Vallomás (Vhalenien II.)

– Foglalj helyet! – intett a király, de ő nem mozdult azonnal.

Tétovázott.

– Nem maradok sokáig – suttogta – Csak röviden szólanék.

– Hallgatlak – felelte a király. Zafírkék szemei kíváncsian nézték a vendéget.

– Oly sok minden történt már – suttogta az – El kell mondanom önnek valamit. Valamit, ami mindenkit megdöbbentene és amitől bárki meggyűlölne engem, megvetéssel gondolva rám. Valamit, amivel egy csapásra meg fogok semmisíteni mindent, amiért eddig küzdöttem. Ha ezt a birodalomban élők megtudják, egy csapásra véget ér a bizalmuk, amit oly sok idő alatt és oly nehezen vívtam ki. És a bizalom helyére ismét a rettegés és viszolygás kerül majd.

– És ez, amit el akarsz mondani, ez azóta történt, hogy a bizalmat elnyerted? – szólt közbe a király.

– Nem.

– Akkor nem kell elmondanod. Én bízom benned. Eddig is bíztam benned és sohasem okoztál csalódást. Hűséges és megbízható szövetséges, sőt barát voltál és vagy a bajban. Nekem ennyi elég. Az, hogy mi történt korábban, hogy mit tettél, már nem számít.

– Nem tettem semmit. Másról van szó, felség.

      Csak a falakra erősített fáklyák tüzének pattogása hallatszott. Lenn, a várudvaron a strázsák rótták néma útjukat. Szinte mindenki nyugovóra tért már. Csend honolt köröttük.

– Felség! – szólalt meg kis idő múltán ismét – Ön tudja, mit jelent az a szó, hogy gép, nem igaz? – kérdezte, miközben felidéződött emlékeiben a könyörtelen futószalag. Több ezer év telt el azóta, de most újra emlékezett. Arra gondolt, talán már nem számít, hisz újjászületett, élő testben… igaz, másolta a tudatát… és lelke továbbra sincsen…

Mélyet sóhajtott. Talán nem kéne elmondania senkinek. Hisz ezt eddig se vették észre.

Sejtette, hogy ezzel a vallomással mindent elveszíthet. Hiszen egy gép, az semmi. Egy gép, nem számít. Egy gép felé nem kell érzelmeket mutatni, mert egy gépnek ilyesmire nincs szüksége. Valóban nem volt szüksége rá, de azért jó volt elvegyülni az élők közt és hinni, hogy ő is az, bár tudta, ez csak önámítás.

Eszébe jutottak az élőholtak. Kicsit talán hasonlított a helyzete. Sokan őket is lenézték, megvetették, hiszen nem voltak már élők. Azok pedig erre válaszként mindennél jobban gyűlölték az élőket és ha tehették végeztek is velük.

Ő is megtehetné ezt. Gondolta. Megtehetné, hogy szembefordul velük. Mégis. Ő inkább tartozni akart közéjük.

Felmerült benne, hogy talán hiba felfedni a király előtt valódi kilétét és azt, hogy nincs is lelke. Tartott attól, hogy ez a barátságuk végét jelentheti, de aztán eszébe jutottak a király sokat emlegetett szavai: “Lehet felőlem rettegett élőholt, megvetett hárpia, lenézett pilinke vagy akárcsak egy útszéli cserje. Ami, vagy aki a birodalmam része, annak amíg én élek, nem hagyom, hogy bántódása essen.”

“Ami”… igen, a király ezt mondta és ehhez tartotta is magát. Vhalenien arra gondolt, hogy talán ez akkor egy gépre is vonatkozhat. Talán továbbra is marad helye a birodalomban.

És egyébként is aligha lehet igazi barátság az, aminek az alapja nem az őszinteség és nem is lehet igaz barát az, aki nem áll mellette, történjen bármi.

Erre gondolt amikor elszánta magát és felemelte a pillantását. A király égszínkék szemei bátorítón néztek rá, miközben várta a folytatást.