Az édesanya (Phosphor I.)

Ez a nép az Olymposz hegyének oldalában élt, magasan, fent, nagy jólétben, hatalmas pompában, gyönyörű lugasokkal, szökőkutakkal, gyümölcsösökkel körbevéve, ahová azonban emberfia be nem léphetett. Imígyen, részben elhatárolódtak, hogy senki se ismerhesse meg titkaikat, tudásuk, képességeik titkát. Idejük nagy részében azonban szívesen jártak, keltek az emberek között.

Hajnal egy volt közülük. Boldogan teltek a napjai, főleg akkor, miután kisbabája megszületett. Imádta a kis csöppséget, lenyűgözte, ahogy nagy, zöld szemeivel a körötte lévő világra rácsodálkozott. Büszkén vitte magával mindenhová, óvta és szerette.

Egyszer azonban egy napon, illetve éjszakán a kicsiny gyermek nagyon sírni kezdett. Az édesanyja először azt hitte, csak hasfájós a csöppség, de aztán keservesen kezdett ordítani a baba és a kis kezét is harapdálni kezdte fájdalmában.

Hajnal nem aggódott. Rögtön tudta, hogy csak a fogai fognak előbújni és – bár talán kicsit korábban a szokásosnál, de a lényeg, hogy – ez ilyenkor természetes, de ami ezután történt, arra nem számított. Felvette keblére a kicsit, úgy próbálta nyugtatni, szeretgetni. Úgy tűnt azonban, hogy semmi se használ. Úgy döntött hát, segítséget kér a nála tapasztaltabb asszonyoktól.

Amikor azonban ismét a gyermekére nézett, végigfutott rajta a döbbenet. A kicsi bőre a szeme láttára feketedett be és kezdtek kinőni szarvai, hegyes fogai, a tekintete pedig irreálisan zöld fényben ragyogott fel és függőlegesen hasadtak lettek a pupillái. Először majdnem elejtette első döbbenetében, főleg, amikor maga elé tartva, hirtelen kibomlottak bőrszárnyai.

Nem értette, miféle gonosz varázslat vagy átok lehet ez, hiszen… senkitől se örökölhetett ilyen küllemet. Tudtával az ő felmenői közt se volt senki hasonló és a gyermek apja… igaz, nem ismerte nagyon, de jóképű volt és igen emberi.

Igaz, járt egy olyan világban, nem is egyszer, ahol népük vezérének az öccse volt a király. Ott megannyi különös, fekete lényt látott. Szárnyasakat is. De amíg ott járt vendégségben, egyszer se hagyta el a palotát és senkivel se volt kapcsolata. Arra gondolt, hogy talán a gyermek apja származhat onnét és lehettek ilyen felmenői. Hiszen a kicsi, mintha valami ördögi pokolfajzattól született volna.

Küllemét látva eszébe jutott az emberek közt már elterjedt jóslat, mely szerint hamarosan születik majd egy rettenetes gyermek, akivel mielőbb végezni kell, különben elpusztíthatja az egész világot.

Hajnal nem tudta, mit tegyen, de egy dologban biztos volt. Nézzen ki bárhogy a gyermeke, ő ha kell, az egész világgal szemben védelmezni és szeretni fogja. Ez nem is volt kérdés.

Megkönnyebbülve látta, hogy a pici közben abbahagyta a sírást. Szeretettel ölelte újra keblére és elringatta. Aztán szépen betakargatta és visszafektette a bölcsőjébe, de csak átmenetileg, hiszen tudta jól, hogy így már nem maradhatnak. Persze biztos volt abban, hogy népének minden tagja melléjük állna, de nem akarta, hogy miatta, miattuk kitörjön népe és az emberek közt a háború. Hisz a titok, csak addig titok, amíg más nem tudja. Elhatározta hát, hogy nem beszél erről senkinek.

Sietve pakolta össze a legfontosabbakat, hogy nekiinduljon gyermekével a világnak. Azt tervezte, meghúzódik valahol a vadonban és ott neveli majd fel a kicsit, gyűjtögetve, állatokat tartva, távol mindentől és mindenkitől.

Persze felkereshette volna ezt a túlnani világot is. Biztos volt abban, hogy az ottani király befogadná őket, de egyedül… túl hosszúnak és veszélyesnek tűnt az út. Úgy gondolta, csak magára számíthat.

Nem érdekelték a rettenetes jóslatok. Biztos volt abban, hogy az anyai nevelésen és szereteten múlik minden.

Így kezdődött Phosphor élete és kalandjai. Édesanyjának pedig igaza lett. Történhetett bármi, ő kitartott az elvei mellett és sose ontott vért, legalábbis másét nem. Folyton fülébe csengett ugyanis az édesanyja tanítása. És bár ez a világ, sőt később még a túlnani világ se bánt vele túl kegyesen, ő mégis megtett mindent azért, hogy kitartson és jó maradjon. Az édesanyja szeretete biztos hátteret jelentett a számára, bármerre is vetette a sorsa.

Phosphor tudta, számára nincs a világon nála értékesebb kincs, így aztán megbecsülte, és ahogy csak tudta, óvta és segítette őt.