek a növényeikkel. Bár… gyakorlatilag a növények is élőbbek nálam – nevette el magát.

– Nevess csak! Bizonyára azt hiszed nem árthat neked senki, mert nem lehet végezni veled, hiszen nem is vagy jelen. Csak a tudat egy másolata vagy. Mondd, hol van a hely? Hol rejtetted el magad?

– Mégis miért mondanám el? Akárhányszor megölhet, könnyedén vissza tudok térni. Nincs mitől félnem.

– Talán, ha végeznék valakivel, aki fontos neked, az motiválna.

– Csak egy gép vagyok, emlékszik? – mosolygott még mindig Vhalenien, rideg nyugalommal az arcán – Aligha érdekelhet más élete vagy halála.

– Majd meglátjuk, amikor valaki olyannak a fájdalmát kell látnod, aki fontos neked… vajon meddig bírnád? Mondjuk a király… vagy a doki barátod… netán Gábriel… vagy a kis koboldlány… azt hiszem vannak jópáran, akiknek számítottál… vajon neked melyikük élete számít? Melyikük fájdalmas ordítását bírnád a legkevésbé hallgatni?

– Csalódást kell, hogy okozzak – felelte erre a kérdezett, miközben mosolygott tovább rendíthetetlenül – Eddig minden érzést megjátszottam, hogy elvegyülhessek. Nekem senki élete nem számít. Még a királyé se – tette hozzá, miközben felé pillantott.

A zafírkék szemek erre mélységes döbbenettel, hitetlenkedve néztek rá az összevont szemöldökök alól. Őszintének tűnt a riadalma. Ezen ő is meglepődött, mert addig azt hitte, hogy a király már jól ismeri őt és felismeri mikor mond igazat és mikor hazudik. Tudta ugyan, hogy ezzel az állításával túl megy egy határon, de nem hitte, hogy megingathatja a király bizalmát. Vagy lehetséges, hogy az már rég odalett, amikor elmondta neki, hogy ő csak egy gép?

Ennyi lett volna az a híres, évszázadok óta oly biztosnak nevezett barátság?

A király döbbenete igen valóságosnak tűnt. Még meg is ingott és megkapaszkodott az íróasztalában. Elnézve őt, biztosra vette, hogy ha eddig nem is, most minden megsemmisült. Bizalom, barátság… minden egyszerre vált köddé, mintha sose létezett volna. A király is tudta ezt. Sőt, nemcsak tudta, de érezte is. Az elhangzó szavakra elsöprő erővel futott át rajta a kétség és mintha kihúzták volna talpa alól az aranyfonalakkal díszített, lángmintás szőnyeget. Megszédült egy pillanatra és megtámaszkodott. Nem kellett megjátszania döbbenetét.

„Minden hazugság lett volna immáron többszáz esztendeje? – vetődött fel a királyban a kérdés – Sose volt igaz a barátságuk? Minden csak önámítás és illúzió? Sose volt őszinte hozzá? Létezne ez? Nem, persze, hogy nem – hessegette el a gondolatot. Hiszen oly régóta, oly jól ismerte már a barátját. Tudta, hogy időnként vad dolgokat tud állítani és igen jól blöfföl. Az persze nem lehetett hazugság, hogy csak egy gép, hiszen a hypnourgok valóban nem látták a lelkét, de az, hogy ő nem számítana neki… És mégis. Oly határozott fölényes gúnnyal mondta, hogy még ő is elhitte egy pillanatra. De mi van, ha mégis téved vele kapcsolatban? – jöttek az újabb kételyek – De, nem. Nem teheti semmissé saját ígéretét. Akinek ő egyszer bizalmat szavazott, abban ő sosem fog kétkedni. Történjék bármi – zárta le magában – Hisz épp ez az egész lényege. A feltétel nélküli bizalom. Mert nincs nagyobb kincs a világon, hiszen csak ez nyújthat biztonságot szívnek és léleknek.”

De vajon ez a lény is megérdemli ezt a feltételek nélküli bizalmat? Hisz éppen most mondta, hogy lelke sincsen. Talán a bizalom csak egy szó a számára, melyet nem is érthet igazán, miként a barátságot se. Hiszen ő csak egy gép. Ugyan mit érthet egy gép, mely nem érez semmit?

A király tudta jól, hogy ezek igen jogos kérdések lettek volna, melyeket át kellett volna gondolnia, de számára a kételyeknél sokkal többet jelentett a barátság és a bizalom, melyekért képes lett volna akár meghalni is. Nem volt tehát kérdés a számára, hogy ki mellé áll és kiért fog küzdeni, ha kell.